Hírlevél feliratkozás

Please enable the javascript to submit this form

Keresés

Vándorló könyvespolc 15.

A lélekrostok és húsidegek versei olyan kötetet alkotnak, mely méretre karcsúnak tűnhet, ám befelé egyre csak tágul és rétegződik, olyan költészeti dimenziókba is elvezetve, ahol ritkán járnak a kortárs költők. Az olvasók számára mostantól szabad az út. „a penge még rezeg, kezdődő időtlenség”.

 

 

Lapis József 1981-ben született Sárospatakon. Irodalomtörténész, kritikus, a FISZ Hortus Conclusus könyvsorozatának, valamint az Alföld és a Prae folyóiratoknak a szerkesztője. Legutóbbi kötete Líra 2.0 – Közelítések a kortárs magyar költészethez címmel látott napvilágot a JAK gondozásában, 2014-ben.

 

 

„Ott kint, és itt belül”

 

(Németh Zoltán: Állati férj, Kalligram, Budapest, 2016.)

 

Bartók Imre legújabb regényének (Láttam a ködnek országát) kiadói ügynök főhőse elmélkedik – ironikusan – arról, hogy az állati idegenség túláradó fikciós kihasználása mennyire kétes eredményekre is vezethet: „Ezek a különféle állatmesék a hódoktól a sáskákig – vajon tényleg erre van szükség ahhoz, hogy valami szubverzív legyen? [...] Ahol már minden meglepetés, ott többé már nincsenek meglepetések.” (72.) A regény világában elkezd derengeni az arra vonatkozó vágy, hogy a (dekadensen?) szubverzív perspektívák uralmával szemben újra nagyobb teret nyerjen valamiképpen a tradicionálisan humán problémakörök, klasszikus emberi gondok, helyzetek elbeszélése. Természetesen a könyv él a szatíra (és az önirónia) eszközeivel a nemzetközi könyvkiadói szcéna bemutatása során, ám jómagam is ütköztem már értetlenségbe és érdektelenségbe akkor, amikor a kortárs líra alternatív állati nézőpontjairól, a számomra hallatlanul izgalmas idegenség-felületekről beszéltem. Fontos megjegyezni, hogy jelenleg mi nem tartunk ott, ahol a Bartók-regény, azaz az állati világban-lét megérzékítését célzó irodalmi kísérleteknek még bőven van tere. Balázs Imre József nagyszerű vidra-univerzuma után ezúttal Németh Zoltán forgatja fel kissé hétköznapi világunkat.

 

Az Állati férj egy nyolc hosszúverset tartalmazó kompozíció, s annyiban mindenképpen eltér a vázolt problémakörtől, hogy ezekben a szövegekben az állatival történő találkozás eseteit ismerjük meg, egy-egy – a kiindulópontban legalábbis – emberi beszélő tolmácsolásában. A „férj” kitétel a cím(ek)ben arra utal, hogy a vallomástevő a legtöbb esetben pár(zási)kapcsolatba is kerül valamilyen nőstényállattal (például egy éti csigával). A másik lény idegenségének megtapasztalása olyan hatással van emberünkre, hogy maga is rendre testi és/vagy lelki metamorfózison megy keresztül. („A megtestesült költészetté váltam / egy gólyalány nyakában lebegve.” Fehér gólya) Érdemes hozzátenni azonban, hogy a beszélők – saját bevallásuk szerint – már eleve éreznek valamiféle rokonságot a szóban forgó jószággal (testi jellemzőivel, életmódjával stb.), nem véletlen tehát az, hogy hol kötnek ki (de arról sem szabad megfeledkezni, hogy ezek a vallomások értelemszerűen mindig utólagos távlatból, azaz már az „átváltozás” utáni állapotból történnek). A barnamedvével történő közös vadászatról például ezt olvassuk: „Kitért előlünk ember és állat, / reszketve húzták össze magukat. / Nem volt ellenfelünk. És egyre több közös / tulajdonságunk lett. Omnivor, akárcsak én. / A feltétlen erő híve.”

 

Mindez alól a második szöveg, a Mexikói kardfarkú hal kivételt jelent, amennyiben ebben az emberi hős éppenséggel egy fentebb említett klasszikus antropológiai helyzetben, a kínzó szerelmi féltékenységben találja magát (ez később kiegészül azzal a már kevésbé szokványos esettel, hogy a szeretett ara fölfalja a közös utódokat). Itt a hal-barátnő az, aki meglehetősen emberszerűen viselkedik (hogy mást ne mondjak, angol szakos egyetemista), s a legkevésbé sem tudja betölteni a más pozícióját. Valószínűleg nem véletlen, hogy épp ez a kötet leginkább kockázatmentes (de emiatt súlytalanná váló) darabja (bár színesíti a képet az, hogy a sziffó-eset egy későbbi írásban újra felbukkan). A szövegekben egyébként is megfigyelhető bizonyos mértékű hullámzás, ami a nyelvi erőt is érinti – nem egyszerű folyamatosan fenntartani a költői lelemény magas szintjét. A nősténymedve például arra használja a főhőst – ismétcsak, annak saját bevallása szerint –, hogy segítségére legyen, ha a fajtársai nem képesek kielégíteni. „Frusztrált volt, / ha nem elég erős az orgazmusa, érthető.” Ha ez humor, annak meglehetősen lapos, nem közelíti meg a szövegek egyébkénti elmés, finom nyelvi szellemességét. A Fehér gólyában József Attila Curriculum vitae-jét idézi (jelöletlenül) a beszélő, közvetlenül a klasszikus gólya-textusok – mint a Tompa Mihály-féle „pelyhes magzat” – (reflektált) felmondása után: „Az iskolában kiválóan teljesítettem, / azt hiszem, hogy felfogásom gyors, / és hogy a munkában szívós vagyok”. A Kék bálnában hasonló váratlansággal bukkan föl egy másik József Attila-részlet („Már hiába ordítottam, toporzékoltam”), s ezek motiváltsága talán onnan érthető meg, hogy a (nem csak szerelmi) költészetben mégiscsak József Attila volt a legmerészebb határátlépő.

 

A madár-ódaként és Oszlopos Simeon-újraírásként is olvasható, parádés Fehér gólya mellett a kötet másik leginkább összetett darabja a Vakondpatkány, amelyben egy kultúrantropológai kísérlet résztvevője kerül a tanulmányozott földikutyák nem várt közelségébe. Itt már a két világ közötti átlépés, átmenet (egy szűk lyukba történő belepasszírozás) is szimbolikus: szenvedéssel, heves testi reakciókkal jár (ájulás, ismételt hányás, „a test kiszolgáltatott reflexeiből / következő reakcióként egy idegen létezésre”) – mint egy fordított megszületés: előkészítése az én feloldódásának valami másban: „igekötő lettem egy szuperorganizmus / folyton cselekvő igéje előtt”. Hősünk, miközben fokozatosan szabadul meg emberi héjaitól („írtam bele magam a földbe.”), egy új, régóta vágyott nyelvet kezd elsajátítani: „a bíborvörös vulva nyelvtaná”-t, „a csikló grammatikájá”-t. Ekképp a kötetből az emberi mivoltunkat célzó kérdésfölvetések hátterében (előterében?) egy másik történet is húzódik: a nő (itt: feleség) története, a másik (a férj) szavainak közeiben. Ez a történet hol reflektált („Hogyan kell szeretni egy nőt, aki nem szült / és nem is fog soha?” Kék bálna), hol rejtett jelentések hordozója, mint abban a mintázatban, ahogyan a női az idegennel, a mással, az állatival kapcsolódik rendre össze, amelyben a legfélelmetesebb az, hogy az elbeszélések mozgatórugói a mindig is meglévő, ám „hagyományos” keretek között be nem teljesülő vágykésztetések. A másik hely az otthon repedésein át látszik csak. Az elbeszélő az ürüléken keresztül történő kommunikációt is grandiózus vágykielégítésre (a hazatérésre) használja föl: „gondolataikat átjárja ürülékem: azt teszik, / amire tudattalanul vágyakozom”. A visszatérés azonban nem lehetséges, csak az újra, ismét másként megszületés, amelyből már kiiktathatatlan a bőr-lét, a seb-lét tapasztalata.

 

Németh Zoltán különlegesen izgalmas kötete igenis az emberiség legklasszikusabb, legkínzóbb kérdéseit járja körül, köztük magára az emberi létre (máskor épp a létezésre) vonatkozókat. („Embernek lenni elviselhetetlen.” Holló) S nem kevés teret kap benne a beszélni nem tudók hangját (panaszát) képviselő (etikailag motivált) szólam: fölmerül, hogy mi volna, „[h]a képes lennél meghallani / az ún. kultúrnövények és az ún. háziállatok hangját” (Holló). Bár az ökoperspektívát markánsan, szinte kiáltványszerűen a leginkább letisztult szöveg, a Holló képviseli, a Kék bálna tragikus love story keretben beszéli el a pusztulást: „Az emberiség által kipusztulásra ítélt faj / egyik utolsó példánya vagyok, hát szeress” – s meg is történik a 180 tonnás test szerelmében átélt teljességélmény. Majd jönnek a bálnavadászok. „200 tonna hús és bálnazsír rothad az izlandi / telepeken, Japánban 4400 tonna eladatlan / bálnahús halmozódik. Ezer meg ezer tonna / elviselhetetlen szenvedés. Ott kint, és itt belül.” Hogy újra József Attilával szóljunk.

 

 

„a penge még rezeg”

 

(Mezei Gábor: natúr öntvény, Kalligram, Budapest, 2016.)

 

Megkönnyebbüléssel tölt el, hogy mennyire nehezen barátkozom meg Mezei Gábor második verseskönyvének címével – natúr öntvény – és borítójával, mert így csak elviselhető mértékig irigylem a szerzőtől a művét. A versek egyszerre árasztják magukból a betűre pontos kidolgozottság, valamint az ihletettség és költői erő érzetét – mindez arányos, szép szerkesztésben, melyben a költemények íve az elmét gyönyörködteti.

 

Az első ciklus, a monstrorum historia több verse szintén előállít bizonyos, a leírásban idegenszerűen ható lényeket, ám a koncepció radikálisan eltér a Németh Zoltán-kötet történetelvűségétől. Mezeinél a narratíva pillanatszerű csak, valóban szövegmomentumokban van jelen („mikor fő bő vizében, halkan, / sósan sír” monstrum3); dominál a leírás-forma, a megjelenítés, a (nem szintaktikai, hanem szövegkohéziós értelemben vett) fragmentum-jelleg. Ebben a nyelvi előállításban mintha fizikai közelségében lennénk a szövegtörténések középpontjában álló jelenségnek, s a távolság hiánya miatt a rálátásunk, a megismerésünk is csak részleges lehet. Nem szokványos perspektíva ez, köszönhetően a szócikkjelleg és a költőiség csodás egyvelegének: „kifelé gyengén sípol rajta a lég. légutai hurutosak, / rügyezők. gyomra szagos, belei természetéről tudni nem tud” (monstrum3). A monstrum7 olyan, mint egy lázas alkimista-költő varázskönyvének elveszett részlete: „fogazata réseiben más fogak, / szőre alatt más szőr. végtagjai mellett más végtagok. / háti úszóját perzselve szőrét veszti. perzselt úszóját / porrá törve, belőle késhegynyit bevéve bő lében, / sömörös has bőrét gyógyítja”. A költeményben a rizomatikusság poétikai tapasztalattá válik, miközben szól is az egymásra hajlás, egymásba fordulás jelenségeiről.

 

A szerző rendkívül finom nyelvi szövetet sző (horgol? köt? csipkét ver? – nehézkesek a metaforák), már a második versben (élő/fal) megengedi magának azt, hogy ugyanazokkal a hangrészecskékkel bombáz időről időre. Meglepetés, hogy alig feltűnően. Veszélyes a túlzásba vitt alliterálás, hiszen csak paraszthajszál választja el e tekintetben a dilettantizmust a mestermunkától. Mezei nem megoldja ezt a problémát, hanem megkerüli; szó sincs trükközésről, Poe-féle poétikai bűvészmutatványról: olyan elegánsan veszi körbe érzékeinket a hangpárával, hogy csak a simogatás ér el hozzánk. „az ablak északnak néz. az erdő / felett otthagyott lakóautó. falán / felirat, zöldre mázolt fala fából. / fekvése északi fekvés. az erdő / felett befejezett mondat, élő / medvék. élő medvék. egyik / oldalad mohás, északnak indulsz.” Érdemes megfigyelni azt is, hogy milyen izgalmasan lökődnek arrébb a szünetek a szintaktikai egységek sorvégek általi felszaggatásával. A soráthajlás jelensége, igen, de ismét az egyedi használat az, ami érdekes. A (Harmath Artemisz által is értelmezett) kisbetűs „mondat”-kezdések lassan lökik be a versmotort, a ritmus sem nem pattogós, sem nem egyenes, de remekül komponált – izgalmas érzékelni, ahogyan a belső megszólaltatás során a ponttal lezárt „mondat” utáni szünet ritmusképző hatása mennyire eltér a sorvégi szakadástól. Hol épp csak átbillenünk a sorvégen a következő szóra egy sóhajtással, hol keresztülrohanunk rajta, mintha ott sem lenne az a vég (pedig dehogynem), hol csak a szemünk kívánja. S akkor még nem is említettünk tartalmi szempontokat, miközben volna miről beszélni – pedig a kötet egyik legkevésbé különleges versét nagyítottam ki.

 

A Natúr öntvény szövegeink lényeges tapasztalata az, ahogyan a látható intenzív kapcsolatba kerül a hallhatóval. Az írásképnek valóban van szerepe a szövegek olvasásában – hogyne volna –, ám sajátos módon úgy, hogy a tipográfiai jelek mintha legfőképp a fülhöz szólnának, a belső ritmus létrejöttének feltételeit teremtenék meg. Ilyen értelemben, úgy vélem, nem feltétlen avantgárd logika munkál az írásképben, nem (csak) a jelentésszóródás, jelentésbomlás válhat hatássá, illetve nem (csak) a vizuális érzékelés lehet a kimenet. Nem szeretném annyira ezt a könyvet, ha pusztán számtani műveletekre késztetne, filozófiai vagy gondolati tömegeket állítana elő, ha mindenekelőtt koncepcionálisan volna masszív – ehelyett elszédít, versnyelve felvillanyoz, már-már elektromos rezgésekkel sokkol. (Smid Róbert, akinek Vándorló könyvespolcán szintén ott van a kötet, beszámol arról, hogy e tekintetben mennyire teljesít másként, innen nézve jóval kevesebbet az első Mezei-könyv, a függelék.) Nagy lózungokat, életérzés-szlogeneket, almanach-igazságokat, instant versporokat viszont hiába is keresünk benne – Mezei Gábor más utat választott, s viselheti ennek áldásos és kellemetlen következményeit egyaránt.

 

A monstruozitás, a pszeudo-gasztropoétika, a fűszernyelv, az ember nélküli, mégis a civilizáció fogalomhálójába rekedt táj kisciklusai (mint a cementmódra megkötő természetkép: „a völgy sűrűn / megáll, a táj kiönt”), a lélekrostok és húsidegek versei olyan kötetet alkotnak, mely méretre karcsúnak tűnhet, ám befelé egyre csak tágul és rétegződik, olyan költészeti dimenziókba is elvezetve, ahol ritkán járnak a kortárs költők. Az olvasók számára mostantól szabad az út. „a penge még rezeg, kezdődő időtlenség”

 

Lapis József