Vándorló könyvespolc 14.

Részletek

Harmath Artemisz 1979-ben született, Budapesten él. Irodalomtörténész, kritikus, tanár. Fő kutatási területe a XX-XXI. századi magyar líra. Kötetei: Kacér romok.  A kortárs magyar líráról (Kalligram, 2012.), Szüntelen jóvátétel. Újraolvasni Weörest (Helikon, 2013.)

Kifelé a komfortzónából

Passió

(Stolcz Ádám: Becsapódás, Fiatal Írók Szövetsége – Apokrif, Budapest, 2016.)

Stolcz Ádám első kötete vérpezsdítően hatott rám, de nem azért, mert az arcomba szöktette volna a vérem.  Ugyan kifejezetten hímsoviniszta pozíciót vesz föl a megszólaló „én vagyok a férfi / én vagyok az állat”, és jellemzőek rá a megszólítottat leértékelő vagy támadó megnyilatkozások „Húzz el”, „Legszívesebben agyonütnélek”, a felháborodás nem a végső állomása a befogadásnak. A jelenetezés színpadias és önreflexív, gyanús. A Becsapódás lapjain a versbeli én a beszédet nyílt hatalmi eszközként működteti, de a Bevezetőként álló versszöveg maga is eligazít: „A gyűlöletet keresem, a legsötétebb tetted, a te »nem«-identitásod.” A versbeszéd értéke tehát semmiképp sem a mindenkori píszíre fittyet hányó provokációban önmagában keresendő, hanem abban a drasztikusan expresszív, indulatos megszólalásban és képi világban („Maki-szemem a vérerek / majomkenyérfájából ragyog”), amely fenekestül fölforgatja a kisrealizmusokkal teli alanyi-érzelmes líradömpinget. A verbális stílusú alanyiságot ugyanis új funkciókkal tölti meg a szerző. A túlnyomóan nominális stílusú vagy döntően leíró jellegű perspektívával szemben Stolcz Ádám szövegei nem pusztán szemlélőjévé tesznek az epikai mozzanatoknak, illetve az én érzelmi-szenzuális világának, hanem azonnali etikai választ követelnek olvasójuktól. A válasz pedig az alanyiság bravúros újraértelmezése miatt csakis a beszélő iránti részvét lehet. A dupla csavar módjára működő szövegépítkezés teszi lehetővé, hogy miközben a beszélő a vershelyzeteket kiváltó (megelőző) párkapcsolati helyzeteket értékeli, nem konstruktív, belátó megjegyzéseket fűz hozzájuk, hanem az utólagosságukban anakronisztikus, primer indulatoknak ad hangot, enged szabad folyást. Közben pedig ezekhez a negatív érzelmi túláradásokhoz a mindennapi élethelyzetekben általában elnyomott, elhallgatott észrevételeit fűzi. A hangoltság egynemű, de a perspektíva kettős: pillanatnyi és utólagos. A fenyegetés, a testi erőszak képei mintha annak az érzelmi traumának, bűntudatnak a kivetítései volnának, amelyre a beszélő szubjektum élményeként következtethetünk. Mint áldozatéra. Hol a határ, ameddig a(z ön) bántalmazó beszédet, akár idézőjelek között, el tudjuk viselni?

Boldogszomorún, betépve

(Horváth Benji: Az amnézia útja, József Attila Kör – PRAE.HU, Budapest, 2016.)

Horváth Benji zavarbaejtően sokat bíz a közhelyekre, és nagyon jól bánik velük. A romantikus klisék városi környezetben kelnek életre. Kolozsvár, Budapest. A hol emelkedett tónusban, hol köznyelvi stílusban előadott talált tárgyakat, elcsépelt mindennapiságokat (cigi, kávé, vonat, hazaút, stb.), vagy az alulretorizált beszéltnyelvi kliséket ugyan Frank O’hara óta már magyarul is rég meguntunk, de ez a bátor harmadik kötet a vágánsok nótáira újrahangszereli a nagy érzéseket. Mégpedig dalszerűen. Van, hogy időmértékesen, van, hogy szabályos szótagszámú sorokkal, laza rímekkel hömpölyög az alanyi szövegfolyam. Egészen jól jönnek a közbe-közbe ékelt vadságok, trágárságok – bár ezeket is unnánk már önmagukban. Tehát egymás kontextusa lesz itt két poétikai evidencia, Horváth Benji pedig még irodalmias – idézetektől, utalásoktól hemzsegő – ciklikus keretbe kovácsolja az anyagot. Az eredmény friss, intertextuális és személyes dalköltészet. Felráz a Z-generációs szédelgés, és nagyon trendi hullámokat vet. „Hazamész és visszaváltasz / mindenféle sörösüveget, párbeszédet, / várod, míg valamelyikük felkeres”. (Feléled) A Hazafelé, a Mondigliani taligán mintha kifejezetten zenére született volna. A jelenléthez és jelenidejűséghez ragaszkodó dalszöveg-hatás egyik kiváltója a karakteres versmondat, a szentenciózusság, az aforizmák. Mint például ezek: „baszott idill leszek szelíd vasárnapok”, „a végső képért bármit összehazudnék, / hogy végre állhassak valóra válva” (Mondigliani taligán). Egyébként pedig a tárgyias, önreflexív részletekből („a versvázakból nagyon eleged van”, „Nem írtam szabadverset évek óta”) petris és tandoris vershagyomány kísért. Csupán vagányabb, maszkulin-csavargó kiszerelésben. Az életélmény pedig – ha volt, ha nem volt – átüt. Drogok, bársonykabát, Biblia.

Egy vadász boncasztala

(Mezei Gábor: natúr öntvény, Kalligram, Budapest, 2016.)

Radikális döntés Mezei Gábor részéről, hogy a natúr öntvény mondatai minden esetben kisbetűvel kezdődnek, ugyanakkor ponttal végződnek. Ez az erős tipográfiai-szemiotikai megoldás a végtelenbe vesző kezdet (hiányzó) jelölésével, vizualizálásával azonnal az írásosság médiumára irányítja a figyelmet. Így éppenséggel az ellenkező irányba tart, mint az előbbi, a szóbeliségből kiinduló szerzők költészete. A natúr öntvény megnyitja a szövegtestet az ismeretlen eredet felé, mintha jelezné: a beszéd, ami jellé vált (először írásképpé, majd nyomtatott képpé) valahonnan, egy jelen nem lévő, mindig is csak hiányában jelen lévő forrásból ered. Mezei koncepciózus, erősen szervezett, egymással is viszonyba lépő ciklusokba rendezte második kötetének szabadverseit. Éppen ezért képez kontrasztot a tematika, ugyanis valamennyi szöveg tobzódik az ízérzékelés, a szaglás, a tapintás, a mozgásérzékelés tapasztalataiból származó beszámolókban. Ezen a képzeletbeli konyhapulton vagy laboratóriumi asztalon, amelyre a nyelv összehordta eleven mozgású tetemeit és termékeit, összekeverednek az érzékterületek. A tapintás és szaglás, látás és a hallás fizikai benyomásai, vagy tapintás és hallás érzékszervi hatásai, stb. Az első, a bestiáriumok műfaját és nyelvezetét is megidéző ciklusban, a monstrorum historiában például állati, növényi vagy épp ásványi létezők tulajdonságai cserélődnek föl: „nap fényében nem mozdul, bőre, húsa hideg, / nehéz nyálkás. kemény ásvány, só, sáros moha.”(monstrorum 5). Az élet nyoma a tetemek közt rejtőzik. Mintha barokkos nyelvi csendéleteket néznénk, egy képzeletbeli vadász asztalának hol fenséges, hol morbid összevisszaságát kimerevítő vásznakat. Az sosem derül ki a szövegből, hogy mi volna a megfigyelés célja, oka vagy haszna. Többek között a megfigyelő szenvtelen és részvéttelen, okot és célt elhallgató pozíciója idézi elő a furcsa helyzetet, hogy a natúr öntvény valamennyi érzéki benyomásról árulkodó szókapcsolata ellenére inkább az intellektus számára kínál nyelvfilozófiai útirányokat. Dionüszosznak kevésbé barátja, mint Apollónak.