Hírlevél feliratkozás

Please enable the javascript to submit this form

Keresés

Vándorló könyvespolc 13.

Sirbik Attila St. Euphemia című regénye szabadkai fejlődésregényként, a város underground- és művészregényeként, de részben kulcsregényként is olvasható. A cseppfolyóssá vált és a kötet különféle részeiben más-más szabályokat követő műfaji fogódzók tovább fragmentálják formailag is ezt a nyelvében, szubjektum-felépítésében, tér- és időkezelésében, egyéni politikai emlékezetében, valamint élőnyelvi megnyilatkozásában is szándékosan széttagolódó szövegkorpuszt. Egy történelmi kényszerhelyzet sajátos Sziszüphosz-mítosza a regény.

 

 

Roginer Oszkár 1986-ban született Újvidéken. Sinkó-díjas irodalomtörténész, kritikus. Fő kutatási területe: A jugoszláviai magyar irodalom terei – A jugoszláviai magyar irodalom és a téralapú közösségi identitás-konstrukciók viszonya (1945-2010). A FISZ tagja.

 

 

Rózsaszínt oldani, több vízben

 

Van valami ősi töltés ezen a Dél-Alföldön, valami, ami miatt mérhetővé válik a mérhetetlen, súlyos a súlytalan. Amolyan impériumokon, vezéreken, politikán átívelő, elő-időkből származó véráztatta, ásatag feszültség, amit megérteni nem, csak megérezni lehet. A földet, a sarat, a port, de a húst, a tejet és a mézet is ebben a feszültségben. Mindez soha sem számszerűsödik, de mérni már lehet. Vajon több-e, vagy kevesebb: az élet? Vajon magánőrület-e az a határzóna, ahol a poszt-monarchikus és poszt-jugoszláv tér- és idősíkjai egy magyar-magyar köztes-lét kultúr-hordalékaként összefolynak. Miközben a cseppfolyósított Szeged és Topolya közötti erővonalakban egy olyan autentikusan női szövegegyüttes íródik meg, amelyben ez az áramló gondolattörmelék „színtiszta Wahrheit” lesz, csak egy árnyalattal északabbra.

 

Bencsik Orsolya szándékoltan roncsolt tér-idő kontinuumába belemerevedik a történetiség, konzerválódik egyik oldalon az a szegedi magánvilág, másikon az a topolyai családi-közösségi életérzés, amely ebben a maradékokból összeillesztett, csorbított, elliptikus nyelvben a felszínre tör. Az szubjektum egymásra halmozza azokat a saját és örökölt emlékeket, amelyek ebben a hagyomány és hozomány közé ékelődő örökösen társkereső, de annak boldog karneváli egyedüllétében kiforró elbeszélésfolyamában testet öltenek. Női testet. A fantáziától a tettlegességig fajuló hétköznapi teendők visszatükröződnek azokban a női princípiumokban, amelyek egymást váltogatva válnak sajáttá, anyává, nagyanyává, ángyivá, szomszédasszonnyá. A bácskai Bencsikék családtörténeteként is olvasható kötet re-antropomorfizálódó sertései, nyulai, tengerimalacai, a hentes szakma különféle hivatásos fogásai és a súlyos alföldi receptek így egy olyan születés és halál közé zárt folyamatként íródnak meg, amelyek felülírják a személyes élettörténetek szertefutó szálait. A múlt, az éppen zajló és a lehetséges kreatív zűrzavarában túlélő narrátor így egy olyan szövegvilágot népesít be az egyén- és családtörténet váltakozó szereplőivel, akik vele együtt a származás és kimúlás folytatólagos krízisküszöbének oda-vissza fejlődő allegóriájában lassan fel is oldódnak.

 

A kötet hibriditását tovább erősíti az a bácskai keveréknyelv, amely szinte a teljesség igényével vonul be a ciklikusan újragondolt síksági lapályt benépesítő haláltáncba. A szereplők nyelvébe oltott zamatos (jugo)szlávos, svábos elemek sajátos ízt adnak az egyébként is különfejlődő és több tekintetben potyautas mikro-közösség topográfiai kódjába, generációs szegmentáltságába, valamint egyéni örömökben és szorongásokban kibontakozó történetébe. A nyelv tökéletes birtoklását emellett abban is nyomon követhetjük, hogy az én-elbeszélő maradéktalanul része a történetnek, onnan nem lép ki, nem hagyja el, nem reflektál rá. Nem tartja szükségesnek azokat a magyarázatokat, amelyek egy kívülállónak segítenének. A minimálisra metszett külvilággal csak feltételes kapcsolatot ápoló kinagyított magánszféra használati tárgyai, a szubjektummal együtt sodródó vagy éppenséggel vele szembehelyezkedő szereplők jellemzése pedig egy olyan misztikus kozmoszt tárnak elénk, amelynek fokozottan differenciált nyelvi logikája tovább élezi ezt a feszültséget. Ezzel párhuzamosan helyezkednek a könyv célzott narratív strukturálatlanságával antitézisként szembe azok a precízen meghatározott helyszínek és időpontok, amelyek földrajzi nevek és dátumok formájában fogódzókként szolgálnak abban a szövegvilágban, amelynek idő- és térbeli kiterjedése a személyi kötődések családi mondavilágában és a társadalom-politikai kvázi-objektív vonatkozási keret mitológiájában egyaránt egyfajta rendet teremtenek. Ez a rizómaként szétíródó struktúra viszont a kötet vége felé egy határozott irányt vesz fel; fókuszál, majd a lakodalom és a halál motívumában elkötődnek a szerteágazó, a kötet elején születéssel induló konnotációs szálak és a nyitott mű feszesen le is zárul.

 

 

A neonfényes abszurd belső határai

 

Jódal Kálmán továbbírja poszt-apokaliptikus urban ellenvilágának bestiáriumát. Egymással felcserélhető cyborg alteregóinak anatómiája, (én)elbeszélőinek szerepjátéka, névtelen és névleges szereplőinek „velejéig romlott, beteges ártatlansága” olyan rövidprózákat produkált, amelyek szerves folytatásai annak, amit már az Agressiva vagy a sokkal régebben megjelent Bakancs és fal című kötetekben olvashattunk. Nocturne helyzetgyakorlatok a technokráciához egy olyan világban, ahol nincs születés, csak halál, mégpedig annak erőszakos, elemi, mítoszi mélységekig hatoló formájában. „Felrobbanunk, mint egy hibás szériás, fém-plasztik, high-tech-sikolyokkal dúsított, formatervezett, áramvonalas gázpalack” – írja az 55. oldalon.

 

Jódal Kálmán önmagukba visszazáródó szövegvilágai in medias res tárulnak elénk, miközben a kibontakozásban következetesen felszámolják a hagyományos novella elbeszélés-stratégiáját. Felhagynak azzal a gyakorlattal, hogy a felfelé építkező, a rövidpróza anekdotizáló, hagyományaihoz híven a katartikus élmény felé törekedjenek. A rövid, sokszor csak két-három oldalas szövegek ezzel szemben inkább tartós rövidzárlatként megtartják azt a feszültséget, amellyel indítottak. Az elbeszélői mechanizmusok szűk értelemben vett logikai építkezése ilyen értelemben rájátszik arra az álom, halál, élet és valóság közötti folytatólagos testi, lelki, erkölcsi és társadalmi bomlás állapotszerű kiteljesedésére, amelyet nem lehet és nem is szabad befejezni. Mindezzel a képlékeny, örökös problémaforrásként és életösztönként jelen levő áramlással szemben csak a technológia, a digitális örökkévalóság és a mechanikus szilárdság állhat kézzelfogható és tömör bizonyosságként. Az ilyen erős tematikai fókusszal kiépített szövegvilágokban viszont a cselekmény háttérbe szorul, és csak másodlagos vagy harmadlagos szerepet tulajdonít neki. A cselekmény csak akkor tud fontos lenni, amikor ezt az életérzést, ennek az egyensúlynak a tartós ficamát mint eredendő állapotot valamilyen módon fel kell erősíteni. A háttérben zajló cselekményiség mint folyamat és mint az elbeszélés klasszikus értelemben vett természetes velejárója jelen van, jelentősége viszont nem haladja meg a vákuumhelyzetben kiteljesedő én-elbeszélő, vagy a fő- és mellékszereplők szubjektív valóságpreferenciáit. Nem a történet a lényeg, hanem az a szubjektív kozmosz, amely körülveszi. Kinagyított, részben cselekményesített pillanatfelvételekkel van dolgunk, valamivel, amit jobb kifejezés híján talán szecessziós hangulatiságnak nevezhetünk, de annak poszt-indusztriális, poszt-szubjektív és poszt-szociális megnyilvánulási formájában.

 

Jódal Kálmán utópikus magánmitológiájában kitüntetett szerephez jutnak a természettől elvonatkoztatott valóságelemek és használati tárgyak. Integrált áramkörök, szigetelőszalag, szegecselt műbőr, izotóp beültetések, damil szégyenoszlop, műanyag, műfények, mű-ízek, lézerek, szintetikus drogok és aszfalt. Minél természetesebb valami, annál visszataszítóbb. Az organikus világ mulandósága és bomlása értéktelenné teszi azt az elbeszélő szemében. Mindeközben viszont szinte mindegyik rövidpróza ágensei külön odafigyelnek a hétköznapok dekadens esztétizációjára, a kis örömök elhelyezésére abban a szerteágazó folyamatban, amire hedonisztikus esszenciaként, életként tekintenek. Polgári ízlésről árulkodó behűtött longdrinkek, dohány, cukrászdák, választékos ruhanemű és luxusautók. A vágyálmok és valóság közötti egyensúly határmezsgyéjén már nem a nyugati morál jut szóhoz, hanem azok az apró bűnök, amelyek beleszorultak abba a pillanatba, amelyről az adott két-három oldalon szó van.

 

 

„Jobb, mint otthon”

 

Mindenhol jobb, mint otthon – az egyéni, családi, közösségi és társadalmi szintű széttagolódás tartós válságállapotában. A regény fokozottan szubjektív szövegterei egy olyan alanyi jogon felpörgetett káosz zárlati stádiumát fogják közre, amely az emberi lét végső elviselhetőségi fokának több évtizedes kiterjesztéseként íródik meg. Sirbik Attila regényében pedig ezáltal egy olyan világ tárul elénk, amelyben az önromboló életforma a legtökéletesebb szinkronban van azzal a világgal, amely kitermelte. Mindeközben maga a szövegvilág egy olyan társadalomtörténeti alapállás kinagyítása, amelynek tömegpatológiai töltése meghaladja az ésszerű feltevések mentén való felfogás minden lehetőségét, felépítve egy olyan regénystruktúrát, amelynek elbeszélői stratégiája egy életstílussá normalizálódott kollektív delírium törmelékét dokumentálja határokon, városokon, emberéleteken és erotikus vágyálmokon innen és túl. A narratívában összefolyó elbeszélő részek, párbeszédek és levelek ezen elvetélt korosztály évtizedeken át húzódó előre és hátra utaló, de gondosan lekottázott tudatalatti zajai, amelyek még egy magasabb szinten sem hajlandók meghaladni azt a kaotikus tudatállapotot, amelyben megfogantak. Az életstádiumokat lazán követő szövegkompozíció viszont helyenként nem olyan következetes, mint azt az érzelmi és emlékezeti feszültség teljességében megkövetelné, így bár erre a szándékolt strukturálatlanságra kevesebb figyelmet fordít a kötet közepén, elbeszélői sajátságként mégis meghatározó jegye marad a kötetnek.

 

A fragmentumokra széttagolódó szöveg valójában egy többszereplős önéletrajz, amely részben biblikus mottók, részben lírikus kitételek köré épülve vetíti rá személyes szenvedéstörténetét korrajzaként arra a korosztályra, amely a nyolcvanas évek végétől a kétezres évek közepéig egy kollektíven átélt skizofrén tétlenségben kényszerült hányódni. Az idő előrehaladtával az ember viszont rájön, hogy Moloch egy kedves lény, barát a maga nemében, olyan életkörülmények között, amelyek máshogy nem viselhetők el. Sirbik Attila szövegvilágai a biblikus, gyülekezeti szorongást sokszor a családi feszültség hiper-produkciójával állítják szembe, miközben az elbeszélő külön figyelmet szentel annak, hogy erre a feszültségre stációszerűen visszatérjen. Az irracionális szigor és strukturális erőszak vissza-visszatérő motívuma a gyermekkor apai agressziójától, a serdülőkor utcai kegyetlenségén át, a teljesen értelmetlen sorkatonai fegyelemig terjed, miközben mindezt értelemszerűen csak fűvel, nyugtatóval, alkohollal és alkalmi onániával lehet orvosolni.

 

Sirbik Attila St. Euphemia című regénye szabadkai fejlődésregényként, a város underground- és művészregényeként, de részben kulcsregényként is olvasható. A cseppfolyóssá vált és a kötet különféle részeiben más-más szabályokat követő műfaji fogódzók tovább fragmentálják formailag is ezt a nyelvében, szubjektum-felépítésében, tér- és időkezelésében, egyéni politikai emlékezetében, valamint élőnyelvi megnyilatkozásában is szándékosan széttagolódó szövegkorpuszt. Egy történelmi kényszerhelyzet sajátos Sziszüphosz-mítosza a regény, amely a ciklikusan pannon porba visszagördülő tömbösült kilátástalanság keltette folytatólagos pusztításáról szól. A szabadkai köztes létbe rekedt nemzedéki emlékezet azon stádiumát írja le, amely évtizedekre megakadályozta a kölcsönös szabadulást. Mindez egy olyan, részben párhuzamokban létező, részben fokozatosan felnövekvő én-elbeszélő nézőpontjából és stilizáltan annak reflexív életrajzi töredékeiből, akin/amelyen sokszor már csak az önmegsemmisülés, az (auto)erotika és a mesterségesen indukált testi és szellemi roncsolás túlélési ösztönei segítenek.

 

 

 

Bencsik Orsolya Több élet, Forum–Magvető, Újvidék–Budapest, 2016.

Jódal Kálmán: Die Liebe, Forum, Újvidék, 2016.

Sirbik Attila: St. Euphemia,Forum–Magvető, Újvidék–Budapest, 2015.

 

 

Roginer Oszkár