Hírlevél feliratkozás

Please enable the javascript to submit this form

Keresés

Vándorló könyvespolc 11.

Hyross Ferenc Tömegvonzás, Gál Soma Sármesék, Makai Máté Koriolán dala című könyveiről Szilágyi Zsófia olvasónaplója
Az első kötet fontos állomás, amelyet hagyományosan kezdetként szoktunk kezelni, legalább annyira zárlat is, az út-, műfaj-, hangnemkeresés egyfajta lezárása. A fiatal Kosztolányi is azt írta unokatestvérének, Brenner Józsefnek, hogy ő most korszakot zár a Boszorkányos estékkel: a zárás és a nyitás kettőségében várja olvasóit ez a három kötet is.

 

Szilágyi Zsófia 1973-ban született Cegléden. Balassa Péter-díjas irodalomtörténész, egyetemi tanár, a Kalligram folyóirat szerkesztője, a Szegedi Egyetem oktatója. Móricz Zsigmond nagymonográfiája 2013-ban jelent meg a Kalligram Kiadó gondozásában.

 

A nyaramat Kosztolányi pályakezdő novellásköteteinek társaságában töltöm – a készülő kritikai kiadás számára az 1908-as (valójában csak 1909-ben megjelent) Boszorkányos esték, illetve az 1911-es Bolondok fogadtatását igyekszem átlátni. A Boszorkányos esték egy költőként és műfordítóként már kötettel rendelkező, 24 éves fiatalember könyve volt, amelynek megjelentetéséért nem álltak sorba a kiadók. Komolyan be kellett vetnie a szerzőnek magát, előfizetőket gyűjtve, vállalva azt is, hogy a kötetmegjelentetéstől egyelőre távolabb lévő barátait magára haragítja (köztük egy bizonyos Babits Mihályt), amikor előfizető-gyűjtésre kéri meg őket. (Annyi idős volt Kosztolányi 1909-ben, mint most Gál Soma és Hyross Ferenc; mostani könyvespolcom három szereplője közül Makai Máté számít „öregnek”, ő körülbelül annyi idősen, 30 évesen jutott el az első kötetéhez, mint a pályakezdését már gyötrően késeinek érző Móricz Zsigmond. Ez utóbbit egyáltalán nem azért mondom, hogy a szerzője harmincéves korában megjelent első kötetet ma is késeinek lássuk: érzékelhetően jobban siettek a felfokozott hangulatú, pezsgő századelőn a pályakezdéssel, mint manapság.)

 

Sok tanulsággal jár, ha átrágja magát az ember a huszadik század eleji napilapokban (inkább ott, mint folyóiratokban) megjelent kritikákon, illetve Kosztolányi abból az időszakból ránk maradt levelein. Kiderül egyfelől, hogy egy pályakezdőről jobbára a nemzedéktársai írtak (sokszor ők is szelíd unszolásra vagy könyörgésre…), másfelől az, hogy egy ilyen kritika érezhetően más közönségnek szólt, mint a befutott, jól ismert szerzőkről szóló írások. Ma sem ritka az, és nem is szégyellnivaló, hogy a pályakezdők szervezik saját recepciójukat – még sem jó, ha bezárulnak a saját nemzedékükbe. (Persze, az sem, ha a fiatal kritikusok csak a náluk idősebb írókra figyelnek – de ennek további boncolgatása messzire vezetne.) És hogy mit értek azon, hogy egy első kötetről szóló írásnak speciális közönsége van? Ugyan azt tanítom én is a kritikaszemináriumokon, akár az egyetemen, akár a FISZ-táborban, hogy a kritikát nem a többi kritikusnak, nem az írónak magának, hanem az olvasóknak írjuk. Egy első könyvnél viszont, így volt ez Kosztolányi idejében, és nincs másképp most sem, a szerzőhöz magához is szólunk, végiggondolva, melyek a kötetének erősségei, milyen utak látszanak a szövegeiből kiindulva. Aztán, persze, egészen simán belefér, hogy téved a jósolgató – annyi viszont biztos, hogy ezek a kezdő kötetek nem pusztán olvasmányt, de legalább annyira belépőt, mondhatnám, „portfóliót” jelentenek, a nem kimondottan fiatalokra specializálódott kiadók számára is. Lehetne azt mondani erre, hogy a kötet már mindenképp az olvasóknak szól, hiszen a „portfólióhoz” az irodalmi lapokban megjelent írások is elegendőek (miként a fülszövegekből kiderül, lapokban Makai Máté, Gál Soma és Hyross Ferenc évek óta aktívan jelen van): vannak azonban olyan képességek, a tehetségnek olyan árnyalatai, amelyeket csak egy kötet összeállítása hoz a felszínre.

 

Hyross Ferenc éppen ezt az állításomat igazolja – már most erőteljesen megmutatkozik a tehetsége ugyanis a kötetkompozíció létrehozásában, a ciklusképzésben. (Persze, azt nem tudom, mennyi segítséget kapott ehhez kötete szerkesztőjétől, Szőllőssy Balázstól – a két prózakötet szerkesztője Borbáth Péter volt.) Hyross három ciklusra osztotta kötetét (képek, játékok, kóbor), az egyes ciklusok különös köröket rajzolnak (a harmadik például egy kóbor című verssel kezdődik, majd azzal is zárul), a körök ott vannak már a kötetnyitó versben is, vízgyűrűk, évgyűrűk, körben úszkáló pontyok alakjában. És ott vannak a kötet illusztrációiban – mert ahhoz, hogy ez a kötet egészként legyen olvasható, kellett a tervező is, Szabó Imola Julianna. Körök a ciklushatárokon, halak a belső borítón, amelyek „végigússzák” a verseket is – csak a külső borítóval nem tudtam kibékülni, legszívesebben kifordítottam volna a kötetet, hogy kívül is a belsejét lássam.

 

„Hyross a fiatal költők között is ritka energiával és tudatossággal fut neki versről versre ennek az önboncoló munkának.”, írja a fülön Krusovszky Dénes. A komponálás, a tudatosság, a motivikusan, tematikusan összekapcsolódó versek esetében sokszor történik meg az, hogy a kompozíció nélkül erejüket vesztik az egyes alkotások, hogy nem tudunk „nagy verset” kiemelni az egészből. Nem mintha ez olyan nagy baj lenne, vannak a kötetben gondolkodásnak kiemelkedő művelői, mint Oravecz Imre, nemcsak a Halászóemberrel, de akár legújabb, Távozó fa című kötetével is. Hyrossnak ráadásul vannak önmagukban is erős versei (hogy nem mindegyiket érzem ilyennek, azt egészen természetesnek gondolom), az egyik kedvencem a 4/6 című lett, ahol sok minden együtt van, egymásból kibomló, egymásra vetülő képek (kései darázs a sovány napon, nyűgös emberek a reggeli villamosra várva), remek mondatok, emlékezetes vershelyzet.

 

A Kosztolányi első két novelláskötetéről szóló kritikákat végigolvasva jól látszik, mennyire nehéz egy fiatalember könyvét nem „valamihez képest” olvasni. A novellákat a lírához képest (Kosztolányi esetében ez volt a leggyakoribb), a kötetet a fülszöveghez képest (eltöprengve azon, például, hogy Makai Máté szövegein mennyire hagyott nyomot az irodalom- és kultúraelmélet, amellyel doktoranduszként foglalkozott), és leginkább azt kutatva, kinek a hatása fedezhető fel a szövegekben. Persze, ez sokszor komoly csapdát jelent: amikor belehelyezünk valakit egy hagyományvonalba, éppen azt nem mutatjuk meg, miben és mennyiben más, mint az elődei. Gál Soma esetében már a fülszöveg világossá teszi, milyen tradícióhoz kapcsolódik legerősebben – „Sármelléki capriccio”, ezt az alcímet ajánlja a fülszövegben Fehér Renátó, hozzátéve: „Itt Bohumil Hrabal és Nagyapa a világalapítók.” Gál Soma maga is elmondta a kötete bemutatóján (erről a litera helyszíni tudósításában olvastam: http://www.litera.hu/hirek/mesek-sarmellekrol-es-a-balatonrol), hogy kerülőúton, a Menzel-filmek élményétől elindulva jutott el Hrabal műveihez, a hatás pedig annyira erős lett, hogy a cseh író az egyik novellájában szereplőként is megjelenik. Gál Soma a hangulatteremtésben a legjobb, a prózája egyelőre erősen élményalapúnak tűnik (az élmények egyik forrása a vidéki gyermekkor, a falu és a nagyszülők világával, a másik a Balatonon, munkával töltött nyarak), nem a nyelv, nem is a műfaj iránti érdeklődés látszik az origónak. Írói útjának tétjét abban látom, hogy ki tud-e lépni az alanyi próza területéről, hiába tudja vonzóan megrajzolni a magyar falu nem pusztán nyomorba és kilátástalanságba burkolt, de szépséggel, mesékkel is teli világát, vagy a ráismerés élményét is megadó nyári Balatont. Gál Soma falunovelláit izgalmas lenne egyébként egybeolvasni Milbacher Róbert ugyancsak a 2016-os könyvhétre megjelent, Szűz Mária jegyese című novellaciklusával: a csak novellistaként pályakezdő, egyébként remek irodalomtörténész Milbacher mintha ugyanúgy valamiféle „ellenhangot” kívánna képviselni az utóbbi évek faluirodalmában, ahogy Gál Soma, más-más nyelven, sok-sok különbséggel, de mintha mindketten azt szeretnék megmutatni, hogy a magyar falu nem pusztán a kitaszítottság, a szenvedés terrénuma. (És nekem mindkét könyv azt is jelzi, mennyire erős hatást gyakorolt irodalmunkra Borbély Szilárd Nincstelenekje: Gál Soma is, Milbacher Róbert is mintha ezzel a regénnyel kezdene párbeszédet, vagy inkább vitát a magyar faluról.)

 

A három közül egyértelműen Makai Máté Koriolán dala című kötete tetszett nekem a legjobban – ebbe azért azt is bele kell kalkulálni, hogy az olvasmányaim nagy része novellák és regények közül kerül ki, vagyis egy verseskötet nálam, és ez az én hibám, eleve hátránnyal indul. Annak ellenére szippantott be Makai Máté kötete, hogy ott éreztem legmélyebbnek a generációs szakadékot: a fülszöveget író Urbán Bálint felsorolásának („egyszerre létezik és hat a rockzene, az esztétika, az LSD, a fantasztikum, Pynchon, Burroughs és Philip K. Dick”) elemeit nem fogyasztom, és azt sem állíthatom, hogy a novellákban felépített világok minden egyes részletét mélyen és működésében megértettem volna. Mégis, ha sci-fi- vagy disztópiaszerzőket keresgélő kiadó lennék, azonnal felvenném a kapcsolatot Makai Mátéval: sokszor éreztem azt, mennyi ötlettel, milyen izgalmasan épít fel egy világot, amelyet aztán 10-20 oldal után el kell hagynia az olvasónak, pedig maradt volna még ott szívesen. Persze, a legkevésbé sem érzem hibának, hogy nem disztópiával kezdte Makai Máté a pályáját (még ha kicsit különösnek is találom, hogy az orosz irodalom már a túltermelési válságig is eljutott ebben a műfajban, náluk viszont alig vannak hasonló kötetek, viszonylag friss példaként csak Pék Zoltán És feljövök érte a város alól című regénye jut eszembe): ez a műfaj ugyanis, miként a krimi, könnyen bedarálja, sorozatgyártásra ösztökéli, szigorú szabályok közé kényszeríti a szerzőjét. Egy novelláskötet sokkal inkább megengedi a kísérletezést, és Makai Máté sem „csak” a lehetséges világok felépítésében jó. A lehetséges jövő meg, tudjuk ezt jól, rólunk, a mi jelenünkről is szól: nemcsak disztópiában felhasználható ötlet a droggá váló olvasás, vagy a sportolók „kitenyésztésének” az a módja, amelyik a Tapló című novellában megjelenik.

 

Hogy mit nem érzek szükségesnek pályakezdő szerzők bemutatkozó köteteiről szólva? Az olyan minősítgetést, amilyenbe a kiadók is gyakran beleszaladnak, néha a fülszövegekben, néha a kiadói kiajánlókban, azokat a hangzatos kijelentéseket, hogy az adott ifjú szerző nemzedéke markáns hangú, meghatározó, nagy ígéretet jelentő, stb. alakja lenne. Bár egy első kötet fontos állomás, amelyet hagyományosan kezdetként szoktunk kezelni, legalább annyira zárlat is, az út-, műfaj-, hangnemkeresés egyfajta lezárása. A fiatal Kosztolányi is azt írta unokatestvérének, Brenner Józsefnek, hogy ő most korszakot zár a Boszorkányos estékkel: a zárás és a nyitás kettőségében várja olvasóit ez a három kötet is.

 

 

Hyross Ferenc: Tömegvonzás, Fiatal Írók Szövetsége, Budapest, 2016.

Gál Soma: Sármesék, Fiatal Írók Szövetsége, Budapest, 2016.

Makai Máté: Koriolán dala, Fiatal Írók Szövetsége, Budapest, 2016.

 

Szilágyi Zsófia