Vándorló könyvespolc 9.
- Részletek
Bájos indulások – három kötetről
A három kötetről általánosságban elmondható, hogy útkeresésük izgalmas és termékeny, mind-mind felkavaró viták és diskurzusok táptalajául szolgálhatnak. Ugyanakkor a monomániás késztetés, amely vagy az adatolás, vagy az ide-oda cikázó tekintet, vagy a misztikum birodalmának, a titok fokozásának a realizmusba oltott szintézise körül képződik meg, mindhárom kötet végére valamelyest kifárad, az olvasói kiigazodást és a szövegekben való járatosságot impikálva. Mindazonáltal ezt a fajta kritikusi szőrszálhasogatást valójában nem lehet túl komolyan venni, hiszen mi más is lehetne egy-egy könyvkoncepció célja, minthogy hiteles nyelvet választva beszélnie arról a tárgyról, ami a végletekig megigézi szerzője érdeklődését.
Tinkó Máté 1988-ban született Békéscsabán. Költő, kritikus. Az ELTE PhD-hallgatója. Első kötete Amíg a dolgok rendeződnek címmel látott napvilágot 2014-ben, a FISZ gondozásában. A FISZ tagja.
Az adathalmozás bája
A FISZ Hortus Conclusus sorozatának 36. darabja, Szeles Judit Ilyen svéd című kötete különös túrára invitálja az olvasót. A skandináv térségről valló, rendkívül sokirányú érdeklődést mutató szövegek a vers és a próza műnemeinek határán billegnek: a kvázi-történettel, narratívával is rendelkező írások az ismétlés, a felsorolás, a mellérendelő szerkezetek dinamikus egymásra épülése révén érik el poétikai hatásukat. Habár a megkonstruálódó lírai hang a svéd kultúra összetevőinek pásztázásában kifejezetten szenvtelennek tűnik, a logikai ív, amely felépül, árulkodik a háttérben húzódó alanyiságról: a megszólalásmódba irónia, melankólia és rezignáltság egyaránt vegyül.
„amit a hó takar: a befagyott folyó / ami vastag jégréteg alatt van / a láthatatlan élet: lassan, lassan, nagyon lassan úszó lények / a fagy az életet jelenti” (53.)
A költészet teherbírásának próbája is ez a kötet, amely határozott felszabadító erővel is rendelkezik: a témák szerteágazásában az válik láthatóvá, hogy a privát és a közösségi szféra mennyire mélyen átitatja egymást, az egyén egyszerre aktív alakítója és passzív résztvevője a hagyománynak, melybe születik. Az eleven hagyomány, mely földrajzi, történelmi, gazdasági ismeretekre egyaránt támaszkodik. Ugyanakkor – vagy talán éppen az előbb elmondottakból kifolyólag – a tradícióra nem valamifajta eleve adottként kell tekintenünk: azt a nem is olyan magától értetődően progresszívként értelmezett modernizáció és a kultusszal övezett, homályba vesző hagyományelemek újbóli, jelen időbe nyomulása egyaránt formálja.
„az egymástól elszigetelt egyének közötti távolságot / szánhúzó kutyákkal lehet leküzdeni / a rádió- és mikrohullámok elölték / az egymástól elszigetelten élő emberek szaglását / már csak a szánhúzó kutyákra hagyatkozhat az ember” (32.) – így a Kutyák című vers.
A kötetről alkotott pozitív összbenyomást tovább erősítik Császár Norbert illusztrációi, melyek jól illeszkednek a szövegek atmoszférájához. Az állat- és emberrajzok képi világa a finom vonalkezelésű, szolid ábrázolást vegyíti a humor, a karikatúra regisztereivel, esélyt adva a lehetőségre, hogy az olvasó se idegenként viszonyuljon az ambivalenciához, amely Szeles versvilágát jellemzi.
A köztesség, a keleti és északi mítoszok nagyszabású elbeszélései, illetőleg a nyugat-európai civilizáció liberális meghatározottságú, e kettő olykor egymást fejlődésre sarkalló, olykor egymásnak nekifeszülő szembenállásai a svéd léthez éppúgy hozzátartoznak, noha ez a kettősség a magyar olvasók számára sem egészen idegen, sőt számos eleme analógia alá vonható a hazai történelmi tapasztalattal. A kötethez csatolt interjúban a szerző a két kultúra közötti hasonlóságra és különbségre is kitér. Noha arról egyáltalán nem vagyok meggyőződve, hogy van-e létjogosultsága egy a szépirodalmi munkához pászított, mégiscsak külsődleges, interjú műfajú szövegnek. Ez számomra feloldhatatlan problémaként mutatkozott meg a sokadik újraolvasás során is, óva intenék attól, hogy az olvasó kizárólagos vezérfonálként tekintsen a szerzői intencióra.
Az áramlás bája
Fekete Anna költői indulása rengeteg, a kortárs diskurzus számára jól ismert panelből merít és építkezik, ám mindezt úgy teszi, hogy egyúttal nem válik egyetlen hatástól sem túlterheltté, esetleg függő viszonyba azzal. A kötet címe – Oda-vissza – alkalmasan mutat rá egy a lenyugvásra képtelen, cikázó, a verslogikában folytonos áramlásra kiélezett tekintet meglétére. Ebből a pozícióból figyeli meg a lírai én családja múltját, döntéseit, saját viszonyulását mind a nyelvhez, mind pedig ahhoz a környezethez, amelyben egyáltalán ez a nyelviség megképződhet. Szívesen töltjük utazással mi is azt a százoldalnyi időt (sic!), amely a Kint és a Bent ciklusok dichotómiájával érzékelteti a nézőpontváltások lehetőségét, ugyanakkor a kettőjük között elhelyezkedő középső ciklus, a Sebbel-lobbal (Kicsi tenger) részegység tartalmazza számomra a legtöbb izgalmas szöveghelyet. Az elvágyódás és az elszakadás olyan finom szövésű mintázatait mutatja fel a szerző, melyből nem maradhat ki a perifériára szorult kelet- és közép-európai létnek adott tágabb értelmezési keret sem, sőt az európai etnikai kisebbségek mostoha helyzetét is bevonja Fekete a diskurzusba. Érzésem szerint a szerző itt válik az intimitás legjobb értelmében és legmagasabb fokán cinkosává felmutatott figuráinak.
„Egyszer ütöttek meg. De nem az ütésre, nem is a fájdalomra / emlékszem, hanem a furcsa csengésre, a vészjelre, hogy valaki letört / belőlem egy darabkát. Talán a keresztnevemből az A-t” (…) „Mert megvert nő lett belőlem, és ez a valami, / a saját nevem, jobban fog hiányozni, mint a szüzességem. / Azóta értem meg, mért nem bocsátanak meg a kis népek. / Egyetlen perc alatt bosnyák, kurd, örmény, baszk, horvát, / litván lettem. Mert nem a kés öl meg, nem a méreg ” (49.)
Az erőszak monopóliuma egy olyan kontextusba ágyazódik, mely annak módozatait egy elmélyült szinten segít értelmezni. Ezek a traumapontok – a Szeles-kötettel mutatva rokonságot – keretet adnak a szubjektum létének, csakhogy ebben a poézisben az is a felszínre kerül, hogy a megszólaló is feltétel nélküli elszenvedője az elmesélt történeteknek.
„Húszezer felkelés, húszezer lefekvés, / két háború (nem múlt el), egy felrobbantott Duna-híd, / a kutyám, a legeslegelső, a szüleim, akik csak fényképeken / öregednek, mert régesrég üvegkoporsóba zárta őket a képzelet. Az égszínkék ég, ami mindig rosszkor sápad el, / a sebek, amik régebbiek, mint az anyajegyek, / az anyajegyek, amik nedvesebbek és fájóbbak, / mint a sebek, mennyi a vége…, / és hogy mind én vagyok-e?” (67.)
Számomra külön örömteli tapasztalat, hogy a nőiség finom árnyalatai is megjelennek a szövegtestben, de mégsem kerülnek bele esszencialista perspektívába. Némi kizökkenést csupán akkor észlelhetünk ebben a poétikai struktúrában, amikor a gondolatfutamok kesze-kuszává, túl kapkodóvá válnak, ennek a hangnak egyfajta túlfuttatásaként. Gyakori tapasztalat, hogy lemarad az olvasói figyelem vagy a tónusbeli váltásokat nem vagyunk képesek követni: a felkiáltással jelölt mondatok indokolatlanul túlhangsúlyozzák a beszélő érzelmi elragadtatottságát.
A fejtetőre állított valóság bája
Forgách András Papp-Zakor Ilka debütáló prózakötetének – melynek kézirata 2014-ben a JAKkendő-díjban részesült – fülszövegében úgy fogalmaz, az írások fő erejét „nem feltétlenül a félelem vagy a szorongás ábrázolása, hanem a titok adja, amelyik a fantáziát elszabadítja.” Kétségtelen, hogy hihetetlenül gazdag leírásokkal és mesélő kedvvel van dolgunk a kötetet alkotó tizenkét novellában, és ennek a kompozíciónak konstitutív magját a kibillentés és a meghökkentés lépten-nyomon előtűnő, groteszk elemei adják. A mesélés élményszerűsége kitapintható, noha a mese kibontakozása kegyetlen víziókat von maga után. A történetekben résztvevő figurák – amelyek lehetnek emberi vagy állati létezők egyaránt – többségében egymás testi és lelki szféráját sem kímélik, zsarnoki módon represszió alá vonják, vagy pedig felemésztik környezetüket. Mindamellett mégsem marad el a báj, a derű érzete sem ezekből az írásokból, melyről az a – fokalizátori szerepben megnyilvánuló – főhős gondoskodik, aki olykor saját maga testiségét is felszámolja a cselekményszövés folyamán.
„Reggelre belülről összetöppedtem, mint a dióbél, és a hangyák kihordtak az orrlyukaimon át. A bőröm megkeményedett, mint a halott bogaraké. Erre akkor jöttem rá, amikor eleredt az eső, én pedig minden cseppnél kongtam az ürességtől. Csak a piros kesztyűm nem fakult meg. Messziről virított, és odavonzotta a rovarokat. Délutánra kisütött a nap, amitől kiszáradtam, az erdő pedig megelevenedett. A fejembe mókuscsalád költözött.” (11.)
Ezek a meseszerű határátlépések ugyan eltávolítják az olvasót a diegetikus világ realista valóságértelmezésétől, mindamellett a fellelhető referenciapontok – úgymint például az általánosabban és konkrétabban egyaránt interpretálható múzeum utca című novellában – azt sugalmazzák, hogy az ábrázolt társadalom – mely domesztikált tagjainak közreműködésével a hajléktalanokat és más elesett sorsúakat folyton megalázza és kiszolgáltatott pozícióba helyezi – a totalitárius, megkockáztatom, az egykori kelet-közép-európai diktatórikus rendszerek viselkedési mintáira épül.
Akut kérdése ezeknek a szövegeknek, hogy mi van a belső érzések halálán túli létezésben, mi marad a szubjektumból, ha méltósága már fölszámolódott, de mégis az életre van predesztinálva. Szóval a helyzetek ismerőssége az igazán fenyegető az olvasó számára.
„A valagomban a rúgások szép lassan megritkultak, aztán megszűntek, mert az őr levegőért kapkodva visszafordult, és én arra gondoltam, hogy valahol a világban majd nemsokára születik egy fiam, szóval iparkodnom kell, hogy minél előbb szerezzek egy luxusos lakókocsit.” (104.)
De mintha az írások elbeszélője nem fogadná el a deviáns vagy kisiklott jellemek mások általi lefokozását, kirekesztését, hanem a figyelem végső pillanatig való fenntartásával próbálna egy nem konvencionális látásmódot legitimálni. Ehhez – a hitelesség megőrzésének igényével – természetszerűleg járul, hogy a túlélő figyelem szenvtelenné, olykor nyerssé válik, ebből származik a szövegek megindítóan erős karakterisztikája.
A három kötetről általánosságban elmondható, hogy útkeresésük izgalmas és termékeny, mind-mind felkavaró viták és diskurzusok táptalajául szolgálhatnak. Ugyanakkor a monomániás késztetés, amely vagy az adatolás, vagy az ide-oda cikázó tekintet, vagy a misztikum birodalmának, a titok fokozásának a realizmusba oltott szintézise körül képződik meg, mindhárom kötet végére valamelyest kifárad, az olvasói kiigazodást és a szövegekben való járatosságot impikálva. Mindazonáltal ezt a fajta kritikusi szőrszálhasogatást valójában nem lehet túl komolyan venni, hiszen mi más is lehetne egy-egy könyvkoncepció célja, minthogy hiteles nyelvet választva beszélnie arról a tárgyról, ami a végletekig megigézi szerzője érdeklődését. Maradandóságukat bájuk és kíméletlenül határozott megszólalásmódjuk garantálja.
Szeles Judit: Ilyen svéd, Fiatal Írók Szövetsége, Budapest, 2015.
Fekete Anna: Oda-vissza, Fiatal Írók Szövetsége, Budapest, 2015.
Papp-Zakor Ilka: Angyalvacsora, JAK-füzetek, Budapest, 2015.
Tinkó Máté