Hírlevél feliratkozás

Keresés

Próza

Benkovics Judit: Tíz perc

Fotó: a szerző archívuma

Mellénk lép egy szemüveges ember, nagyon magas, vicces kalapban és fekete pólóban, hatalmas bőrönddel, próbálom kitalálni vajon mi lehet benne. Talán egy torta. Az mégsem lehet, mert elolvadna. Vagy egy varázspálca, bár ahhoz túl nagy az a táska, pedig akkor idevarázsolhatná a vonatunkat.

Bővebben ...
Költészet

Demeter Arnold: Egy falunak tizennégy meséje

Fotó: Kelemen Kinga

A gyászfalu gyilkosai / magukra veszik a következő éjeket.

Bővebben ...
Próza

Takács-Csomai Zsófia: Extraszisztolé

Fotó: a szerző archívuma

Próbálom felidézni a hetekkel ezelőtti önfeledtséget, de olyan távolinak érzem, mintha sosem lett volna. Arcomat megtörölve a tükörbe nézek. Jóideje mindent más szemmel látok, beleértve magamat is.

Bővebben ...
Költészet

Filotás Karina: Ez a város

Fotó: Besenyei Lili

szél cibálja plakátbőrét, / bordái között lüktet a Duna

Bővebben ...
Próza

Meggyes Viola: Unakit

Fotó: a szerző archívuma

Kereszt autója furcsa volt. Egy régi BMW, amiben nem működött a sebességmérő, az volt a csoda, hogy egyáltalán elindult. Attól tartottam, ha felnyitom a motorháztetőt, a motor helyett egy seprűt találok benne.

Bővebben ...
Költészet

Hegedüs Anna versei

Fotó: Tóth Anna

borkán leszek a sufniban / levesznek évente egyszer

Bővebben ...
Költészet

Martzy Réka: lányok

Fotó: Szűcs Anna Emília

darazsakra lépünk néha, / hogy sírhassunk, mert így láttuk

Bővebben ...
Próza

György Alida: Pű, pű, pű

Fotó: a szerző archívuma

Még a tavalyelőtti esés után figyeltem fel rá, hogy mindenki sokkal kedvesebb, ha bottal járok, úgyhogy már inkább le sem teszem. Ha meglátok valakit az utcán, rögtön görbítem a hátam. Olyankor megállnak, érdeklődnek a hogylétem felől. Én meg mondom nekik, hogy egyedül vagyok, nincs segítségem, derekam, hátam, lábam, kezem fáj, de lényeg, hogy egészség legyen.

Bővebben ...
+SZIF

Szita György visszatér: Török Lajos interjúja Győri Péterrel

A 96. Ünnepi Könyvhéten jelenik meg a Szépirodalmi Figyelő Alapítvány kiadásában Szita György nyolc kötetből álló bűnügyiregény-sorozatának első három darabja. A szerző neve a mai magyar krimiolvasók számára aligha ismerős. Azok viszont, akiknek a Kádár korszak népszerű irodalma valaha a látóterükbe került, talán emlékeznek arra, hogy Szitának az 1980-as évek végén két bűnügyi regénye is megjelent.

Bővebben ...
Csízió

Csízió - Bánki Benjámin: izommemória

 

Szerzőink értik a csíziót!

Öt költőt kértünk arra, hogy értelmezzék a csízió kifejezést. Eredetileg olyan naptárat jelentett, amely nemcsak az év rendjét, hanem jövendöléseket, álomfejtéseket is tartalmazott. Egyfajta kézikönyv volt az időhöz – hiedelmekkel, figyelmeztetésekkel, tanácsokkal. De hogyan értelmezhető ma ez a szó, amely valaha a rendet jelentette? Miképpen szólal meg most, amikor már nem tudjuk biztosan, mihez is rendelhetnénk?

Bővebben ...
Csízió

Csízió - Kazsimér Soma: Légzőnyílásaimon keresztül először kapok levegőt

 

Szerzőink értik a csíziót!

Öt költőt kértünk arra, hogy értelmezzék a csízió kifejezést. Eredetileg olyan naptárat jelentett, amely nemcsak az év rendjét, hanem jövendöléseket, álomfejtéseket is tartalmazott. Egyfajta kézikönyv volt az időhöz – hiedelmekkel, figyelmeztetésekkel, tanácsokkal. De hogyan értelmezhető ma ez a szó, amely valaha a rendet jelentette? Miképpen szólal meg most, amikor már nem tudjuk biztosan, mihez is rendelhetnénk?

Bővebben ...
Csízió

Csízió - Kupihár Rebeka: ünnepnapok

 

Szerzőink értik a csíziót!

Öt költőt kértünk arra, hogy értelmezzék a csízió kifejezést. Eredetileg olyan naptárat jelentett, amely nemcsak az év rendjét, hanem jövendöléseket, álomfejtéseket is tartalmazott. Egyfajta kézikönyv volt az időhöz – hiedelmekkel, figyelmeztetésekkel, tanácsokkal. De hogyan értelmezhető ma ez a szó, amely valaha a rendet jelentette? Miképpen szólal meg most, amikor már nem tudjuk biztosan, mihez is rendelhetnénk?

Bővebben ...

Vándorló könyvespolc 9.

Bájos indulások – három kötetről
A három kötetről általánosságban elmondható, hogy útkeresésük izgalmas és termékeny, mind-mind felkavaró viták és diskurzusok táptalajául szolgálhatnak. Ugyanakkor a monomániás késztetés, amely vagy az adatolás, vagy az ide-oda cikázó tekintet, vagy a misztikum birodalmának, a titok fokozásának a realizmusba oltott szintézise körül képződik meg, mindhárom kötet végére valamelyest kifárad, az olvasói kiigazodást és a szövegekben való járatosságot impikálva. Mindazonáltal ezt a fajta kritikusi szőrszálhasogatást valójában nem lehet túl komolyan venni, hiszen mi más is lehetne egy-egy könyvkoncepció célja, minthogy hiteles nyelvet választva beszélnie arról a tárgyról, ami a végletekig megigézi szerzője érdeklődését.

 

Tinkó Máté 1988-ban született Békéscsabán. Költő, kritikus. Az ELTE PhD-hallgatója. Első kötete Amíg a dolgok rendeződnek címmel látott napvilágot 2014-ben, a FISZ gondozásában. A FISZ tagja.

 

Az adathalmozás bája

 

A FISZ Hortus Conclusus sorozatának 36. darabja, Szeles Judit Ilyen svéd című kötete különös túrára invitálja az olvasót. A skandináv térségről valló, rendkívül sokirányú érdeklődést mutató szövegek a vers és a próza műnemeinek határán billegnek: a kvázi-történettel, narratívával is rendelkező írások az ismétlés, a felsorolás, a mellérendelő szerkezetek dinamikus egymásra épülése révén érik el poétikai hatásukat. Habár a megkonstruálódó lírai hang a svéd kultúra összetevőinek pásztázásában kifejezetten szenvtelennek tűnik, a logikai ív, amely felépül, árulkodik a háttérben húzódó alanyiságról: a megszólalásmódba irónia, melankólia és rezignáltság egyaránt vegyül.

 

„amit a hó takar: a befagyott folyó / ami vastag jégréteg alatt van / a láthatatlan élet: lassan, lassan, nagyon lassan úszó lények / a fagy az életet jelenti” (53.)

 

A költészet teherbírásának próbája is ez a kötet, amely határozott felszabadító erővel is rendelkezik: a témák szerteágazásában az válik láthatóvá, hogy a privát és a közösségi szféra mennyire mélyen átitatja egymást, az egyén egyszerre aktív alakítója és passzív résztvevője a hagyománynak, melybe születik. Az eleven hagyomány, mely földrajzi, történelmi, gazdasági ismeretekre egyaránt támaszkodik. Ugyanakkor – vagy talán éppen az előbb elmondottakból kifolyólag – a tradícióra nem valamifajta eleve adottként kell tekintenünk: azt a nem is olyan magától értetődően progresszívként értelmezett modernizáció és a kultusszal övezett, homályba vesző hagyományelemek újbóli, jelen időbe nyomulása egyaránt formálja.

 

„az egymástól elszigetelt egyének közötti távolságot / szánhúzó kutyákkal lehet leküzdeni / a rádió- és mikrohullámok elölték / az egymástól elszigetelten élő emberek szaglását / már csak a szánhúzó kutyákra hagyatkozhat az ember” (32.) – így a Kutyák című vers.

 

A kötetről alkotott pozitív összbenyomást tovább erősítik Császár Norbert illusztrációi, melyek jól illeszkednek a szövegek atmoszférájához. Az állat- és emberrajzok képi világa a finom vonalkezelésű, szolid ábrázolást vegyíti a humor, a karikatúra regisztereivel, esélyt adva a lehetőségre, hogy az olvasó se idegenként viszonyuljon az ambivalenciához, amely Szeles versvilágát jellemzi.

 

A köztesség, a keleti és északi mítoszok nagyszabású elbeszélései, illetőleg a nyugat-európai civilizáció liberális meghatározottságú, e kettő olykor egymást fejlődésre sarkalló, olykor egymásnak nekifeszülő szembenállásai a svéd léthez éppúgy hozzátartoznak, noha ez a kettősség a magyar olvasók számára sem egészen idegen, sőt számos eleme analógia alá vonható a hazai történelmi tapasztalattal. A kötethez csatolt interjúban a szerző a két kultúra közötti hasonlóságra és különbségre is kitér. Noha arról egyáltalán nem vagyok meggyőződve, hogy van-e létjogosultsága egy a szépirodalmi munkához pászított, mégiscsak külsődleges, interjú műfajú szövegnek. Ez számomra feloldhatatlan problémaként mutatkozott meg a sokadik újraolvasás során is, óva intenék attól, hogy az olvasó kizárólagos vezérfonálként tekintsen a szerzői intencióra.

 

 

Az áramlás bája

 

Fekete Anna költői indulása rengeteg, a kortárs diskurzus számára jól ismert panelből merít és építkezik, ám mindezt úgy teszi, hogy egyúttal nem válik egyetlen hatástól sem túlterheltté, esetleg függő viszonyba azzal. A kötet címe – Oda-vissza – alkalmasan mutat rá egy a lenyugvásra képtelen, cikázó, a verslogikában folytonos áramlásra kiélezett tekintet meglétére. Ebből a pozícióból figyeli meg a lírai én családja múltját, döntéseit, saját viszonyulását mind a nyelvhez, mind pedig ahhoz a környezethez, amelyben egyáltalán ez a nyelviség megképződhet. Szívesen töltjük utazással mi is azt a százoldalnyi időt (sic!), amely a Kint és a Bent ciklusok dichotómiájával érzékelteti a nézőpontváltások lehetőségét, ugyanakkor a kettőjük között elhelyezkedő középső ciklus, a Sebbel-lobbal (Kicsi tenger) részegység tartalmazza számomra a legtöbb izgalmas szöveghelyet. Az elvágyódás és az elszakadás olyan finom szövésű mintázatait mutatja fel a szerző, melyből nem maradhat ki a perifériára szorult kelet- és közép-európai létnek adott tágabb értelmezési keret sem, sőt az európai etnikai kisebbségek mostoha helyzetét is bevonja Fekete a diskurzusba. Érzésem szerint a szerző itt válik az intimitás legjobb értelmében és legmagasabb fokán cinkosává felmutatott figuráinak.

 

„Egyszer ütöttek meg. De nem az ütésre, nem is a fájdalomra / emlékszem, hanem a furcsa csengésre, a vészjelre, hogy valaki letört / belőlem egy darabkát. Talán a keresztnevemből az A-t” (…) „Mert megvert nő lett belőlem, és ez a valami, / a saját nevem, jobban fog hiányozni, mint a szüzességem. / Azóta értem meg, mért nem bocsátanak meg a kis népek. / Egyetlen perc alatt bosnyák, kurd, örmény, baszk, horvát, / litván lettem. Mert nem a kés öl meg, nem a méreg ” (49.)

 

Az erőszak monopóliuma egy olyan kontextusba ágyazódik, mely annak módozatait egy elmélyült szinten segít értelmezni. Ezek a traumapontok – a Szeles-kötettel mutatva rokonságot – keretet adnak a szubjektum létének, csakhogy ebben a poézisben az is a felszínre kerül, hogy a megszólaló is feltétel nélküli elszenvedője az elmesélt történeteknek.

 

„Húszezer felkelés, húszezer lefekvés, / két háború (nem múlt el), egy felrobbantott Duna-híd, / a kutyám, a legeslegelső, a szüleim, akik csak fényképeken / öregednek, mert régesrég üvegkoporsóba zárta őket a képzelet. Az égszínkék ég, ami mindig rosszkor sápad el, / a sebek, amik régebbiek, mint az anyajegyek, / az anyajegyek, amik nedvesebbek és fájóbbak, / mint a sebek, mennyi a vége…, / és hogy mind én vagyok-e?” (67.)

 

Számomra külön örömteli tapasztalat, hogy a nőiség finom árnyalatai is megjelennek a szövegtestben, de mégsem kerülnek bele esszencialista perspektívába. Némi kizökkenést csupán akkor észlelhetünk ebben a poétikai struktúrában, amikor a gondolatfutamok kesze-kuszává, túl kapkodóvá válnak, ennek a hangnak egyfajta túlfuttatásaként. Gyakori tapasztalat, hogy lemarad az olvasói figyelem vagy a tónusbeli váltásokat nem vagyunk képesek követni: a felkiáltással jelölt mondatok indokolatlanul túlhangsúlyozzák a beszélő érzelmi elragadtatottságát.  

 

 

A fejtetőre állított valóság bája

 

Forgách András Papp-Zakor Ilka debütáló prózakötetének – melynek kézirata 2014-ben a JAKkendő-díjban részesült – fülszövegében úgy fogalmaz, az írások fő erejét „nem feltétlenül a félelem vagy a szorongás ábrázolása, hanem a titok adja, amelyik a fantáziát elszabadítja.” Kétségtelen, hogy hihetetlenül gazdag leírásokkal és mesélő kedvvel van dolgunk a kötetet alkotó tizenkét novellában, és ennek a kompozíciónak konstitutív magját a kibillentés és a meghökkentés lépten-nyomon előtűnő, groteszk elemei adják. A mesélés élményszerűsége kitapintható, noha a mese kibontakozása kegyetlen víziókat von maga után. A történetekben résztvevő figurák – amelyek lehetnek emberi vagy állati létezők egyaránt – többségében egymás testi és lelki szféráját sem kímélik, zsarnoki módon represszió alá vonják, vagy pedig felemésztik környezetüket. Mindamellett mégsem marad el a báj, a derű érzete sem ezekből az írásokból, melyről az a – fokalizátori szerepben megnyilvánuló – főhős gondoskodik, aki olykor saját maga testiségét is felszámolja a cselekményszövés folyamán.

 

„Reggelre belülről összetöppedtem, mint a dióbél, és a hangyák kihordtak az orrlyukaimon át. A bőröm megkeményedett, mint a halott bogaraké. Erre akkor jöttem rá, amikor eleredt az eső, én pedig minden cseppnél kongtam az ürességtől. Csak a piros kesztyűm nem fakult meg. Messziről virított, és odavonzotta a rovarokat. Délutánra kisütött a nap, amitől kiszáradtam, az erdő pedig megelevenedett. A fejembe mókuscsalád költözött.” (11.)

 

Ezek a meseszerű határátlépések ugyan eltávolítják az olvasót a diegetikus világ realista valóságértelmezésétől, mindamellett a fellelhető referenciapontok – úgymint például az általánosabban és konkrétabban egyaránt interpretálható múzeum utca című novellában – azt sugalmazzák, hogy az ábrázolt társadalom – mely domesztikált tagjainak közreműködésével a hajléktalanokat és más elesett sorsúakat folyton megalázza és kiszolgáltatott pozícióba helyezi – a totalitárius, megkockáztatom, az egykori kelet-közép-európai diktatórikus rendszerek viselkedési mintáira épül.

 

Akut kérdése ezeknek a szövegeknek, hogy mi van a belső érzések halálán túli létezésben, mi marad a szubjektumból, ha méltósága már fölszámolódott, de mégis az életre van predesztinálva. Szóval a helyzetek ismerőssége az igazán fenyegető az olvasó számára.

 

„A valagomban a rúgások szép lassan megritkultak, aztán megszűntek, mert az őr levegőért kapkodva visszafordult, és én arra gondoltam, hogy valahol a világban majd nemsokára születik egy fiam, szóval iparkodnom kell, hogy minél előbb szerezzek egy luxusos lakókocsit.” (104.)

 

De mintha az írások elbeszélője nem fogadná el a deviáns vagy kisiklott jellemek mások általi lefokozását, kirekesztését, hanem a figyelem végső pillanatig való fenntartásával próbálna egy nem konvencionális látásmódot legitimálni. Ehhez – a hitelesség megőrzésének igényével – természetszerűleg járul, hogy a túlélő figyelem szenvtelenné, olykor nyerssé válik, ebből származik a szövegek megindítóan erős karakterisztikája.

 

A három kötetről általánosságban elmondható, hogy útkeresésük izgalmas és termékeny, mind-mind felkavaró viták és diskurzusok táptalajául szolgálhatnak. Ugyanakkor a monomániás késztetés, amely vagy az adatolás, vagy az ide-oda cikázó tekintet, vagy a misztikum birodalmának, a titok fokozásának a realizmusba oltott szintézise körül képződik meg, mindhárom kötet végére valamelyest kifárad, az olvasói kiigazodást és a szövegekben való járatosságot impikálva. Mindazonáltal ezt a fajta kritikusi szőrszálhasogatást valójában nem lehet túl komolyan venni, hiszen mi más is lehetne egy-egy könyvkoncepció célja, minthogy hiteles nyelvet választva beszélnie arról a tárgyról, ami a végletekig megigézi szerzője érdeklődését. Maradandóságukat bájuk és kíméletlenül határozott megszólalásmódjuk garantálja.

 

 

Szeles Judit: Ilyen svéd, Fiatal Írók Szövetsége, Budapest, 2015.

Fekete Anna: Oda-vissza, Fiatal Írók Szövetsége, Budapest, 2015.

Papp-Zakor Ilka: Angyalvacsora, JAK-füzetek, Budapest, 2015.

 

Tinkó Máté