Vándorló könyvespolc 6.

Részletek

Gondos Mária Magdolna 1989-ben született Csíkszeredában. A Márton Áron Gimnáziumban érettségizett, Kolozsváron a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen diplomázott magyar szakon, jelenleg az Eötvös Lóránd Tudományegyetem Irodalomtudományi Doktori Iskolájának hallgatója, a Fiatal Írók Szövetsége tagja.

Ami a versekben egy megírandó kritika számára látható (rejtett hipotézis: kritika-íráshoz olvasni más tapasztalat, mint csakúgy olvasni), az gyakran meglévő differenciákat érint. Olyanokat, mint személyes–tárgyias, klasszikus forma–szabad forma, linearitás–nem lineáris szerkezet, érzékeny–intellektuális stb. Volt arra is példa, az avantgárd esetében, hogy saját differenciákat hoztak létre: értelmes–értelmetlen, művészet–nem művészet. Ezek máig mankóként használható fogalmak (bináris oppozíciók), de éppen a versekkel való szembesítés kezdi ki őket, világít rá hiányosságaikra. A nyersességükre, hogy azt ne mondjam, a sületlenségükre. Mégis használatosak, mivel segítik a tájékozódást.

Krusovszky Dénes Elégiazaj, Sirokai Mátyás A Káprázatbeliekhez és Závada Péter Mész című kötete összefüggésbe hozható volna a személytelenség, a tárgyias poétika szempontjából. Még akár a Telep-csoport (Krusovszky és Sirokai esetében) miatt is. Ezek is segítik a tájékozódást.

Elősegíteni az eltévedést, az ábécérend helyett meghagyom az olvasásom sorrendjét – még ha tévesen valamiféle értékítéletet is sugallhatna.

Závada Péter Mész

című második kötete elején köszönetet mond néhány embernek „[a] szövegek megírása  során nyújtott tanácsaikért”. Ha csak arra gondolok, hogy hány könyvtári katalógusban nincs feltüntetve a könyv szerkesztőjének neve, még inkább figyelemre méltóvá válik ez a gesztus. Úgy is, mint reflexiós lehetőség önnön líraszemléletemre. Borbély Szilárd Hét elfogult fejezet a magyar líráról című esszéjében 2003-ban írta: „[a] líra az irodalmi rendszer kritikájává vált.”(17.). Ez a gondolat, hogy ilyen fontos lehet a líra, arra késztetett, hogy azt is lessem, egy-egy kortárs verseskötet miként viszonyul a neki tulajdonított szereplehetőséghez, hogy az egész irodalmi rendszert vagy a maga számára kijelölt hagyományt kritika alá vonja.

A líra mint hagyomány-kritika gondolata az eredeti kontextusban azzal áll összefüggésben, hogy ez a műnem a rendszerváltás után az oktatásban óhatatlanul és még a prózánál és a drámánál is jobban parodizálódott. Ha jól értem, amit Borbély Szilárd írt, épp ez biztosíthat valamiféle szabadságot, tágasságot a megszólalásformák, attitűdök és szerepek kiválasztásához. Závada Péter sokféleképpen és sokrétűen foglalkozik irodalommal, a vers egy a választott megszólalásformák közül, így például költői pózok számonkérése helyett érdemesebb talán az esztétikai döntéseiről gondolkodni.

A Mész elején ez a köszönetnyilvánítás tekinthető egyszerű járulékos elemnek, figyelmességnek a szerző részéről.  De ez a gesztus – ha nem könyvelem el, mint számomra érdektelent, csak mert nem nekem szól, mert persze, úgy is lehet – egy őszinte hangot készít elő. Miben áll ez az őszinteség? Ezek nem echte műalkotások, hanem (közösen) megmunkált szövegek. Versek a verssé válás potenciáljával. Ez szemléleti különbség, mely számomra egy szimpatikus pragmatikus esztétikai álláspontról árulkodik. Akárcsak az a néhány önreflexív mozzanat, amelyek a vershelyzetre, beszélői pozícióra és a nyelvre, ezekre a sokszor mihaszna szavakra vonatkoznak. Komoly hagyománya van a nyelvfilozófiai attitűdökre hajazó soroknak, a versekben használt nyelvtani és verstani fogalmaknak, ezek is a praxist, a folyamatban levést sejtetik. Miközben a versek – jobb híján így mondom – érzelmi dinamikája éppen azt a feltevést erősíti, hogy ilyen témákhoz, mint a gyász, képtelenség pragmatikusan viszonyulni. Pedig lehet. És talán épp ettől csitul egymáshoz az időnként megrázó tartalom és a szabad forma.

Az azonos című, egymás után következő számozott versek nem rögeszmés visszatérések egy témához, hanem inkább a lehetőségekben és variációkban ugyanazon téma felismerései. Legalábbis ugyanazzal a szóval vannak megnevezve: Bűnjel, Tabu, még akkor is, amikor a szókincs kevésbé aktív darabja a szó: Testtáj, még akkor is, amikor határozott névelővel pontosít: A zúgás, és még akkor is, amikor idegen nyelvű: Objekt, Escape, és még akkor is, amikor olyan szóalkotás, mint a Hellyé lassul.  Egyre kivételesebbek a címek, de még a legkivételesebbet is három vers viseli. Ez alkalom a szavak kiterítésére és megfeszítésére, lehet a lassúság terepe, megtörténhet, hogy a szó, amiről annyi vers szól, végül „hellyé lassul”, hogy be lehessen járni. Ehhez elég lehet a címek kitartása. Hogy többször le vannak írva és egymás után következő számok jelzik az összetartozást, az a papír linearitás-kényszerével magyarázható.

A versek fölé kiemelt szavak és a köztük lévő nyilakkal jelzett viszonyok sem tudják ezt megbontani. Önhibám lehet, hogy nem hajtott a vágy az újrarendezhető jelentések végtelennek tűnő bogarászásába. Türelmetlenségembe ütközött. Akárcsak néhány ehhez hasonló mondat szétszálazása: „Kudarcom tehát kiszámítható: / mert ki tudná elválasztani egymástól / a csönd jelentésszintjeit ott, ahol minden / döntés egy elhallgatott igenlés / szerkezetébe vonul vissza.” (A zúgás (3), 44.)

Van más sűrítés, ami ezzel szemben egyenesen bogarászásra késztetett, például rögtön a kötetnyitó Akinek mondanom kéne című vers első szakasza: „Hogy hideg voltál, mint a krémek. / Ez maradt meg abból a nyárból. / Mondataid árnyékába húzódni, / mintha egy fa tövébe.” (7.) Az infinitívusz használata a „húzódni” szó esetében olyasmit hallgat el, ami fontos lett volna az én-te viszony szempontjából (meg az én már-már bulvárkíváncsiságom számára). Mert ha a te húzódott, akkor feszült volt a kettejük közötti viszony. Ha az én húzódott, akkor (még) szimbiotikus. Ezzel a tényleg szőrszálhasogató, kibogarászott részlettel csak arra utalnék, hogy a hiánypoétika a versek több szintjén, de nem egyenletes hatékonysággal érvényesül.

A hiány viszont mint téma, mint érzés, mint pótcselekvésekben megnyilvánuló mozgatórugó az egész kötetet áthatja, összefogja, felépíti. A naplózható (tapasztalati?) világ távolinak tűnik, még ha korának tanújává avatják is a beszélőt az olyan elemek, mint például az a letölthető applikáció, ami a REM fázisban ébreszt (REM, 35.).

Ahogy a cím egyetlen rövidke szavába sűrűsödik az anyagnév és az egyes szám második személyű ige, úgy válik ez a kötet a gyásznak, az intimitás hiányának, a beszéd nehézségének egyidejűleg szimulációjává és lenyomatává. És akarva-akaratlanul, például a pragmatikusabb esztétikai viszonyulás jelzéseivel az irodalmi rendszer kritikájává is.

Krusovszky Dénes Elégiazaj

című kötete két részre tagolódik: I/A madarak ellen és II/ Vonulás. Ebben is helyet kapnak ugyanazt a címet viselő versek. Számozás különbözteti meg ezeket egymástól, aszerint, hogy hányadik helyen szerepelnek a kötetben. Itt ez kötetkompozíciós megoldás, nem az „elégiazaj” kimerevítése, hellyé lassítása. Nálam kissé elvetemültebb olvasó ebben a kötetben még a lapozás susogását is megverselt zajként értelmezheti.

Ahogy a számok révén helyükre került Elégiazajokban, úgy a versekben is van valamiféle felismerés, hogy a beszélő meg-megsejti, néha egyenesen tudja a helyét, és ez ad okot belenyugvásra, más értelmes viszonyulási mód ugyanis nemigen van. Bár, ha volna meggyőző magyarázatom, hogy a madarak vonuláskor miért rendeződnek alakzatba, talán ebből az irodalomtudományos szempontból kutyaütő észrevételből is többet értenék. Könnyen meglehet, hogy ez inkább érezhető, mint érthető: „ez a hazánk, ma sem értem pontosan, hogy mit akarhattál / ezzel, de éreztem, hogy igazad van”. (Mint a fák, 39.). Még a hazafias költővé ütés előtt jelezném, hogy vonaton sörözve hangzik ez el, nem egy emelvényről.

Ez a tudás a saját helyről nem korlátozódik az otthonra, hazára, sőt különös módon nem is keresés-találás eredménye. Noha az egész kötetet meghatározó emlékezésnek ez lehetne a legkézenfekvőbb értelme, erre épülnek az önéletírások, némely családregények: a múltban keresni azt, ami ide vezetett. Ez a kötetben egyszerre járható út, és esik az utolsó versben irónia alá „(Egyszer láttam csak sírni / az apámat, amikor / az apját felravatalozták, / pedig nem is voltak jóban, / és azt mesélte apám, / hogy egyszer látta csak sírni / az apját, amikor két lovát / elvitték a közösbe, / se előtte, se utána, / pedig nem volt könnyű élete, / de mihez kezdjek mindezzel, / én nem értek a lovakhoz.)” (Pompeji azelőtt, 82.)

Korábban az emlékezés idősíkokat egymásra hajlító stratégiái érvényesülnek. Elég néhány vers margóján kis nyíllal jelölni a váltásokat, elképzelni az összehajtást és láthatóvá válik egy lenyűgöző arányérzék. A kötetkompozícióban ugyanez.

A sár partjai című vers a gyerekkori emléket, a sárral játszást és a sziszüphoszi útjavítgatást viszi át az önértelmezésbe, így az emlék már-már funkcionális, nem valami kifordított idill. Hasonlóképpen működik, hasonló formát is kapott a Gyors fogyatkozásban című vers, ami a birkanyírás örömeit ismerteti (és nem áll meg az ironikus láttamozásnál, mint most én). Az ilyen formájú versek, három-három van a két részben, egy emléket raknak össze, majd írnak felül egy jellemzően pillanatnyi, hirtelen, rögtönzött felismeréssel és az azt követő értelmezéssel. A Rückbau címűben szövegszerűen jelenik meg az építő-visszabontó emlékezéstechnikának a metaforája: „nemrég olvastam a tízemeletes / panelházakról, pontosabban arról, hogy visszabontják őket három-/ vagy négyemeletesre, és ez a felismerés rögtön felül is írta az előzőt, / ami ránk vonatkozott”(46.)

A Részletek című vers az emlékezés-felejtés dichotómiában teret enged a nem emlékezésnek. Számos részlet (ezek némelyike a kötet más verseiben emlékként szerepel), itt kérdés formáját ölti, amire az ismétlődő válasz: „Nem emlékszem.” (21.) Nem emlékezni a részletekre más, mint elfelejteni azokat. A felejtés lehet jótékony, lehet visszafordítható, mint az Elégiazaj/24-ben: „Minden éjjel elfelejtem a neved, / reggel aztán régi naplókban lapozva, / gyűrött jegyzetlapokat simítva / kell újratanulnom, hátha megjelensz.” (35.). A „nem emlékszem” ismétlése olvasható úgy, mint a lehető legtárgyilagosabb válasz, mégis mintha némi dac volna benne, azzal a hagyománnyal szemben, amelyet a korábban említett versekben folytat, s melynek jelmondata a Petri-sor lehetne: „az angyal a részletekben lakik”. Ott az angyal hozza a hirtelen felismerést, még ha nincs is kimondva, még ha nem is örömteli ajándék tisztába jönni például a sárral, még ha nem is változtat sokat a dolgok folyásán a hit, hogy valamit megéltél, megértettél: „mintha bármit is túl / kellett volna élni, mintha bármit is túl lehetne.” (A trollhättani gát megnyitása, 59.)

Ezek alapján a kötetcím nem csak az emlékek okozta zajra adott reakciót, az elégikus belenyugvást jelzi, nem, épp ellenkezőleg. Az emlékezés, az értelmezés, az identitás építés-bontás, mindaz, amit ember kitalálhat a maga megnyugtatására, adott. Igaz, ezek munkásabb és kevésbé gyors és népszerű módjai a nyugalomkeresésnek, mint például a xanax. De a belenyugvás egy módja az absztrahálás, racionalizálás (személytelenítés?). Érdemes figyelni a kötetben az -ás/-és, -ság/-ség végződésű szavakat, ez a legtipikusabb nyelvi jele az absztrahálásnak. Indulok helyett indulás. Vagy a kötet legmegbabonázóbb versében: „és elszántak lettünk a céltalanságban” (Csengery utca, ott érjen el, 41.). Megengedőbb, nyugtatóbb a „céltalanság” fogalom, mint a jelző, ami kérlelhetetlen a vonzatával szemben, ami jelzi valakinek vagy valaminek a céltalanságát.

Van egy vers, ami 2012-ben a Bárka folyóiratban két Elégiazajjal együtt jelent meg ez alatt a közös cím alatt. A kötetbe Bizalom címmel került, és megváltoztatott utolsó szóval: „hallgatás” helyett „reszketés”. Ha a hallgatás a belenyugvás végső formája, a tökéletes, zajtalan elégia utolsó mozzanata, akkor legitim feltételezés, hogy ez a kötet a szebb, értelmesebb, élhetőbb zajkeltésben érdekelt. Azért nem szeretném eltúlozni az optimizmust, csak egy versnyi, egy fikarcnyi bizalom tesz különbséget a reszketés és a hallgatás között. És akkor itt, ez az a hely, ahol örülni kellene, hogy Krusovszky Dénes a reszketést választotta.

Sirokai Mátyás A káprázatbeliekhez

című kötetét lehet kortárs magyar költészet kakukktojásaként olvasni, a szerző előző kötetével, az általa (társ)szerkesztett versblogokkal is össze lehet olvasni, de ez a keret egy nagyon szűk irodalomszemléletet jelez. Ebből a perspektívából a kötet világa is zártnak tűnik, kesztyűs kézzel kell gépelni, hogy belerondítana a magyarázat. Pedig ezek a prózaversek épp olyan kérdések megfogalmazását segítik, amelyek a szűk líraszemléletből mutatnak kijárást. Néhány példa: a növényi intelligencia, rögtön az első versből. Mennyire kapcsoljuk össze az intelligenciát a kommunikációval? Átlag tapasztalat, hogy a beszédhibát, a választékos nyelvhasználat hiányát, de még a helyesírási hibákat is butaságként ítéljük meg. A nem-kommunikáló lények, a növények rendelkezhetnek-e intelligenciával? És hogyan látnánk a növényeket, ha kívül kerülhetnénk az emberi idősovinizmuson? Ezek olyan kérdések, amelyek például az elmefilozófiát is foglalkoztatják. Daniel C. Dennett Micsoda elmék. A tudatosság megértése felé című könyvével összeolvasva ezt a kis verseskötetet, világossá válik, hogy a legbanálisabb értelemben vett emberi kíváncsiság munkál itt a látszólag dehumanizált kozmikus térben. Kicsiben nyomon követhető, hogy egy-egy motívum, például a szem, előbb a vallási szimbolika, utóbb analitikus-biológiai leírás közepette fordul elő. A kötetben a racionális, az irracionális és a nem racionális elemek úgy alkotnak szövevényt, mintha az emberiség története sűrűsödhetne öt ciklus kilenc-kilenc versébe.  Pontosabban a tudása, a magáról, a keletkezéséről, világértelmezéséről adott (történelmi időtől függetleníthető) tudás.

A III. részben egy számomra a fenomenológiából ismert kérdés tematizálódik. Mi teszi lehetővé az „Én” és az „Az” közötti különbségtételt? Más szóval mi teszi lehetővé, hogy egy másik embert emberi lényként ismerjünk fel, nem pedig tárgyként? Talán „a lélek, aminek az első neve: Mi.”(33). Patetikus, persze, mint a legtöbb vallási fogalom egy felvilágosodás utáni fülnek/szemnek. Még a szeretet firtatása ilyen, snassz, de azért behúzott függöny mögött le-leporolom A szeretet himnuszát, hogy lám, hogy is gondolják azok, akiknek nem hiszek. A végére érve látszik, Sirokai verseit nem elhinni kell, csak vele tartani. Érdemes. „Ha a minket körülvevő terek valóban anélkül nyelnek el bennünket, hogy új formában adnának tovább egy másik fennsík kicsinyeinek, akkor expedíciónk kezdettől fogva rossz irányba tartott, és hiába is keresnénk a sötétségben azt, aki előbb szeretett minket, mint mi egymást.” (64.).

A IV. rész 2. és 3. versében feltűnik egy ember, egy én (korábban többes szám első személyű a beszéd), ami megváltozott versnyelvet, variációs ismétléseket, poétikusabb megszólalást von maga után: „Van egy meteor, ami meghasadt, és vannak sértetlen darabjai. Van bennem egy hasadás, és akik ezt hallják, van azokban is. Van egy meteor, ami olyan, mint akik ezt hallják. Valahol van egy meteor sértetlen, de van egy hasadás is. Olyan ez, mint a meteor, ami meghasadt, és a darabjai feltámadtak. Van egy meteor, ami meghasadt, és van egy, ami felénk tart. Van bennem valami sértetlen, és akik ezt hallják, van azokban is.”(44.) A káprázatbeliekhez című rész eleje ez, a 2. vers, E/1 megszólalás. A 3. versben pedig „A folyamat időtartama egyénenként változó, de a zsibbadás ritkán jelentkezik ötven percnél hamarabb.” Ha film készül a kötetből (fejben akár), hihetetlen gazdag látványvilággal, akkor az utolsó előtti szekvenciában majd egy pillanatra látszik a homo viator, az utazó, az ember, csak hogy viszonyítási pontja legyen az emberalattinak. Minden más bennünk történik. Ez a konzisztens versépítkezéstől eltérő szöveg tehát a nagy flesset, az egész köteten át tartó légzést végzőt mutatja meg egy pillanatra. Éppen ez a pillanat teszi lehetővé a részvételt a miben, hogy megmutatja magát egy másik én. Erre azon kívül, hogy inkább versben, mint prózaversben szólal meg (ezt nem tudom bizonyítani, de talán más is érzi) az ötven perc, a mi időszámításunk is utal.

Richard Dawkins írja Az önző gén elején, hogy a filozófiát és a bölcsészettudományokat majdnem úgy tanítják, mintha Darwin sosem élt volna. Ezek a versek tudnak Darwinról és tudnak a szelíd emberről, aki Dawkins önzés-hipotézisével vitába szállhatna (egy másik világban, ahol tudomány és költészet közt nem nevetség tárgya a párbeszéd). Tudnak a misztikusokról és a kultúrantropológusokról, a vallásokról és vallásfilozófiákról és még sorolhatnám, de helyette még egy könyv, még egy magyarázat, ami a „zöld álmokhoz” és a „mesterséges mennyországokhoz kapcsolódik.” Benny Shanon, kognitív pszichológus The Antipodes of the Mind. Charting the Phenomenology of the Ayahuasca Experience című könyvében a pszichoaktív ayahuasca főzetről végzett több éves kutatását írja le. Például bemutat olyan motívumokat, amelyekről más környezetben, egymástól az esőerdőkben teljesen elszigetelten élő törzsek fogyasztói számolnak be. Ezek mégis közösek, visszatérnek a látomásokban.

Van, aki szerint a költészet éppúgy a világ és/vagy önmagunk, hagyományaink érzékelésének, megismerésének egy módja. Ez a kis kötet fegyelmezett nyelven, kötött kompozícióban kelti fel nem csak a megismerés, de az alkotás vágyát is. „Amikor a fej egyetlen sötétlő pontba húzza vissza csápjait, amin kívül csak bolygók emléke és bolygók előérzete kering, akkor minden nyom egyazon vágyban olvad össze, és az a vágy robbanással viselős.”(V.7., 62)