Vándorló könyvespolc 2.

Részletek

Lapis József 1981-ben született Sárospatakon. Irodalomtörténész, kritikus, a FISZ Hortus Conclusus könyvsorozatának és a Prae próza rovatának szerkesztője. Legutóbbi kötete Líra 2.0 – Közelítések a kortárs magyar költészethez címmel látott napvilágot a JAK gondozásában, 2014-ben.

(galéria nyílik)

„Keringőzünk a szitakötőrajjal”

2014-ben kétségtelenül Kollár Árpád (e cikkben nem tárgyalt, a Csimota kiadásában megjelent) Milyen madár című kötete volt a legrendhagyóbb, legkülönösebb versgyűjtemény (amely sikerhez Nagy Norbert autonóm, szubverzív képi világa igencsak meghatározó mértékben járult hozzá). Idén Miklya Zsolt Végtelen sál című válogatáskötetében rejlik hasonló potenciál. Tegyük hozzá, Miklya könyve sokkalta otthonosabban, hagyományosabban, megnyugtatóbban, használhatóbban gyerekkönyv (ez a kiadó, a Móra esetében tulajdonképpen nem meglepő, gondolhatnánk, ha nem ismernénk például Schein Gábor alább tárgyalt, rendhagyó könyvét), és Schall Eszter kiváló, vonzó, figyelmet lekötő, a teljes oldalakat kitöltő illusztráció-kompozíciói is bizalmat, játékot, örömet árasztanak. Ha kinyitjuk a könyvet például a 36-37. oldalon, olyan szép, meleg színekkel operáló oldalpárral találkozunk, amelyen az illusztrációk ötletesen kapcsolódnak mindkét itt olvasható vershez, a klasszikus, igazi gyerekversek színvonalát és jellegét követő Manófihoz, valamint a három királykisasszony meséjét megverselő Mesefához is. Művészi szempontból a leginkább lenyűgöző az Apóka és herceg lappárja (22-23.), a szöveg és a kép külön-külön és összhatásukban is izgalmasak, sajátos helyzet azonban az, hogy – talán egyedüliként – e vers hangnemében és formaiságában is kikülönül a kötet gyerekversei közül, ugyanis a szerző itt él legkevésbé látványosan a gyermeki befogadáshoz klasszikus módon illeszkedő eszköztárral (a szerepjátszás, játékos átváltozás kontextusát leszámítva – ezzel a képen az idős, testes apóka és fiatal, hetyke árnyékának kettőssége dialogizál). Az Anyu két keréken vagy a Bóbitaszárnyak szintúgy megragadó kép–szöveg-kompozíciói ugyanakkor nem vetnek föl hasonló hermeneutikai kérdéseket: az előbbinél az „anyura” büszke gyermek feszes ritmusú monológja társul humoros-kedves képpel (melyen a kötet egyik vezérmotívumán, a sálon kívül a gyerekillusztrációk világának minden kétséget kizáróan egyik leghelyesebb kutyája is feltűnik), az utóbbi esetben pedig szintén gyermekinek tételezhető beszélővel találkozunk egy Weöres Sándor-i rétegzettségű, „szárnyaló” költeményben, „lírai”, álomszerű, piros-variációjú vizuális közegben.

Miklya Zsoltot jól ismerhetjük már korábbról mint a keresztyén gyerekvers-tradíció kreatív megújítóját is – mostani, az elmúlt bő évtized szövegeiből válogatást nyújtó könyv semmilyen szinten nem játszik rá erre az imázsra, s a gyűjteményből egy érett és érzékeny, párbeszédre nyitott, a költészeti hagyományt és a gyermeklelket egyaránt jól ismerő, magabiztos, jó költő képe bontakozik ki. Előfordul, persze, hogy ő is mintha mellényúlna kísérletezés közben – a Másolat és a Brokkoliének szerintem erőltetettebb a kelleténél, nem jópofa, hanem jópofáskodó, nyakatekert szövegek. A Há/vé és a Patakiskola pedig Miklyának nem több, mint könnyed ujjgyakorlat, ezzel együtt helyük van a válogatásban – a ritmusok a kötetben végig pontosak, gördülékenyek, úgy él bennük az olvasó, mint hal a vízben (az pedig, hogy olykor az „és” helyett az „s” kötőszó használatával próbálja tartani a ritmust, de az akusztikája miatt időnként bizony csalárdul aggatja is az olvasót, nos, legalább évszázados bűvésztrükk – Varró Dánielnél is több ízben belebotlunk).

A jól szerkesztett, a két láblógázós-verssel keretbe foglalt kötetben ugyan az érzéki-játékos-ritmikus-rímes szövegek dominálnak, de a kötetlenebb gyerekhangú művek is felbukkannak. A kortárs szcénán Kiss Ottó mellett talán Miklya Zsolt képes a gyermeki magány, hétköznapi bánat, identitáskétség húrjainak legfinomabb pengetéséhez, s ehhez a gyerekszáj-retorikát csakúgy segítségül hívja, mint a líraiságot (s míg Kissnél előbbin, nála utóbbin van markánsabb hangsúly). S bár zseniálisak a meseversek (legfőképpen a Csálémese és a Gombolós mese), a kedvenceim a két egymást követő, a gyereket megszólító, altatószerű darab, a címadó Végtelen sál és az Álom nyitott szemmel. „Azóta látom, hogy minden, ami volt, / úgy csillan benned, mint kút mélyén a Hold, / s amikor nyitott szemmel alszol el, / épp akkor ébredsz, elvégre érdekel, / honnan jöttél, hová tart a világ, / így ismered meg ezüst zegét-zugát.”

„Macerál, bizerál, bökdös”

Varró Dánielék megérkeztek a dackorszakba, s ha már így alakult, sorozatának újabb darabja is landolt a gyerekrészlegek polcain a Manó Könyvek kiadásában. Az Akinek a kedve dacos hozza a kötelezőt: remek rigmusok, szerethető figurák, Maros Krisztina jól eltalált rajzai pedig még a legmordabbak ajkára is bizonnyal mosolyt csalnak. Nem tűnik úgy, mintha kimerülőben lenne a Varró-gyereklíra, inkább olyan ez, mint egy feneketlen zsák, vagy más megközelítésben, mint az ujjak jól működő gyakorlata. Az új kötet középpontjában a dühtől forrongó kis lázadó áll, aki dacoskodik, „vadulgat”, szeszélyes, parancsolgat, türelmetlenkedik, őrületbe kerget, és mindezek ellenére, mint a korábbi könyvekben, bizony sokat „cukiskodik” is. A Dacoskodó című nyitóvers ötletesen, kedvesen írja rá a dackorszakot az állatvilágra (az agresszív kismalac-viccek hangulatát is távolról fölelevenítve: „Van ez a kicsike pele, / hócipője neki tele. / »De cuki! Hát meg kell enni!« / »Akar a franc cuki lenni.«), s ez a hangütés folytatódik aztán „a dackorszak végéig” és az elalvásig.

Varró öniróniája remekül működik, amikor úgy skicceli föl a szülői megpróbáltatásokat, hogy azokon akkor is nevetünk, ha a pillanatok fáradtsága, terhe is bizony bennük van: „Keservesen ne sírj, fiam, / édesanyád pisilni van. / Oá, oá, böm böm böm. // Pisilni ment, na még ilyet! / De már jön is, nagyon siet, / hurrá, hurrá, jön jön jön!” (Bömbölgető) A vers végi felszabadultság egyszerre tükrözi az anyát visszakapó kisgyerek és az őt átadható apuka örömét, de a szöveg áthatóan jeleníti meg az édesanyára háruló 0-24-es munka jellegét is. A refrénben a korábbi kötetekhez hasonlóan ezúttal is a csecsemőnyelvet imitáló-parodizáló hangsorokat találunk (a 2011-es Akinek a foga kijöttben a Vélemény-nyilvánítgató volt jellegzetesen ilyen: „Unnyu didá nebede. / Ez a dolog veleje.”). A versstruktúra ugyanis ezúttal is célzatosan, az alcímben is jelölten a mondóka, még ha a korábbiaktól eltérően ezúttal az adott rigmus funkcióját nem is kapjuk meg szerzői utasításban. A népi rigmusokból táplálkozó, ritmikus, rímes gyerekmondókák legtöbbször az adott helyzetre közvetlenül vonatkoztathatóak voltak (hintáztató, lovagoltató, állathívogató stb.), s ez még a halandzsaszövegekre is igaz. Varró Dániel ezt a mondókaformát terjeszti ki nagyjából mindenre, olyan (egyszeri) típusokat hozva létre, mint „baciluskergető”, „szerepjátszogató”, „hetvenkedő”, „parancsolgató” stb. Természetesen a jól ismert változatokat is bevonja, felújítja, mint például a feleselő vagy az altató. Jóllehet, utóbbi forma meglátásom szerint karakteridegen nála: az elnyugtatást, az álomba való átmenetet segítő elringató altató nála inkább a mozgási feszültséget fenntartó pattogós menetelőkhöz hasonlít, ahol a monotonitás nem annyira elernyeszt, mint inkább inspirál.

A popkulturális referenciák (jelen esetben több ízben népszerű sportolók) mellől nem hiányzik ezúttal sem az irodalmi hagyománnyal folytatott játék: a Szerepjátszogató József Attila Kertész leszek… kezdetű művére íródott, a jól rappelhető A kistesó mögött mintha Parti Nagy Lajos rókatárgy-változatai sejlenének, a Vadulgató a Paripám csodaszép Pejkó ritmusképletét tartja pontosan, szépen. A Parancsolgató „Mihály nem ihatik?” sorában pedig nyugtázva ismerjük föl Arany Jánost Edward királyát. Kérdés, mennyi muníció van még Varró Dániel tölténytáskájában – tőle nem kifejezetten a megújulást várja az ember, csak hogy rendezzen újra látványos rím- és ritmustűzijátékot. Ez tulajdonképpen ezúttal is megvalósult.

„Veled egészen más várni rád”

Az összetettebb hangulatokat, témákat Schein Gábor Márciusban jaguárok? című, a Móra Könyvkiadó gondozásában megjelent, általam nagyon várt kötetében találjuk meg, amellyel, bevallom, kissé bajban vagyok. A korábbi Irijám és Jonibe súlyos, de csodálatos, mitikus szöveg- és képi világából leginkább az utóbbi ereje maradt meg változatlanul, Rofusz Kinga munkáit ezúttal is lenyűgözve és elvarázsolva szemléljük. Az idei könyv nyelvezetén egyáltalán nem a régit szeretném számon kérni – a probléma az, hogy az új versnyelv az általam vártnál talán kevesebbszer tud másképpen megragadó lenni. Míg a többi kiválasztott könyv esetében egyértelműen dicsérhettem a problémátlan, remek ritmushasználatot, dallamot, addig Schein Gábornál több a billenés, borulás – s ha e mögött természetesen gyanítjuk a szándékosságot, jelen esetben a kizökkentő göröngyök oka, funkciója kevéssé érthető. Valóban többszólamú és -formájú könyvről van szó (mint azt a fülszövegben is kiemelik), ám hogy ez nem könnyen belakható széttartást, vagy termékeny polifónikusságot eredményez-e, azt nem egyszerű eldönteni – én magam az előbbi felé hajlok, nem kis mértékben azért, mert a kötetfelépítés hiányzó íve éppenséggel nem segíti a boldogulást.

A kiadvány alcíme – versek – egészen markáns jelölő, hiszen (Miklya Zsolt könyvével ellentétben) nem a „gyerekversek” címkét kapjuk, így határozottan utalva arra, hogy nincs intencionált korosztályi besorolás, illetve deklaráltan a szerzői életművön belül sem kerítődik be ez a korpusz. Ugyanakkor a 2011-es Éjszaka, utazás komoly anyaga után, a labdát magasra feldobó, tüntetően generális alcím relevanciája mégis kérdőjelessé válik bennem, hiszen poétikai és „sűrítettségi” szempontból a két kötet versvilága között látványos különbségek vannak (s bizony a felnőtt- és gyerekkönyvként markírozott szövegek közötti differencia sok szerző esetében nem ennyire markáns). A könyv sokat ígérő és lendületesen kezdődő, címadó művévé emelt nyitóversének széthúzott (a címben is elsütött) poénjából (a jaguár–január szóösszecsengésének következményei) sem feltétlenül sikerült kihozni annyit, hogy csordultig megtöltse a verset, bár kétségtelen, hogy az elképesztő Rofusz-illusztrációval együtt izgalmasan működik. (Érdemes megjegyezni, hogy ez a nyelvi poén egyébként nem véletlenül lehet ismerős a Karinthy-féle Micimackó kuckója-átköltésből, amelynek 4. fejezetében Mackó és Malacka félelmetes „januárnak” és „februárnak” látják a szürkületben Tigrist és Zsebibabát.)

Vannak ugyanakkor a könyvben igazán egyedi, remek darabok: ilyen például a Beszélő sál, az Arckép, a Szomorúság, a Szeretet és a Várakozás. Ezek zömében gyerekhangot imitáló, egyes szám első személyű, szabadabb formájú rövid versek, amelyekben megmutatkozik Schein Gábor intelligens szellemessége, s olyan arányosan érzékeltetett, didaktikussá nem váló (szomorúan szeretetteli) humánum van bennük, hogy nem lehet érintetlenül maradni utánuk – s ismét: nem a szöveg önmagában, hanem a könyvlapon, a kivétel nélkül nagyhatású képanyaggal párbeszédben hoznak létre művészi igényű kvalitást. A Márciusban jaguárok? ereje nem más, mint a versek (jól kigondoltan) csöndes egyszerűségének és a képek erőteljes aurájának különleges násza – a kettő együtt bizony többször belemarkol a szívbe. A Szeretet című rövid darab például nagyon érzékletes képpel szemlélteti azt a kondíciót, mely szerint a szeretet miképpen képes úgy fordítani a nézőponton, s hogyan tudja önértésünket, világban létünket úgy módosítani, hogy azzal több és egészlegesebb legyen a létünk, s jóra forduljon az, ami elsőre talán elromlani látszott. (A versben a pulóver érzékelhetően metonímia, arra is vonatkozva, akitől a ruhadarab vélhetően származik.) „Kimostam a kedvenc pulóverem. / Az ujja megnyúlt, a háta összement. / Most kimosom magamat is, / hogy megint jó legyen rám.” Azt hiszem, hogy további koncipiálással és szerkesztéssel (például a maguk műfajában kevésbé jól teljesítő ritmikus darabok – Szerencsés Ármin, Padlás – kihagyásával) egy egységesebb, egyenletesebb kötet jöhetett volna létre, ez azonban korántsem jelenti azt, hogy a Márciusban jaguárok? ne volna sok tekintetben élményszerű, különleges olvasmány és látvány.

„Tovább is van, mondjam még?”

A Válogatós – Óvodások verses kalendáriuma hétköznapokra és ünnepekre című kiadvány jellegében eltér a föntiektől, amennyiben gyűjteményes kötetről van szó. Lovász Andrea kiváló szerkesztői munkát végzett, az óvodás, kisiskolás korosztálynak ajánlott antológia professzionálisan összerakott könyv. Az alapvetően naptári-időrendi, évszakokat és hónapokat követő nagyfejezetes elrendezést (kapcsolódó) tematikus szekciók szervezik – finoman, nem tolakvóan – tovább (idő, állatfajok, madarak, álmok, szülők, illemtani, öltözködés stb. hívószavakra). Egész oldalas képeket is találunk benne az ABC minden betűjére, valamint az alapszámokra (közvetlen tanító funkciókat is ellátva). Kitűnő oldalpárokon olvashatunk „variációkat” például a zsebkendőre Kiss Ottótól és Fecske Csabától – mellettük kengurus-zsebes rajzzal –, a szélre Kántor Pétertől és Kovács András Ferenctől, avagy a csigára Kollár Árpádtól és Balázs Imre Józseftől. Kismarty-Lechner Zita (aki a Mándl Péter által írt Sári és a Nemszemétke című, a környezettudatos hulladékgazdálkodást meseszerűen népszerűsítő, kiváló projekt illusztrátoraként is ismert) képi világa engem elsőre nem fogott túlzottan meg, de aztán egyre több értéket és sajátszerű részletet fedeztem föl bennük – például azt, hogy a rajzok milyen izgalmasan játszanak el az egymásban foglaltsággal, azaz a rész és egész viszonyainak kiforgatásával, a kinn és benn határainak elcsúsztatásával. Mindeközben a képek és kontúrok jó értelemben vett egyszerűsége és felismerhetősége a könyv korosztályos didaxisával harmonizál.

A kötet legfőbb kérdése ugyanakkor természetszerűleg az lehet, hogy milyen is a versszelekció: úgy vélem, hogy a Válogatós e tekintetben is kiválóan teljesít, hiszen mind a klasszikus, mind a kortárs szcénáról jó érzékkel hoz színvonalas szövegeket. Azt az illúziót kelti, mintha a legfontosabb gyerekversek mind helyet kapnának benne – ez persze lehetetlen volna (hiszen szerencsére annyi nagyszerű alkotást termelt ki a honi gyerekirodalom), de itt van Csanádi Imre, Weöres Sándor, József Attila, Nemes Nagy Ágnes, Zelk Zoltán, Szabó Lőrinc, Tamkó Sirató Károly, Csoóri Sándor, Kányádi Sándor, s nem marad ki az obligát Arany Lacinak (Petőfitől) és A török és a tehenek (Móricztól) sem. A mai irodalomból viszonylag nagyobb arányban van jelen Kiss Ottó, Kovács András Ferenc, Balázs Imre József, Lackfi János, Varró Dániel, Tóth Krisztina (utóbbi kettőtől bekerült a nevezetessé vált, megtorpedózott konnektor- és pitbull-vers is), a Helka című balatoni meseregényéről is ismerhető Nyulász Péter – de rajtuk kívül még több tucat szerző bemutatkozik az ovisoknak egy-két-hár… művel. Feltűnő, a megcélzott befogadói életkor miatt azonban nagyon is érthető, hogy túlsúlyban vannak ritmusos, rímes, játékos versek – még az egyébként a svéd típusú, szabad szerkezetű szövegvilág magyar nyelvű meghonosítójaként számon tartott Kiss Ottótól is több a rigmusszerű darab, de rajta kívül azért Ranschburg Jenő három örökbecsűje képviseli a gyermeki nézőpontra írt, lélektani alapú monológvers típusát is (az ő nevükhöz fűződhet egyébiránt a nagyszülő-tematika hatásos újragondolása is a gyereklírában). Bár igényes kortárs gyerekvers-antológiákból nem volt hiány az utóbbi években (gondoljunk csak a Friss tinta!, az Aranysityak vagy Ragyog a mindenség című gyűjteményekre), a Válogatós százhetven év anyagából válogat, valamelyes rálátást engedve a költészeti hagyomány történő jellegére is.

Miklya Zsolt: Végtelen sál – Gyerekversek, Schall Eszter rajzaival, Móra Könyvkiadó, 2015

Varró Dániel: Akinek a kedve dacos – Mondókák apró lázadóknak, illusztrálta Maros Krisztina, Manó Könyvek, 2014

Schein Gábor: Márciusban jaguárok? – Versek, Rofusz Kinga illusztrációival, Móra Könyvkiadó, 2014

Válogatós – Óvodások verses kalendáriuma hétköznapokra és ünnepekre, szerk. Lovász Andrea, illusztrálta Kismarty-Lechner Zita, Cerkabella, 2014

(Az írás elkészítése alatt a szerző Móricz Zsigmond Irodalmi Ösztöndíjban részesült.)