Hírlevél feliratkozás

Keresés

Fotó: Café Fra

Sirokai Mátyás a Litmusz Műhelyben

Vendégünk volt Sirokai Mátyás költő, zenész, a FISZ-könyvek társ-sorozatszerkesztője, aki szerint az irodalom egyfajta hack, hiszen a nyelv véges eszköztárával képes a végtelen változatosságot felmutatni, és komplex élményeket közvetíteni.

A beszélgetés elején Sirokai hangsúlyozta, hogy mindannyian „nyelvrácsban” élünk, hiszen a nyelv nem teljesen megfelelő arra, amire használjuk; elfedi, leegyszerűsíti a világot. A szavak, kifejezések nem jelenítik meg azt a végtelen bőséget, amelyet magunk körül érzékelünk. Például sok gyűjtőfogalmat használunk, melyek képtelenek leírni az egyes lények, a különböző tárgyak egyediségét. Az írás, az irodalom viszont megadja a szabad kilépés lehetőségét; élményeket, látomásokat, nehezen elmondható tapasztalatokat közvetít az olvasó számára.

A megnevezés, a névadás szerepe a nyelvben egyébként is izgalmas probléma. Sirokai szerint egy kultúra érzékenységét mutathatja meg, hogy mely csoportokban hajlandó az egyéneknek, az egyedeknek is saját nevet adni. Míg háziállatainkat elnevezzük, addig például a fákat csupán fajtáik szerint csoportosítjuk, és szinte tereptárgyakként kezeljük őket. Szó esett arról, hogy mi alapján tekint az ember egy másik lényt barátságosnak, „otthonosnak”, és mi alapján fél tőle. Itt futólag a plüssállat-kultúra rejtelmeit is érintettük: miért ölelgetjük a plüssmacit, ha a medvéktől egyébként félünk?

Ezután az irodalmi szocializáció kérdéskörére tértünk át. Vendégünk a zene felől érkezett a közegbe; eredetileg a Zeneakadémián tanult. Tizenkilenc évesen kezdett verseket írni, és máig fontos emléke a pillanat, amikor először érezte úgy, hogy a verseiben már saját hangján szólal meg. Szocializációjában jelentős szerepe volt a Dokk.hu irodalmi portálnak, melyen keresztül megismerkedett Lackfi Jánossal és Ijjas Tamással, majd a Telep Csoport tagjaival. Kezdetben igen fontosnak tartotta a verstani tanulmányokat, de ma már ehhez a témához kritikusabban viszonyul, mivel a forma, akár a nyelv véges rendszere, „rácsként” is funkcionál, s gyakran kényszerpályára viheti a verset, holott annak elsődleges szerepe éppen az „expedíció”, azaz a komplex élmények reprezentációja, s így szerencsésebb, ha inkább a belső ritmusérzékünket követjük. Ez azonban attitűd kérdése is, hiszen például Weöres Sándort pontosan a klasszikus formák késztették felfedezésre és játékra.

Sirokait a meditatív magatartás mindig vonzotta, s ez a zenéből is táplálkozik, amely, akár a költészet, flow-szerű koncentrációt követel, azaz sosem az egyes lépésekre kell figyelnünk, hanem a folyamatra, amelynek átadjuk magunkat. Ez utóbbi az írásra is igaz, hiszen alkotás közben többször támadhat olyan élményünk, mintha a vers „írná önmagát”. Valójában nem „kutatunk”, hanem „várunk”, hogy felmerüljenek a dolgok. Sirokai 2020-as kötetét, a lomb-oldalt épp most fordítja angolra, s munkája során arra a felismerésre jutott, hogy a költői érzék valójában nyelvfüggetlen, azaz egy idegen nyelv használata esetén is megérezhetjük annak költői mintázatait, belső hangzását; csupán a tudatküszöb alatti „flow”-t kell követnünk.

Beszélt arról, hogy utolsó három kötete, A beat tanúinak könyve, A káprázatbeliekhez és a lomboldal egyfajta sorozatot alkot, melynek első darabja utazás a kollektív tudattalanba, a második egy űrutazás, a harmadik pedig utazás az erdőbe, a fák közé. A sorozat mégsem trilógia, mert vendégünk tervez egy negyedik „részt” is, egy túlvilági utazást; ennek megírásával azonban egyelőre vár. A szerző legelső kötete, a 2008-ban megjelent Pohárutca még nem illeszkedik ebbe a struktúrába. Az is szóba került, mennyire érdemes újraírni verseinket, illetve, hogy mi köze van a költészetnek a sakkhoz.

Mint a FISZ-könyvek társ-sorozatszerkesztője, elmondta, hogy legfőbb tanácsa a kezdő költők számára, hogy ismerkedjenek meg minél jobban a kortárs irodalommal, mert sok kéziratban látja ennek hiányát, vagyis a csak az iskolai tananyagból táplálkozó, anakronisztikus beszédmód túlsúlyát. De nemcsak a magyar, hanem a kortárs világirodalmi tájékozódást is fontosnak tartja. Utalt a Bajtai Andrással közösen vezetett Lelkigyakorlatok blogra, melynek szerkesztése, a világlíra intenzív feltérképezése sokat alakított látásmódján.

A „Mit érdemes olvasni?” kérdésre Sirokai azt válaszolta: bármit, ami megmozgatja az ember fantáziáját, ami elindítja bennünk a képalkotást. Ajánlotta David Abram Az érzékek igézete című könyvét, valamint a Gerevich András szerkesztette Nem lövöm fejbe magam című kortárs amerikai költészeti antológiát. Elmondta, hogy Ferencz Mónikával szerkesztenek egy alternatív Szép versek 2023-at Instagramon.

A „Mit nem érdemes olvasni?” kérdésre vendégünk azt mondta, nem szégyen félbehagyni azt a könyvet, amelynek olvasása nem nyújt élményt, még akkor sem, ha a kánon szerint remekmű. Egy szöveg befogadásának akkor van értelme, ha ténylegesen hat ránk, így nem érdemes csak azért elolvasni valamit, hogy később elmondhassuk: megtettük. De nem is kell eltiltani senkit semmilyen könyvtől, hiszen a rosszból is könnyen tanulhatunk.

És vajon a jó irodalmi művek mind azért születtek, hogy lineárisan olvassuk őket? Érdekes beszélgetés bontakozott ki Proustról, Pynchonról és Kerouacról.    

Sirokai felolvasta A beat tanúinak könyvéből a III. 9-es verset, majd a játék következett, ahol a kockákkal kidobott szavakból (szekunder, hangfogó, felél, irtózat) közösen megírtuk Az összes frekvencia című verset. A műsort a szokásos Kassák-felolvasással zártuk.

 

Litmusz Műhely · Sirokai Mátyás

A Litmusz Műhely egy podcast arról, hogy az irodalom ki-kicsodának a micsodája. Kerber Balázs és Körtesi Márton 2016 óta adásról adásra felteszik ugyanazokat a kérdéseket: hogy mi is az irodalom, mit érdemes olvasni, és mit nem, majd pedig felolvasásra, aztán egy ihletgenerátor segítségével közös versírásra invitálják a vendégüket.