Majláth Ákos - Majláth Luca Sára: Placcs, zsupsz

Részletek

Írta: Majláth Ákos - Majláth Luca Sára

Öcsi próbált nem-gondolni a füleire, de a fülei (nagyon nehezen viselték, ha éppen valaki nem figyel rájuk) csak egyre jobban vörösödtek és vörösödtek. Pedig higgyetek nekem, Öcsi nagy mestere volt a nem-gondolásnak.

Az alábbiakban Majláth Ákos „Placcs, zsupsz” című meséjét olvashatják, valamint meghallgathatják a meséből készült hangjátékot, amelyet Majláth Luca Sára rendezett.  A hangjáték megjelent a Mária Rádió, valamint a debreceni Campus Rádió frekvenciáin. A mese és a hangjáték most először kerül egymás mellett publikálásra.  

Talán te is hallottad azt a történetet, ami egy novemberi hétfőn kezdődött. Az a nap is pont olyan volt, mint a többi. Azt leszámítva, hogy már reggel óta kövér cseppekben esett az eső. Öcsi arra gondolt, ez pont olyan, mint amikor nyitva felejtette a kerti csapot, azt leszámítva, hogy akkor nyár volt, és vizibombáztak, most meg ősz van, és az iskolából sétál hazafelé. Még a fülei is pont olyan vörösek voltak akkor, amikor Anya észrevette, hogy a kerti csap már órák óta folyik, és ő a kertben, a fejét lógatva kerülgette a nyár pocsolyáit, mint most, ahogyan a járdán, a fejét lógatva az ősz pocsolyáit kerülgeti.

Öcsi nem szerette a füleit. Ez mondjuk így nem igaz. Öcsit igazából sosem érdekelték volna a fülei, de úgy tűnt mindenki mást csak a fülei érdekeltek. Nem is azzal volt a baj, hogy Öcsi fülei nagyok voltak, hanem hogy akárhányszor Öcsiről vagy a füleiről kezdtek suttogni a háta mögött, a fülei, mintha jelzőlámpáknak képzelnék magukat, vörösödni és égni kezdtek.

Öcsi próbált nem-gondolni a füleire, de a fülei (nagyon nehezen viselték, ha éppen valaki nem figyel rájuk) csak egyre jobban vörösödtek és vörösödtek. Pedig higgyetek nekem, Öcsi nagy mestere volt a nem-gondolásnak. Most például épp nem-gondolt se a füleire, se a menzára, se arra, ahogy Jocó kikacagta a menzán. Na, de arra a tálcára, amit Jocóhoz vágott és Sári néni (a füleihez egyébként igencsak hasonlóan) piros fejére pedig pláne nem-gondolt. Nem könnyű ám ennyi mindent nem-gondolni.

Hát így baktatott a járdán, elmerülve a nem-gondolataiban, mígnem egy óriási placcsanást nem hallott az út túloldaláról. Mintha valaki egy elefánt méretű vizibombát dobott volna le a magasból. Öcsi odaszaladt, és látta, hogy egy jókora pocsolyából egy igencsak furcsa lány próbál feltápászkodni. Fekete haja volt, mint a nagyi kávéjának. Hatalmas, csíkos pulóvert viselt, pöttyös nadrággal, és fekete csizmával. Volt még rajta legalább háromféle nyaklánc és (amennyire Öcsi össze tudta számolni) tízféle karkötő. Olyannak tűnt, mint egy próbababa, akit óvodás gyerekek öltöztetnek.

- Jajj, jajj többet kellene tanulnom az esőcseppektől! – Panaszkodott a lány. - Azok olyan kecsesen hullanak, nem igaz? – Kérdezte, miközben a színes hajcsatjait szedte össze a földről.

Öcsi nem nagyon tudott mit mondani. Nehéz is mit mondani valakinek, aki leesik az égből és az esőcseppekről elmélkedik. Eközben a lány az összes hajcsatját összegyűjtötte, és azokat egyenként a fekete hajába szúrta, mígnem úgy nézett ki, mint aki szivárványt hord a feje tetején. Öcsi ekkorra összegyűjtötte a bátorságát, és kérdezett valamit.

- Nem fájt?

- Micsoda? Hogy az esés? Hát egy kicsit, de amióta felhőben lakom, már hozzászoktam.

- Te egy felhőben laksz? – kérdezte Öcsi, tágra nyílt szemekkel.

- Bizony! Szerinted mégis honnan eshettem volna ekkorát?

- De hogyan lehet egy felhőben lakni?

- Hát a felhőbűbáj segítségével! – Vágta rá a lány, mintha Öcsi arról kérdezte volna, milyen színű a fű, vagy milyen színű az ég. De látva, hogy a fiú feje egyre inkább egy kifacsart citromra hasonlít, magyarázni kezdett neki.

- Tudod, a felhőbűbáj egy nagyon egyszerű mágiaféle, még csak varázserő sem kell hozzá. Elég, ha van egy ilyened. - Ekkor előhalászott a pöttyös nadrágja zsebéből egy buborékfújót. - Látod? Ez egy egyszerű buborékfújó. Csak friss felhővíz kell hozzá, aztán egy suhintással máris olyan buborékot csinálhatsz, amilyet csak szeretnél. Beszállsz, felrepülsz vele, beköltözöl egy felhőbe, és kész is. Csak arra kell vigyázni, hogy mindig töltsd újra friss felhő vízzel. Vész esetére. Mert a felhővíz, mire eléri a földet, már minden varázserejét elveszti.

Öcsi lehunyta a szemét, mert eszébe jutott, hogy az előző percekben elfelejtett pislogni. Közben arra gondolt, hogy milyen keveset tud a felhőkről valójában. Talán nem kellett volna annyit amőbázni környezetismeret órán, bár volt egy olyan érzése, hogy Sári néni máshogyan ismeri a felhőket, mint az előtte álló pöttyös-csíkos lány, aki ezalatt egy könnyű mozdulattal óriási színes buborékot hozott létre a semmiből.

- És amúgy – fogott bele Öcsi újra összeszedve a bátorságát - milyen egy buborékban lakni?

- Buborékban lakni?! Csodás dolog. Kényelmes, puha, mintha éjjel-nappal paplan alatt lennél. Képzeld, ott belül megszűnik a zaj, a kiabálás. Csak a te hangod visszhangzik benne lágyan, mintha valaki altatót dúdolna a saját hangodon.

- És amúgy, nincsenek túl magasan a felhők? – nézett az égre Öcsi.

- Jajj, dehogynem! Ez benne a legjobb, onnan nézve, minden egészen aprónak és egyszerűnek tűnik. A buborékban nem vagy se éhes, se szomjas, nem fázol, és nincs meleged. Egész nap ábrándozhatsz kedvedre.

- Nem szoktál unatkozni, vagy vannak mások is a felhődben?

- Minden felhőben laknak páran, de ahány ember, annyi buborék. Nem nagyon tudunk átmenni egymáshoz, csak rövid időre. Ha sokáig érintkezünk, akkor mindkét buborék kipukkan, aztán placcs, zsupsz. Jajj, de miért ez a sok kérdés?! Ha kíváncsi vagy, próbáld ki te magad! – Azzal egy óriás buborékot kanyarított a sajátja mellé. – Szállj csak be! A felhőmben szerezhetsz majd magadnak saját buborékfújót, és tölthetsz bele friss felhővizet is. Ha nem tetszik, bármikor, placcs, zsupsz.

Öcsi a buborékba bámult. Szappan illatú volt, fényesnek és kényelmesnek tűnt. Minél tovább nézte, annál kényelmetlenebbnek tűnt a járda, az eső, a menza, a Jocó nevetése, a piros fülei és minden más, amire nap mint nap igyekezett nem-gondolni. Persze, én is tudom, és ti is tudjátok, hogy a világ nem csak esőből és gúnyos nevetésből áll. Öcsiben azonban olyan sok eső, és olyan sok gúnyos nevetés gyűlt össze, hogy azok szinte teljesen kitakarták a világ többi részét, éppen úgy, ahogy a felhők szokták az őszi Napot.

- Na, jössz? – kérdezte mosolyogva a lány.

Sokan a városból azt mesélik, aznap két óriási, színes buborékot láttak felszállni és eltűnni egy gomolygó, palotaszerű felhőben. Mások (és ők sincsenek kevesen) azt állítják, az egyik buborék félúton visszafordult, és aztán a földön, placcs, zsupsz. Vannak, akik arra esküsznek, hogy aznap csak egyetlen buborék emelkedett az acélszínű égbolt felé. Páran azt mondják (némi kioktató hangsúllyal), hogy aki jól ismeri a felhőbűbájt, az tudja, hogy a szomorkás, őszi napokon rengetegen utaznak a felhők felé. Azt, hogy Öcsi buborékja köztük volt-e, nem tudja senki sem. Placcs, zsupsz!

Majláth Ákos 1996-ban született Nyíregyházán. Egy kicsi faluban, Apagyon nevelkedett. Jelenleg pszichológusként dolgozik Budapesten. Írásait közölte a Hévíz, a Vörös Postakocsi, a Helikon és a Rost. Első kötete Fészeklakók címmel jelent meg 2024-ben.

Majláth Luca Sára (1997) média-germanisztika szakon végzett az ELTE BTK-n, majd a Portugál Tanszék hallgatója lett. Rádiós szerkesztő, rendező, a Brazil Nagykövetség podcastjának alapítója.