Tatiana Țibuleac: A nyár, amikor anyámnak zöld szemei voltak

Részletek

Írta: Tatiana Țibuleac

Röviden: anyám Velencébe akart menni, de apám helyette Klaipédába vitte, egy litván kikötőbe, ahol volt egy hordár unokatestvére és néhány hétig zsákokat pakoltak ki egy hajóról. Egy hónap múlva, amikor anyám visszatért Londonba és elhatározta, hogy elhagyja őt, megtudta, hogy várandós velem. Az abortusz lett volna az egyetlen járható út, de a nagyi keresztet vetett és azt mondta, hogy a gyerekes családok ellátást kapnak.

(részlet)

48

Három napja megállás nélkül esett. A víz elmosta a szín és a fény minden nyomát. A napraforgómező megrázkódott és olyanná vált, mint egy pattanásoktól tönkrement, gyönyörű arc. Fekete, kráterszerű karikák ezrei emelkedtek szomorúan a megsárgult, élve nyúzott szárakon. Szinte testileg hiányoztak a sárga szirmok, a piros pipacsok, a lila szilvák, mind könyörtelenül a földhöz csapódtak – és Jude is hiányzott.

Jude visszatért és ismét elterpeszkedett az álmaimban. Bűntudatom volt, amiért az elmúlt hetekben becsaptam őt egy ábránddal. Csak egyszer szólítottam félénken, és ő szemrehányás nélkül jött, mint egy régi szerető.

Moira arca, melyet hologramként a szememben hordoztam, lassan elvesztette körvonalait, és fekete, zizegő hajára redukálódott, mely több vonásától megfosztva már nem tudott szerelemben tartani. Összehajtogattam a képét, akár egy zsebkendőt és betuszkoltam egy fiókba a többi szép, de haszontalan dologgal együtt arról a nyárról.

Miután visszatértem pénteken a postáról – sírva és rémülten – anyám ismét aggódni kezdett értem. Mindenhova követett a tekintetével, mint valami sugárzás. Attól félt, hogy a hallucinációim visszatérnek, mert nem szedtem be a tablettáimat. Minden reggel és este mellém állt, hogy meggyőződjön róla, tényleg beveszem őket. Más gyanúja nem volt.

Ő viszont elkezdett morfiumot szedni. Én csak a vége felé tudtam meg, amikor megtaláltam a gyógyszereit a betétes dobozba rejtve. Emlékszem, hogy egyszer meg akartam kérdezni, miért van szüksége minden nap betétre, de gondoltam, kellemetlen lenne neki. Úgy hittem, hogy valami köze van a betegségéhez, hogy a rákos betegek több vért veszítenek vagy valami ilyesmi. Talán ha tudtam volna a küzdelméről. De nem akarok arra gondolni, hogy milyen fájdalmakon ment keresztül, bár három évvel később én is úgy szedtem a morfiumot, mint egy ló, hogy elfelejtsem Moirát, de nem segített.

Az eső túszként tartott fogva minket a házban. Egyáltalán nem mentünk ki a faluba, anyám tésztáján és borsókonzervén éltünk. Ő amúgy is alig evett már, engem meg nem érdekelt, mit tömök magamba. Mivel egy völgyben voltunk, a házat minden oldalról körülvette a víz, akár egy szigetet. „Ha ma meghalok, azt fogom hinni, hogy Velencében vagyok”, nevetett anyám egyik este, miközben kinyújtóztatta a lábát a bőrfotelen.

Ezután hosszú és – gyanítom – részben kitalált történet következett a nászútjukról apával. Röviden: anyám Velencébe akart menni, de apám helyette Klaipédába vitte, egy litván kikötőbe, ahol volt egy hordár unokatestvére és néhány hétig zsákokat pakoltak ki egy hajóról. Egy hónap múlva, amikor anyám visszatért Londonba és elhatározta, hogy elhagyja őt, megtudta, hogy várandós velem. Az abortusz lett volna az egyetlen járható út, de a nagyi keresztet vetett és azt mondta, hogy a gyerekes családok ellátást kapnak. Nem mintha valaha is illúzióim lettek volna a világra jövetelemmel kapcsolatban, de ez a történet a legutolsó dolog volt, amit anyámtól valaha is hallani akartam.

Kártyázásra vagy szókirakóra pazaroltuk az időnket és anyám minden alkalommal legyőzött. Mivel hirtelen lehűlt az idő – persze nem úgy, mint télen, de anyámnak hideg volt – begyújtottunk a kandallóba. A fészer tele volt fával, amit a turistáknak szántunk, akik karácsonykor jönnek oda. Anyámnak annyira tetszett a nyári tűz, hogy egyik este elénekelte nekem az összes karácsonyi éneket, amit lengyelül tudott. Aztán azt mondta, hogy szeretne egy forró fürdőt venni, sok habbal, ahogy minden évben szilveszterkor szokta.

Megtöltöttem a kádat és fél órán át segítettem neki levetkőzni. Kigomboltam az összes gombot a blúzán. Lehúztam a harisnyáját. Levettem a két pamutblúzát a testéről. Segítettem hátul a melltartójával is. Csak a bugyiját hagytam rajta, azt egyedül akarta levenni. Úgy nézett ki, mint egy zsákocska csont. Megijedtem, amikor megláttam és nem engedhettem, hogy egyedül szálljon be a kádba. Felemeltem és fokozatosan engedtem be a vízbe, mint egy papírhajót. Becsuktam az ajtót és elmentem mosogatni.

49

Anyám szemei egy smaragdzöld tengeralattjáró ablakai voltak.

50

Lebegve találtam rá a rézkádban – fehér és könnyű, a haja áttetsző algaként borította be az arcát. Tágra nyílt, zöld szemei úgy csillogtak a vízben, mint két smaragdszilánk. A szemei után nyúltam először, hogy kimentsem, mintha egy elvarázsolt világ kulcsai lennének, melyben újjá akartam születni. A teste többi része engedelmesen és lágyan követte, akár egy gyapjúing.

A földre fektettem és üvöltöttem, hogy ne haljon meg. Hogy ne haljon meg idő előtt, mint egy áruló, mert a nyárnak még nem volt vége és odakint csak esett, nem jött el az ősz. Hogy ne haljon meg más okból, hogy ne kuszáljon össze mindent. Hogy egyszer az életben tartsa be a szavát és úgy haljon meg, ahogy megbeszéltük – ne úgy, hogy belefullad a fürdőkádba, mint egy esztelen kislány. Ne halj meg most. Ne így halj meg. Ne halj meg, ha lehet. Ne azonnal.

Anyám hallgatott, tágra nyílt szemmel, üresen, lélegzet nélkül. Néhány percig rázogattam, amitől a mellei szanaszét repkedtek, a hajából pedig felszabadult a víz és újra pitypangpehely lett belőle. Addig álltunk mozdulatlanul – én kiabáltam, ő magába szívta a szavakat – amíg a rajtunk lévő összes víz a padlóra nem folyt, majd körülvett minket egy nedves, varázslatos körben. Csak egyszer sírtam így, amikor Mika meghalt, de akkor apám nem engedte, hogy bömböljek vagy utána szaladjak, mert a férfiak nem sírnak és nem szaladnak nők után.

Amikor anyám magához tért és a mellkasomon gügyögni kezdett, mint egy csecsemő, én megbocsátottam neki. Dacból mellbe löktem, ahogy a gyerekek egymást, ha dühösek és egy törölközőt tekertem köré, hogy meg ne fázzon.

Anyám volt az első meztelen nő, akit a karjaimban tartottam.

Tatiana Țibuleac 1978-ban született a moldovai köztársaságbeli Kisinyovban. A Kisinyovi Állami Egyetem Újságírói és Kommunikációtudományi Karán diplomázott. 1995-ben a Flux napilapban rovatot indított „Igaz mesék” címmel, ezzel széles körű ismertségre tett szert. 1999-től riporterként, szerkesztőként és bemondóként is dolgozott Kisinyovban. Jelenleg Párizsban él, és audiovizuális médiával foglalkozik. Első kötete a Fabule moderne (Urma Ta Kiadó, Kisinyov, 2014; második kiadás: Libris Editorial Kiadó, Brassó, 2016). Második könyvéért és első regényéért, melynek címe Vara în care mama a avut ochii verzi  (Cartier Kiadó, 2017) a megjelenés évében megkapta a Moldovai Köztársaság Írószövetségének Díját, az Observatorul Cultural folyóirat díját, majd 2018-ban az Observator Lyceum Díjat is. Az első regénye megjelent francia, spanyol és német nyelven is. A Grădina de sticlă (Üvegkert) a szerző második regénye, mely 2019-ben elnyerte az Európai Unió Irodalmi Díját. A francia és spanyol fordítások mellett magyarul is megjelent Joó Attila fordításában.

Császár Irma Tímea 1997-ben született Erdőszentgyörgyön, jelenleg Budapesten él. Az ELTE Irodalomtudományi Doktori Iskolájának hallgatója és a Fiatal Írók Szövetségének tagja. Képregényekkel, különösen a magyar és a román képregénykultúrák sajátosságaival foglalkozik.

A műfordító a műfordítás elkészítésekor a Petőfi Irodalmi Múzeum Babits Mihály-ösztöndíjasa volt.