Héda Veronika: Füstfelhő

Részletek

Írta: Héda Veronika

Hamar összejön a baba. A vizsgálatok eredményei mind rendben vannak, alacsony rizikó, alig hízom. Andor kényeztet, masszírozza a derekam, velem együtt csinálja a kismama tornát.

A szokásos füstfelhő közepén gubbaszt a konyhában az apám, amikor hazaérek a suliból. Utat vágok a szürkésfehér gomolyagban a konyhaszekrényig. Konzervet, tányért és villát veszek elő, fél szemmel apám körvonalait figyelem, amíg a mikróban forog a sólet. A pillantását lehetetlen elkapni; hunyorog, tekintete a füstbe réved. Előtte kis pohárban méregerős feketekávé, papírkupac, toll, számológép. Még harminckét másodpercünk van bármit közölni egymással – visszatartom a lélegzetem és várom, hogy sípoljon a mikró. Már kifelé araszolok a tányérral, amikor megszólal: „Este legépeled az anyagot? Kézzel írva csak huszonöt oldal, gyorsan megleszel.” Felesleges lenne tiltakoznom.

Este mellém ül, kezdődik az apa-lánya idő. Ő diktál, én gépelek. Másnapra ígérte valakinek a részletes árajánlatot. A számítógép a nappaliban van, itt tilos rágyújtani. Anyám életművének csúcsa, hogy kiszorította apám dohányzását a konyhába. Így csak az előszobába és a konyhával szemben lévő fürdőszobába kúszik be alattomosan a füst. A fogason lógó kabátom, sálam, a fregolin száradó ruháim észrevétlenül átitatódnak az ukrán Prilukival. Nekem már fel se tűnik. Csak a padtársam fintorog minden reggel látványosan, amikor leülök mellé. Nem hiszi el sem ő, sem a többiek, hogy nem dohányzom, ez nem az én szagom, ami árad belőlem. Ezek csak a textilek meg a pórusok, amik már messziről hirdetik rajtam keresztül apám csillapíthatatlan nikotinéhségét.

Tizennyolc évesen elköltözöm; a füst hűségesen tekereg utánam. Az egyetemi épület előtt csapatokba verődve állnak a dohányosok, a kapun csak a jól ismert füstfelhőn keresztül tudok belépni. A lakótársaim karikákat eregetnek a nappaliban és bennem nincs annyi erő, mint anyámban, hogy a konyhába száműzzem őket. Úgyis megszoktam már. Csak azt a mondatot ne kelljen még egyszer hallanom, hogy szépre száll a füst. Ilyenkor nem érzem magam többnek egy jóféle húsárunál, amit egy különleges, éveken át tartó eljárással tökéletes állagúra füstölnek. Vajon mennyit adnának a combomért húsvét előtt a vásárcsarnokban? Osztozna apám a jusson a lakótársaimmal? Jobb napokon egy karcsú, ég felé törő, ám üzemen kívüli gyárkéménynek képzelem magam, aki ott feszít a többi kémény társaságában és nézi, ahogy azok vidáman pöfékelnek. Ők működnek, én csak vagyok.

Huszonnégy évesen becsatlakozom egy természetjáró körbe. Először csak rövidebb túrákra megyek velük, aztán egyre hosszabbakra. Szeretem jó mélyen beszívni az erdő illatát, mintha egy tüdőmosáson mennék keresztül. Én vagyok a csapatban a néma lány, mert nem igazán beszélgetek senkivel, csak gyalogolok és lélegzem. Érzem, ahogy a sejtjeim megfiatalodnak, a bőröm felfrissül. Újjászületek. Az esti kocsmázásokat felváltják a hajnali ébredések és a kirándulások.

Egy kéktúrán ismerem meg Andort. Hamar egymásra hangolódunk, elhív néhányszor fallabdázni, esténként egyre többször kocogunk együtt a Margitszigeten. Fél éven belül összeköltözünk. Reggel együtt végezzük a napüdvözletet, aztán zöld levet készítek magunknak szárzellerből, spenótlevelekből és uborkából, egy kis citrommal és almával keverve. Imádom.

Hamar összejön a baba. A vizsgálatok eredményei mind rendben vannak, alacsony rizikó, alig hízom. Andor kényeztet, masszírozza a derekam, velem együtt csinálja a kismama tornát. Egy szombat reggel kezdődik a vajúdás. Andor nagyon kedves és figyelmes, de sokszor eltűnik a látóteremből, már amennyire a fájásoktól ezt meg tudom állapítani. Egyre tompábban veszem tudomásul a halaszthatatlan elintéznivalóit. Elugrik a boltba, leviszi a szemetet, aztán a gangon telefonálgat. Amikor végre visszajön, a nyakába csimpaszkodom, ahogy a jógán gyakoroltuk a vajúdó pozíciókat. Becsukom a szemem, mélyeket lélegzem és ekkor megcsap az a jól ismert szag. Mint amikor a fényképezőgép kijelzőjén a kép kiélesedik, úgy válik előttem tisztává minden.

– Te dohányoztál?

Két kontrakció között megtudom, hogy régen nagy bagós volt. Leszokott, még mielőtt megismerkedtünk. Azóta nem gyújtott rá. Csak most túl nagy a stressz. Elnéz mellettem, miközben ezeket mondja.

Hirtelen felizzik a fájdalom a keresztcsontomban. Elveszti a kontúrját a világ körülöttem, görcsösen kapaszkodom a nyakába és beszippantom a bőréből áradó kesernyés illatot. Ahogy a fájdalom enyhül, egy érthetetlen vágy tolakodik a helyébe. Megkívánok egy cigarettát. Andor vonakodva bár, de teljesíti a kérésem. Kinyitja az ablakot, együtt szívjuk el a szálat a beáramló napfényben. Aztán a fürdőszobába megyünk, vizet enged nekem és én beülök a kádba egy meggyújtott cigivel az ujjaim között. Ez az én füstölőm, illatgyertyám, aromaterápiám. Csak ez a szag teszi valamennyire elviselhetővé a hullámokban rám törő fájdalmat.

Apámra gondolok. Elképzelem, ahogy szívta egyik szálat a másik után, miközben anyám velem vajúdott. És ekkor elönt a hála Andor iránt. Érzem, hogy mellette biztonságban vagyok. Jó helyen vagyok.

Homályosan, távolról érzékelem a bába csodálkozását, ahogy a füstfelhőn át belép a fürdőszobaajtón.

Héda Veronika 1989-ben született Budapesten. Az ELTE-n lengyel alapszakot, a krakkói Jagelló Egyetemen kulturális menedzsment mesterszakot végzett. Mostanában közösségépítő programokat szervez, néha filmekben statisztál, de leginkább cikkeket, novellákat, verseket ír és reméli, hogy hamarosan megjelenik az első, kiskamaszos verseskötete.

A PesText világirodalmi fesztivál 2023-as, „Felhők” hívószóra kiírt irodalmi pályázatán, a zsűri döntése alapján a szakmai díjat Katona Ágota Négyzeteken keresztül látjuk az eget című alkotása nyerte. Ezt az írást, illetve a másik tíz döntős művet elsőként a SZIFONline-on olvashatjátok, és július 26-ától augusztus 25-éig szavazni is lehet arra, hogy melyik pályázó nyerje a közönségdíjat.