Dóka Péter: Felhők Bécsben

Részletek

Írta: Dóka Péter

Elnézést kérek, próbálok nem rohanni, végre ott állok kinn a körfolyosón, nézem az eget. Szikrázóan kék, sehol egy felhő.

– Milyen szép az inged – mondja a feleségem –, csak nem valami nővel találkozol?

A rántottámat bámulom, van benne szalonna meg hagyma is, rettentő éhes vagyok, de hogyan kezdjek enni egy ilyen mondat után. Lopva ránézek, de nem borús az arca, szinte nevet, ügyesen elkapja a pillantásomat.

– Nem érdekel már – mondja. – Egyik reggel felébredtem és már nem zavart, nem tudom, miért.

Tömöm magamba a rántottát, behunyt szemmel rágok szét egy szalonnát, a nyelvemmel kipiszkálok a fogaim közül egy hagymadarabot.

– De ha nem érdekel, akkor meg miért hozod fel?

– Mert érteni akarlak.

Kapkodva eszem, ahogy szoktam, amikor az utolsó darab tojást is lenyeltem, iszok rá fél liter vizet abból a hosszú, zöld pohárból, amit egy presszóból loptam. A konyhaajtóban még megfordulok, pedig nem így akarom mondani, nem ilyen hatásvadász módon, de hát mégiscsak színpadi ember vagyok, persze csak egy dobos, de azért ragadt rám valami az évek alatt.

– Én se értem magamat.

Nem veszek semmit az ingre, forró nyár van, nem akarok izzadni a buszon, nem akarok gyűrött lenni, reggel fél órán át fésülködtem, borotválkoztam, krémeztem az arcom, hogy megnyerő legyek. Öt megálló az egész. Aztán állok a hőségben, a Király utca sarkán, a nadrágomat ütögetem, végre elindulok, a lépteim ritmusára dobolok, a lélegzetem ritmusára.

Négy sarok. Beütöm a kapukódot, átsétálok a második udvarba, felmegyek a lépcsőn. Röviden csengetek. A fia nyit ajtót. Sápadt, szemüveges egyetemista, egy fejjel nagyobb nálam. Csak egyszer beszélgettem vele hosszabban, elmondta, hogy vásárolni fog egy tehenet, esetleg egy kecskét is, vidékre költözik, rossz helyre született, tévedés az eddigi élete. Most szó nélkül bevezet a lefüggönyözött szobába.

– Minek jöttél? – hallom a félhomályból. Erőltetem a szemem. Szokás szerint az ágyon fekszik, nem néz rám, a plafont bámulja. Azt hiszem, hozzám hasonlóan ő is legalább fél órán át szépítette magát. – Mit akarsz?

– Erre jártam. – Nézem a sűrű, még mindig fekete haját. Az ismerős gödröt az állán. A homlokára feltolt szemüveget, a gyöngy fülbevalókat. – Erre jártam – mondom megint. Leülök az ágy szélére, megfogom a kezét. Hideg és csontos.

– Emlékszel a virágos kertre? – kérdezi hirtelen. – Az ablak előtt. Amit állandóan felástál meg trágyáztál nekem.

Ezt a játékot évek óta játsszuk. Emlékekkel bosszant, és ettől jobb lesz a kedve.

– Az a kurva kert – mondom. – Gyűlöltem a marhatrágya szagát. Gyűlöltem a virágaidat.

– A szamovárra emlékszel?

– Megégette a kezem. Mindig megégette. A teák illatától is kiütést kapok.

– Janis Joplin?

– Görcsölt a fejem, ha hallgattuk.

– A felhőkre emlékszel?

Ez új kérdés. Gyötröm az agyam.

– Nem. A felhőkre nem emlékszem.

– A harmadik évfordulónkon, Bécsben. Fáradtak voltunk, leültünk egy padra valami parkban. Délután volt, olyan négy körül. Langyos szél fújt. Aztán hanyatt feküdtem az öledbe. Erre emlékszel?

Megrázom a fejem.

– Mindenhol múzeumok, templomok, konflisok meg pestisoszlopok. De egyik se érdekelt. Az eget bámultam. A felhőket, amik tök egyformák mindenhol. Végre csend volt bennem. Azt gondoltam, ennél én már nem tudok boldogabb lenni.

Zárt terekben néha rám tör a rosszullét. Most is szorít az ing, nem kapok levegőt, egyre feketébb a szoba. Elnézést kérek, próbálok nem rohanni, végre ott állok kinn a körfolyosón, nézem az eget. Szikrázóan kék, sehol egy felhő. Nagyokat lélegzem, ujjaimmal a folyosó vasrácsán dobolok. Aztán visszamegyek a szobába. Káprázik a szemem, nekimegyek az ágynak.

– Bocsánat – mondom. – Tudom, hogy itt vagy, de nem látlak.

Úgy ordít, hogy belesajdul a fülem.

– Miért jössz ide mindig?

Megint nekimegyek az ágynak.

– Miért nem felejtesz már el?

Végre látom őt a félhomályban. Dobálja magát, rugdossa a falat, vicsorog, végül hozzám vágja a párnát. Leülök mellé, a vállánál fogva finoman magam felé húzom. Nem tiltakozik. Hanyatt fektetem az ölembe. A teste elernyed, a szemei nagyok, feketék.

– Ott ért véget minden – suttogja. – Azon a rohadt padon.

Nekidőlök a falnak. Együtt nézzük a felhőket Bécsben.

Dóka Péter 1974-ben született Budapesten. Gyerek- és ifjúsági könyveket, valamint hangjátékokat, színdarabokat, rajzfilmeket ír. Legsikeresebb könyvei Az ellopott zsiráf (2003) és A kék hajú lány (2013).

A PesText világirodalmi fesztivál 2023-as, „Felhők” hívószóra kiírt irodalmi pályázatán, a zsűri döntése alapján a szakmai díjat Katona Ágota Négyzeteken keresztül látjuk az eget című alkotása nyerte. Ezt az írást, illetve a másik tíz döntős művet elsőként a SZIFONline-on olvashatjátok, és július 26-ától augusztus 25-éig szavazni is lehet arra, hogy melyik pályázó nyerje a közönségdíjat.