Hírlevél feliratkozás

Keresés

Fotó: Szincsák Vivien

Kiszely Márk: A kivonás

És egyébként is, mi lesz a következő kuruzslóság, amivel előáll a betegeken élősködő gazdaság? Fájdalomcsillapító rétes? Kiwis-lóbalzsamos jégkrém? Lelkiismeret- és vesetisztító protein shake?

Misze bácsi este kilenc után öt perccel rutinszerűen bejelenti, hogy ő a mai napot illetőleg elfáradt, testét vízszintestbe kívánja helyezni, és ahogy lelkiekben, úgy fizikálisan is megkezdené a felkészülést a következőre.

Lábairól, mintha spinyóval küldené a kapu irányába a labdát, lerúgja a mamuszokat, egy körmozdulattal maradéktalanul betűri pizsama alsójába a felsőjét, bebújik a takaró alá, és megkezdi a megzavarhatatlan, kilenc órányi horkolást.

Misze bácsi rögtönhorkoló ember. A harmincas éveitől kezdődően haragszik a szobákra, amikben lepihen. Eleinte hitetlenkedve fogadta egykori felesége észrevételét, miszerint úgy szívja magába a levegőt, mint aki a sötéttel belepett bútorokkal kiabál.
Álmodik az asszony. Vagy saját magát hallja ‒ gondolta.

Ledolgozott évei alatt azonban, a legváltozatosabb helyzetekben eltöltött sziesztáiról érkező visszajelzések alapján be kellett látnia: a nejének igaza volt.

Misze bácsi elaludt a testületi értekezleten, lehunyta szemét a baráti piknik kellős közepén, adott magának öt percet a keszthelyi buszúton. Legendássá vált állva alvásáról a hármas troli több utasa is esküdni merne. Misze, kalapban, bokáig érő, szürke ballonkabátban, a troli szintén szürke, kaucsuk kapaszkodóját a csuklója köré tekerve, s így magát amolyan ingó egyensúlyban tartva, már a Kassai‒Benedek sarkon hangosan hortyogott. A szemtanúk beszámolói csak apró részletekben tértek el. Volt, aki infernális lihegésnek, más hurutos krákogásnak nevezte a kiadott hangokat. Az egyik, agglomerációból bejáró utas meggyőződéssel állítja, hogy Misze egy hangnemben nyikorgott a busz csuklójával, és nem ballont, hanem hosszú bőrkabátot viselt. A sofőr pedig Isten előtt is vallaná, hogy sem fel, sem leszállni nem látta az öreget.

Misze bácsit ébren töltött, horkolásmentes óráiban meglátogatja leányunokája.

Nagyapja színtelen történeteitől, minden ok nélküli idegrohamaitól unokája szemében kezdenek átalakulni a leghétköznapibb tárgyak is.

Ott van rögtön a sokakat megihlető telefonzsinór. A bútorok élei, mint frissen mosott huzatba öltöztetett párnák, várják a megerősödött kutacsok becsapódását. Nyújtózkodva ébrednek az emeleti ablakok. Eszébe jut, ki lehet-e hegyezni egy ventilátor lapátjait.

Persze nem fröcsögve üvöltő nagyapja életére tervez törni. Nem. A szituációból menekvést nyújtó kiutakat veszi számba.
Rangsorolja, saccolgatja, eljátszik a gondolattal.

Misze bácsinak nyugtatóteát javasolt a háziorvosa még a hetvenes évek elején.
Valeriana, levendula, tejoltó galaj. Embere válogatja, kinek, mi használ.

Misze bácsi nem hisz a készítmény erejében, az ízét viszont szereti. Felvilágosult unokája pedig abból von le következtetést, amit tapasztal, amit a két szemével lát. Nem szorult a gyerekbe egy cseppnyi, mélyre érző impresszionizmus sem, hogy észrevegye az összemosódó anyagok jelentéstöbbletét.

Nem használ a tea, mondják. És egyébként is, mi lesz a következő kuruzslóság, amivel előáll a betegeken élősködő gazdaság? Fájdalomcsillapító rétes? Kiwis-lóbalzsamos jégkrém? Lelkiismeret- és vesetisztító protein shake?
Utóbbiból innék én is – gondolja az unoka.

Misze bácsi a lakásához harmadik legközelebbi parkba szeret járni.
A zöldterület precíz fasorai, az ő szemével már csak foltoknak tűnő filctollrajzokkal teleaggatott padok és a semmirekellő galambok között, végre kap levegőt. Normalizálódik a vérnyomása.

Misze bácsi régi barátja is ebbe a parkba jár. Az ő lakásához ez a legközelebbi.
A jóbarát labdarúgó volt.

Centerhalf. A focipályák anyagmozgatója. Fénykorában olyan combja volt, csapattársainak össze kellett tenniük mindkét sajátjukat, hogy a nyomába érjenek.

A parkban a sporton kívül a nőkről beszélgetnek, a mindennapi praktikákról, az öregséggel érkező újdonságokról.
Ha éppen nem akad téma, akkor a fákat nézik vagy várják, hogy valaki, lehetőleg egy csinos nő, elsétáljon előttük, és ha így van, akkor a bólintás és a mosoly kibogozhatatlan receptből összefőzött mozdulatával jeleznek egymásnak, hogy ez egy csinos nő volt.

Amikor eljön az ideje, egyikük gondol egyet, feláll, és vizelettartási nehézségeire hivatkozva hazafelé veszi az irányt.
Intenek egymásnak. Feleslegesnek tartják minden nap rázogatni egymás kezét.
Misze bácsi viszonya elmérgesedett a nyomtatott sajtóval.
Misze bácsit sérti az újságok tördelése, a papír minősége, a témaválasztásokat nem is említve. Misze bácsi arra kényszerül, hogy ollót ragadjon, és bestiális vagdosásba kezdve megküldje hadüzenetét a napi- és hetilapoknak.

Azért továbbra is járatja a recepteset, a Dunán onnanit, az irodalmit, és mivel lemondani nem tudta, kitartóan jön a macis kisokos is.

Misze bácsi hosszan hallgatja, ahogy a miszlikbe aprított újságdarabok ropognak a kukája mélyén.

Magához veszi az előző nap megbontott sört a hűtő ajtajából, és elhelyezkedik a televízió előtt.

A színházi közvetítéseket kedveli, de olyanokat csak ritkán sugároznak. Szalagon gyártott sorozatok követik egymást. Kidolgozatlan karakterek, meglepetésektől mentes történetek, unott díszlettervezők. A közepesnél gyengébben megírt, abszurd drámák.

Nem igazán szólnak semmiről. Annyit érnek, mintha egy számból elvennénk önmagát. Nézőjük a végüket várja, az engedélyt, hogy leperegjen az alvásig még hátralévő, életétől kapott munkaideje.
Jó éjszakát!

 

Kiszely Márk, 1991, Debrecen. Zenészként végzett az MZTSz Kőbányai Zenei Stúdióban. Jelenleg Londonban él, prózákat ír. Korábbi szövegei a Telexen és az Irodalmi Szemlén jelentek meg.