Hírlevél feliratkozás

Keresés

Fotó: Mondik Márta

Sz. Kárpáthy Kata: Ha holnap, akkor holnap

azt mondta, a napfelkeltét sokkal szebben tudja megfesteni, mint a naplementét, / én pont fordítva vagyok ezzel, a naplementéről szebb fotókat készítek

Ez a májusi időjárás inkább augusztust idézett,

vagy csak azért volt ennyire melegem, mert

az első idei kiállításunk ezennel megvolt,

mindenki fellélegzett,

főleg az olyan kezdők, mint én,

csoportosan ez volt a negyedik tárlatom, hogy

mikor lesz végre önálló kiállításom, jó kérdés,

az idősebb fotósok szerint jó szemem van, a technikámon kell még csiszolni, van esélyem arra, hogy az első saját kiállításom egy komoly sorozat lesz,

jólesik a bizalmuk,

ez a mai alkalom különleges volt, hiszen fotókat és festményeket is kiállítottak,

a festőket nem nagyon ismertem eddig,

és talán nem volt ez véletlen,

mint ahogy az sem, hogy festők társaságába keveredtem,

a híd alatti kocsmába, ahol a falon tévék voltak, és mindig meccset mutattak,

vagy élőt, vagy ismétlést,

a fiatal festők az időseket kritizálták, és fordítva,

én hallgattam, és figyeltem,

a technikáról a politikára terelődött a szó,

jött a nemszeretem rész,

a meccset néztem, pedig nem is érdekelt,

aztán az egyik festőre tévedt a szemem, észrevettem, ő már régebb óta nézhetett engem

az asztal túlsó feléről,

kortyolgattam a csapolt sört, még vagy kétszer ugyanazt rendeltem,

közben az asztalnál szinte egymás torkának ugrottak az emberek csak azért, mert mást gondoltak egy olyan dologról, amire amúgy sem volt behatásuk,

nem szóltam bele, meg sem szólaltam inkább,

nem is értettem, mit keresek én itt, hiszen egy embert se ismertem innen,

csak jöttem a tömeggel, míg valakivel beszéltem, egy fiatalabb festővel,

a meccs véget ért,

szólt a tulaj, hogy lassan záróra,

amit nem vett figyelembe senki a helyiségben,

a többi asztalnál sem mozdultak az emberek,

a terem másik végében leánybúcsú volt,

a menyasszony már mattrészeg volt,

én is így innék a helyébe, ha a szabadságomat akarnám eldobni utána,

a tulaj erőteljesebben tette szóvá, hogy zárnak,

majd lekapcsolták a villanyt,

elkezdtünk lassan szedelőzködni, fizetni,

elmentünk a hotel elé, ott még csoportba verődtünk pár percre, majd

szétszéledt a banda,

a férfi, aki figyelt, odajött hozzám,

bemutatkozott, én is neki,

elmondta, hogy külföldi, amit amúgy tudtam,

látásból már évekkel ezelőtt megismertem, de akkor még nagyon fiatal voltam, ő pedig elfoglalt,

azt mondta, hogy ismerős vagyok neki valahonnan,

mi már találkoztunk korábban, állította,

járt már nálunk korábban? kérdeztem,

nem, válaszolt, és ön nálunk?

nem, feleltem, úgyhogy biztos vagyok benne, hogy nem láthattam korábban önt,

fogalmam sincs, miért hazudtam,

éreztem, hogy túl nagy távolságot vernek a kommunikációnkba a felesleges tiszteletkörök,

tegeződhetnénk, ha nem zavar, mondtam,

már vártam, mikor ajánlod fel, mert engem is zavart, mondta,

szóval, akkor biztos vagyok benne, hogy nem láttalak korábban téged,

a hotel belső udvara felé sétáltunk közben,

ahol fehér műanyag kerti székek és asztalok voltak dohányzónak kijelölve,

a szervezők viszont gondoltak ránk, és minden asztal alá hűtőládákba alkoholos italokat tettek,

mivel csak mi voltunk a hotelben, így csak mi fogyasztottuk ezeket,

leültünk az egyik asztalhoz,

a többiek is ezt tették, kisebb csoportokban leültek beszélgetni,

mi ketten maradtunk,

ismerem a beszélgetések algoritmusát,

a tejesen közönségesből haladunk a nem közönséges felé,

majd ismét visszakanyarodunk egy kliséhez, zárásként,

ez a beszélgetés pont ilyen közhelyzáporral indult,

arról kérdezett, milyen itthon, nem akarok-e elköltözni, hiszen mégicsak

háború van ebben az országban,

közben előkerült egy üveg pálinka, és

körülbelül a felénél kezdtünk igazán megnyílni egymásnak,

(de még a kliséfázisban volt a beszélgetés),

olyan kibaszottul fiatal vagy még, mondta, és felhajtotta a pálinkát

arról beszélt, hogy ne szarjak be, ha ilyen fiatalon nem tudok még nagyot alkotni, majd jön az, mégis mi a jó eget várok magamtól még ilyen korban, ő ennyi idősen nem gondolt ilyenekre,

egy szuszra felhajtottam a pálinkát,

kikerekedett szemmel nézte,

ezt lány létedre mégis, hogy csinálod?, kérdezte,

így, válaszoltam, mit csináljak, szagolgassam talán?,

megvonta a vállát, igazából nem ezen volt meglepődve, hanem azon, hogy nem vagyok

részeg, vele ellentétben,

nem firtattuk tovább, folytattuk a beszélgetést a

politikáról,

hogy én nem akarok senki mögé beállni, se jobbra, se balra, mert egyik se tökéletes, mindkettőben van jó és rossz, miért ne maradhatnék a középúton, aztán meg majd szavazáskor a legszimpatikusabbra teszek x-et, én nem akarok senki mellé se állni, se az oroszhoz, se az ukránhoz, se az eu-hoz, se az amerikaihoz, senkihez,

gyűlölöm ezt a háborút, ami már több mint egy hónapja tart, gyűlölöm, hogy emberek halnak meg a semmiért, csak azt akarom, hogy csend legyen, hogy ne történjen inkább semmi, ha jó nem tud történni, a rohadt háborúban nőttem fel, már elegem van, mégis nincs igazam? kérdeztem,

de, abszolút, felelte, ugyanígy gondolom,

tudod, annyira szeretnék egy nap úgy felébredni, hogy az egész háborút csak álmodtam, hogy újra február 24 van, felkelek, összeszedem magamat, elmegyek a munkába, este a haverokkal sörözni, és minden a világ legnagyobb rendjében haladna tovább,

de igazából ez sem lenne igaz, mert az ország keleti felében

nyolcadik éve ölnek, értelmetlenül,

sehogy se jó, sóhajtottam fel, miért nem lehet mindenkinek jó, kérdeztem,

nem tudom, válaszolt, de mindenkit nem lehet megváltani, Krisztus se mindenkiért halt meg,

ez igaz, mondtam, majd felhúztam a felest, amit időközben kiöntött,

ő is,

ő könnyezett, én sörrel kísértem le,

megint észrevettem, hogy nézte,

biztos alkoholistának hisz, gondoltam magamban, aztán

beszéltünk még egy kicsit a közéletről, de hamar úgy éreztem, hogy ez a téma kimerült,

meg, ami azt illeti, egyikőnknek sem volt a szíve csücske , ahogy észrevettem,

úgyhogy a filmekre tereltem a szót,

szerinted mi volt a legutóbbi legjobb magyar film, kérdeztem,

meglepett, a Testről és lélekrőlt mondta,

nekem az eszembe se jutott, csak a Kontroll, meg az Isteni műszak,

elmondtam, hogy szerintem a Mephisto egy örökérvényű film, február 24. óta legalább háromszor megnéztem már, és mindig arra a vérfagyasztó következtetésre jutok, hogy Szabó István filmje tökéletesen bemutatja a mi korunkat is,

helyeselt, majd a festészetről kezdett beszélni,

a színek használatáról,

azt mondta, a napfelkeltét sokkal szebben tudja megfesteni, mint a naplementét,

én pont fordítva vagyok ezzel, a naplementéről szebb fotókat készítek, mint a napfelkeltékről,

megkérdezte, hogy festek-e,

elmondtam, hogy ritkán és gyatrán,

megkérdeztem, hogy fotóz-e,

azt mondta, minek, ha tud festeni?

a színkeverést ecsetelte, amihez túl sokat nem tudtam hozzászólni, bár én is szeretek játszani a színekkel,

ittunk és beszélgettünk

a közös tárlatról, amit aznap adtunk át, fotók és festmények,

merész vállalkozás volt, a táj volt a közös pont,

az ő festményein nincsenek emberek,

az én képeimen is ritka téma az ember,

nem szeretek bajlódni az arcokkal,

ezt mondta ő is,

mintha egymás fejébe látnánk,

ittunk és beszélgettünk továbbra is,

például generációs különbségekről, amik köztünk is megvoltak, csak mi elég jól toleráltuk a másik véleményét,

ami nekem nagyon szokatlan volt,

mert ahhoz voltam hozzászokva, hogy lehurrognak, mert mást merek gondolni, mint amit elvárnak, mert ha te élsz valahol, akkor ezt és ezt kell gondolnod, és ha nem, akkor nem vagy igazi helyi, mintha az identitásomat vették volna el ezzel,

de most nem kellett ilyen baromságokon citerázni, simán csak mondhattam a véleményemet,

tovább ittunk és beszélgettünk,

helyesbítve én csacsogtam, ő pedig hallgatta, és nem akadt ki, amin a mai napig csodálkozom,

nagyon hülye vagyok? kérdeztem,

dehogy, mondta,

de miért is nem vagy te részeg?, kérdezte,

mert én csak akkor vagyok az, ha eldöntöm, válaszoltam,

és most miért nem?, kérdezte,

azért, mert nem, mert én utoljára akkor ittam nagyon, amikor elhagyott a pasim, azelőtt meg akkor, amikor én hagytam el a pasimat, közte a másik kettő meg nem fontos, sem a tranzitosok, válaszoltam,

jót nevetett azon a szón, hogy tranzitosok,

az mégis mit jelent?, kérdezte,

hát, az olyan, hogy csak addig van, amíg szükségem van rá, aztán nincs, és megy tovább, ha akar, ha nem, válaszoltam,

á, szóval, barátság extrákkal, mondta, de miért pont szakítások után iszol?, kérdezte,

hát engem a férfiak tesznek gyászba, válaszoltam nevetve, éreztem, hogy szar poén volt, főleg pont egy férfi előtt ilyet mondani

ő csak mosolygott, lehet, már csak attól az alkoholmennyiségtől, amit betermeltünk,

közben a crushomra gondoltam, akinek megígértem, hogy felhívom, aztán alaposan elfelejtettem, és mostmár bár késő nem lett volna még neki, hiszen az egyetemen ő is későn végez általában, meg az esti műszakon is, most úgy éreztem, hogy talán egy estét kibír nélkülem is,

megrezzent a telefonom, a chrush volt,

valamit ki kell találnom, gondoltam magamban,

felhívsz? kérdezte chaten,

ma már nem, sry, írtam,

k, y8, válaszolt,

még írt,

ne haragudj, írtam,

pusza, holnap tali, írta,

dehogy haragszom xd, válaszolt arra, amit írtam,

kikapcsoltam a netet a telefonomon, a biztonság kedvéért repülő üzemmódba akartam tenni, de eszembe jutott, hogy ez teljesen felesleges,

a chrush nem az őrült exem, aki egész éjjel hívogatna most, hogy hol vagyok, mit csinálok, a chrush nem ilyen, ha azt írta, hogy holnap, akkor holnap, és ma békén hagy,

visszakapcsoltam a netet,

de a telefont letettem képernyővel lefelé a műanyag fehér asztalra.

 

Sz. Kárpáthy Kata Kárpátalján él, az ukrán–magyar határtól 25 kilométerre. Magyart hallgat mesterképzésben. Alapképzésben két szakon – magyar és szociálpedagógia – végzett. Újságíró és tanító(néni). Nem tud úszni, és nem is ez az igazi neve.