Schillinger Gyöngyvér: Elmúlik a szenvedés, vége lesz az örömnek

Részletek

Írta: Schillinger Gyöngyvér

Luna azt ígérte, hogy elkíséri hamvakat szétszórni, de nem tudja elképzelni, hogy levezetnek kétszázötven kilométert, közben Luna megint előadja, hogy a csávója belefújja az orrát a csapba, a hajzselére nem teszi vissza a kupakot, úsznak a zselében, pedig szerinte kábé nincs is haja.

Lunára nem lehet rátenni a telefont. Ahhoz Lunának legalább néha levegőt kéne vennie, egy természetes, mély lélegzetet, hogy abban a röpke pillanatban Dalma közbeszúrja, egyébként mennie kell, vagy bocsi, de most már tényleg leteszi.

Hogy lehet kibírni valakit három év után? Megőrülök, már azt se tudom, minek jöttünk össze, az egész tök homályos, és idegesít is, komolyan felidegesít, hogy pattogtatja a körmét, így pattintgat, így.

Luna belepattog a telefonba.

Nézem, ahogy ül a gép előtt, előrenyújtja a nyakát, nézem a tarkóját, és akkor olyan szomorú leszek, talán depi, nem tudom, lehúz az egész, már azt is unom, hogy róla beszélek.

Dalma hümmög, aha értem, Lunának sírós a hangja, most mit csináljak, hagyjam ott? Szerinted hagyjam ott?

Dalma nem tud válaszolni, mert Lunának eszébe jut, hogy amikor elutaztak Velencébe, és ott voltak a Tizianók meg a Tintorettók, az olyan volt, hogy mindketten lehidaltak. Mindent megnéztünk, érted? Nemcsak mint a béna turisták, hogy hajókázás meg Aperol Spritz meg affogato, hanem rendesen megnéztünk mindent. Már nem megyünk sehova, mert új kocsira gyűjt meg drága az albi, és a tulajdonos állandóan feljárkál, bemegy a konyhába is, nézi a kávéfoltot a plafonon, hogy az hogy lett, és levonja a kaucióból. Az úgy lett, hogy felrobbant a régi kávéfőző. Mondtam már, hogy ki kéne dobni, de ragaszkodik a régi dolgaihoz, és érted, régen ezt bírtam. Most meg kész vagyok, hogy egy hónapja nem vett fehér festéket, hogy azt a szart eltüntesse onnan, én meg tutira nem fogok, nem az én dolgom.

A konyháról az új mosogatógép jut eszébe, arról meg a régi, amit lomtalanításig levittek a pincébe, és a pincében még mindig ott vannak az anyja hamvai, mert képtelen volt szétszórni.

Dalma elvesztette a fonalat, bocsi, rossz a vonal, mit mondtál?

Hogy a kezemet meg random a farkára teszi, azt hiszi, hogy ettől majd felizgulok?

Luna, Luna, bocsi, most mennem kell.

Jó, tudom, hogy nem bírod a szex témát, hagyjuk, tényleg, most akkor mesélj te, velem majd lesz valami, meg igazából vannak még jó dolgok, mert nem igaz, hogy nincsenek, és például nem csal meg, ebben biztos vagyok, megérezném.

Dalma arra gondol, hogy kinyomja a telefont, és megírja később, hogy lemerült, majd holnap visszahívja. Ha megmondaná, hogy unja ezeket a sztorikat, és most már egy éve semmi másról nem lehet beszélni, akkor Luna nem hívná fel többet, nincs rászorulva. És Luna néha hallgatni is tud, főleg a szaftosabb témáknál persze.

Például amikor Dalma Bánk anyjáról mesélt. Kibukott az anyós vasárnapi ebéd közben, csapkodta a rántott húsokat a tányérokra, és azt mondta, hogy elpatkol, mire összeházasodnak. Luna röhögött, egy bisztróban ültek, repültek a szájából a hamburgermorzsák. Aztán megkérdezte, hogy Dalma még mindig abban a leselejtezett Zara táskában tartja-e az anyja urnáját? Mert egyébként ez szerinte hatalmas, ha meghal, inkább egy Zara táskában akarja végezni, mint koporsóban.

Luna azt ígérte, hogy elkíséri hamvakat szétszórni, de nem tudja elképzelni, hogy levezetnek kétszázötven kilométert, közben Luna megint előadja, hogy a csávója belefújja az orrát a csapba, a hajzselére nem teszi vissza a kupakot, úsznak a zselében, pedig szerinte kábé nincs is haja. Megállnak Dalma dédanyjának hétvégi házánál, ahol az anyja állítólag gyerekkorában egyszer boldog volt, és elkezdik beszórni a hamvakat a kerítésen.

Bánk szerint az anyja utolsó aljas húzása volt a végrendelet, amiben azt a szutyok lakást a Jehova Tanúira hagyta, és Dalmának megírta, hogy csak és kizárólag akkor nyugszik békében, ha ott lesz szétszórva, a világ végén. Bánk végre abbahagyta azt a finomkodó beszédmódot, amit régen elővett, valahányszor az anyjáról volt szó. Anyukád nehéz eset, biztos nehéz gyerekkora volt. De én itt vagyok neked, megoldjuk, jó? És Dalma ordított, hogy nem érdekel, és nem oldjuk meg.

Végrendelettel a kezében ült az előszoba kövén, már nem emlékszik, miért éppen ott, és arra se, meddig, csak arra, hogy nem tudott felkelni. Bánk kihívta a háziorvost, kapott egy tablettát, másnap délben ébredt, letaglózva, fejfájással, mintha végigpiálta volna az éjszakát. Az urna még mindig az előszobában, Bánk nem akart hozzányúlni, néhány napig kerülgették, és Dalma éjszakánként látta, hogy az anyja ül az ágya szélén, és nem kap levegőt.

Nyomogatja a nővérhívó gombját, de nem jön senki. Zihálva ébredt, Bánk, nincs levegő, suttogta. Kinyitotta az ablakot, Bánk mormogott, hogy bejön a hideg. Izzadt arcát kidugta az ablakon, arra gondolt, hogy ilyen a halál, a halál végül is fulladás, de amíg kint van a szabad levegőn, addig nem halhat meg. Bánk húzta el az ablaktól, Dalma, megfagyunk, Dalma, ne csináld.

Az urna átkerült a kisszobába, onnan a kamrába, és amikor Bánk tömítő gyűrűket keresett a kamrában, és belerúgott az urnába, azt kiabálta, hogy ő megérti, mindent megért, de ez sok, most már vigye el valahová az anyját.

Akkor vitte a pincébe a táskát. Az anyja ruháit és a lakásból összeszedett vackokat nejlonzsákokba gyűrve kidobta. Nem sír, néha eszébe jut a táska a pincében. Már nem takarózhat azzal, hogy őt egy életre hazavágta az anyja, mert ezt a témát is kivesézték már, túl van egy komplett terápián, önbizalomtréningen, számos hajnali meditáción, hangtálas ébredésen. Egy pszichodráma foglalkozáson, ahol a saját anyját kellett eljátszania, és olyan meggyőzően ordított egy lánnyal, hogy az elsírta magát.

Luna viszont sír a telefonba, hogy egyébként nem ez a legnagyobb probléma, hanem az, hogy nem bírja a konvenciókat, ezért állandóan hülyeséget csinál, beleugrik például egy aktfotózásba, lefekszik a fotóssal, ami nem volt jó, és soha többet, de már bánja az egészet, és most engedje kiállítani a képeket, amiken egy szál kalapban ül furcsa, kicsavart pózban?

Dalma kinyomja a telefont, ki is kapcsolja, dobog a szíve, mintha Luna valahogy megláthatná, mekkora csaló. Most megint olyanokkal jön majd, amire nem akar válaszolni.

Bánk nem érti, mit akar Lunától. Elfordul a számítógéptől, és megkérdezi, hogy mire jó ez a barátság. Amire te nem. Vagyis? Miért, a te haverod szerinted jobb? Mérföldekkel, de nem is ez a lényeg, bírod te egyáltalán a Lunát? Különben is milyen név az, hogy Luna? Jesszusom, Bánk, kussoljál már.

Bánknak megmozdul az állkapcsa, talán csikorgatja a fogait, Dalma kinéz egy pontot a szőnyegen, és arra vár, hogy Bánk mondjon valamit, mert ez durva volt, igen, de most akkor sem kér bocsánatot, unja már a bocsánatkéréseket. A szőnyeg hosszú fehér szálaiban két helyen piros szösz, biztosan a zoknijából. Felcsippenti. Mindketten várnak, Dalma el is unja kicsit, Bánk széke nyikorog, a nappaliból átsétál a konyhába, vizet tölt. Vizespohárral a kezében nézi Dalmát. Aztán beteszi a poharat a mosogatógépbe, rávágja az ajtaját, Dalma összerezzen.


Schillinger Gyöngyvér 1983-ban született Dunaújvárosban. Jogász és író.