Triebl Zsuzsanna: Kai

Részletek

Írta: Triebl Zsuzsanna

Mindenki őt akarja, tör előre elvakultan a hóesésben és Liza táncol a szemei előtt, barack színű Gerda-ruhájában követi Juli nénit, visszájukra fordulnak a szerepben: Juli néni kemény lesz és fagyos, Liza lágy és kedves, de mind a ketten gyönyörűek. Lizának még a haját sem simították le az előadáson, Gerdaként lebeghetett néhány hullámosra sütött tincs az arca körül és még szebben pörgött a könnyed fodrok között, mint a próbákon.

       Hanna kocsiban ül, dacosan nézi a hóesést és az ablaküvegen tükröződő színpadi sminkjét. Almának is Imre bá tetszik, gondolja, Liza is belé szerelmes, Tamara, Szintike, Juli néni – mindenki, mindenki, mindenki őt akarja és nem tudják, nem is sejtik, hogy Imre bának csak ő kell.

       Azt mondta, hogy várni fog rá és Hannát ez a pár szó jobban érdekli most, mint bármi más – értelmezi aznap estére és értelmezi az egész életére. Erre az ígéretre koncentrál, hogy kiölje az emlékezetéből az utolsó jelenetet, amit az ajtóból visszafordulva látott: már mindenki átöltözött és a bögrék körül tülekedtek, ezért Imre bá, hogy elkerülje a veszekedést, elkezdte egyesével kiosztani őket. A mi kis primadonnánknak, mondta és a legszebbet Liza kezébe nyomta, aki ezt egyetlen ferde mosollyal köszönte meg.

       Hanna volt az egyes számú hópehely a Hókirálynő balettelőadáson, bár Imre bá többször is megjegyezte a próbák után, hogyha így halad, legközelebb főszerepet is kaphat. Most pedig nem maradhatott ott az előadás után a táncosok karácsonyi buliján, annak ellenére, hogy idén tehette volna meg először, mert hetedik osztályos lett. Rajta kívül mindenki ott lesz, ismételte újra és újra egy jeges fuvallat a mellkasában, csak neki kell itt kuporognia ebben a hideg autóban, a szülei miatt. Míg a másik négy hópehely felvette a bulira szánt flitteres ruháját, addig ő a hótaposóját húzta fel – akkor még tudta tartani magát, de most könnyek szaladnak végig az arcán.

       Megbeszéltük, szívem, néz rá az apja a visszapillantó tükrön keresztül. Ha nem javítod ki a matekot, akkor nem mehetsz el a buliba. Nem bukhatsz meg, Hanna. Nem lehetsz úgy balett-táncos, ha nem végzed el az iskolát.

       Hanna nem felel semmit. Arra gondol, hogy biztosan elkezdték már főzni az alkoholmentes forralt bort és kikeverni a menta ízesítésű forró csokoládét. Az autójuk indexelését kell hallgatnia, amíg néhány kilométerre tejszínhabos flakonok szisszennek fel életükben először, hogy aztán hófehér habot rétegezzenek a csokoládéra. Ha felborul aznap este valakinek a kakaója, szokás szerint Tamara lesz a bűnös, Hanna szinte hallja vihogó sivalkodását az asztalon szétszaladó, a blúzán végigfolyó, a linóleumon elterülő folyadék miatt. Mostanra levehették már a mézeskalácsokról az alufóliát és biztos nagyokat nevetnek azon, hogy Zénó beleharapott titokban Juli néni mézeskalácsházikójába.

       Minden fiú Liza mellé akar majd ülni, valahogy mellé kijátszani magát, de Liza nem fog törődni velük, őt csak Imre bá érdekli. Hanna egyszer a lányvécében hallotta, ahogy a barátnőivel a balettos fiúkat pontozza. Magára zárta a fülke ajtaját és ökölbe szorult kézzel hallgatta, ki hány pontot kap a következő kategóriákban: arc, haj, izom, magasság, szem, száj és farok. Az utolsó értékből semmit sem tudott kivenni a lányok vihogása miatt, de az előzőeket illetően Liza mindenkit leszólt, csak Imre bát nem.

       Már a főúton járnak, nemsokára otthon lesznek. Hannát a gyötrelemig bosszantja Alma diadalmas vidorsága – ő ma tündökölhetett, megkapta a saját csoportja főszerepét és veszteni valója sem volt, mert kicsi még, úgysem maradhatott volna ott a buliban. Csak azért balettozik, hogy őt utánozza és csak azért szerelmes Imre bába, mert ő az. Nincsenek saját gondolatai, annyi a célja, hogy a nővéreit kiüsse minden elképzelhető nyeregből. Luca borzasztó ruhákat hord és azt képzeli, hogy parancsolgathat nekik, de amíg nem muszáj, nem zargatja őket. Most is zenét hallgat és chatel valakivel – legalább nem Alma karattyolását hallgatja elbűvölve, mint a szüleik.

       Bárcsak visszafordulnának, fantáziál Hanna, de ebbe megint belenedvesednek a szemei, mert tudja, úgysem fog megtörténni, most már egész este Almával veszekedhet és a Facebookra felkerült csoportképek kínjait sem enyhíti majd semmi. Ha olyan nagy lehetne, mint Luca és lenne jogosítványa… de még autó sem kéne, csak hogy a havazás elálljon, és biciklire szállhasson, de nem, még bicikli sem kéne, tud ő sétálni is – ha siet, egy óra múlva már a többiekkel lehet a művelődési házban.

       Csak el kell hitetnie a szüleivel, hogy a szobájában duzzog, utána pedig kiosonni. Amikor hazaérnek, kiugrik az autóból, sértett megjegyzések csattannak, ajtók csapódnak, majd lehull a függöny és Hanna ahogy van, télikabátban elvonul a szobájába. A bezárt ajtólapra simul, hallgatja a neszeket, várja, hogy minden elcsendesedjen. Bemelegszik a kötött pulóverbe és kabátba, elszabadult tincsei izzadtan tapadnak a halántékára. Amikor úgy ítéli meg, hogy mindenki bevette már magát a saját helyére a lakásban, elaraszol a bejárati ajtóig, majd az udvaron összeütközik a hóesést filmező Almával.

       Hanna bíborra rúzsozott kis szája elé teszi a mutatóujját, úgy jeleli, hogy hallgasson, majd suttogva nyomatékosít: ha bárkinek elárulja, hogy elment, visszakéri tőle a lila telefontokot, a macskafüles bögrét és a csillogó függönyt. Nem hagy időt az ellenkezésre, már kint is van az utcán, amit párducmintássá fest a hóesés ritmusa és a köztéri világítás sárga színe.

       Minden utcasarkon meg kell állnia, hogy meggyőződjön róla, nem jön-e valamerről autó és hogy jó irányban halad-e. Zuhog a hó, újabb és újabb támadást indít Hanna ellen, az orrára olvad, a szemébe hull, nedves lesz tőle a kapucnija, a homloka, a haja. Meg akarja írni nekik, hogy mégis megy a buliba, de nem tudja, mert a nagy sietségben otthon felejtette a telefonját. Semmi gond, vacogja, töri órán úgyis elhasználta az összes mobilnetét táncos videók nézegetésével.

       Most már a tombola mehet, vagy a beugró, Juli néni körbejárhat közöttük ezüst bolerójában a Süsü pezsgővel és hiába nyavalyognak a lányok, hogy nekik ez már gyerekes, mégis mindenki kér majd belőle. Juli néni is táncot tanít. Ő játszotta a hókirálynőt és ő sminkelte ki őket a fellépés előtt, fekete tussal húzta ki a szemüket és kékfényű csillámmal kente meg az arcukat. Juli néni fiatal és nagyon szép, Tamara szerint szerelmes Imre bába. Hanna ez ellen először élesen tiltakozott, mert nagyon is szerette Juli nénit, de a beszélgetés után már nem tudta nem látni vékony derekát, felnőtt nőre valló dekoltázsát és minden egyes alkalmat, amikor Imre bának le kellett hajolnia hozzá, hogy csendesen megbeszéljenek valamit az előadás előtt vagy a próbák alatt.

       Mindenki őt akarja, tör előre elvakultan a hóesésben és Liza táncol a szemei előtt, barack színű Gerda-ruhájában követi Juli nénit, visszájukra fordulnak a szerepben: Juli néni kemény lesz és fagyos, Liza lágy és kedves, de mind a ketten gyönyörűek. Lizának még a haját sem simították le az előadáson, Gerdaként lebeghetett néhány hullámosra sütött tincs az arca körül és még szebben pörgött a könnyed fodrok között, mint a próbákon.

       Hiába a folyamatos mozgás, hiába a szerelem, Hanna didereg, latyakban cuppog a lába és nem tudja eldönteni, hogy a kapucnija is átázott-e, vagy csak megizzadt a háta, mindene nyirkos, fagyos. Jövőre főszerepet kap, most szerelmet vall Imre bának – nem várhat tovább, ez az utolsó lehetősége a téli szünet előtt.

       Mindjárt ott van, veri le a vállán megülő hasas hópelyheket, már csak három utca, már csak kettő, egy – befordul az utolsó sarkon, a művház előtt egy autó parkol. Megőrültél, kislányom, kiabálja a két ismerős hang szinkronban – az egyik magas, a másik mély, de a bennük zengő elkeseredett felháborodás hasonló. Ez egy borzasztó nagy butaság volt, mondja az apja, el is üthetett volna valaki, halálra rémítettél minket!

       Hanna arca elborul. Már az is a megaláztatás magasiskolája volt, hogy nem mehetett el a karácsonyi buliba, de az, hogy a parkolóban kiabálnak vele, annak kitéve őt, hogy a fél balett-társulat a szégyenének a fültanúja lehessen, mindent felülmúl. Legszívesebben az aszfaltra olvadna, porrá válna – nincs a halálnak olyan formája számára, ami most ne lenne vonzóbb, mint a jeges szél hordta szidalom.

       Már épp kiabálna vissza nekik, cibálná el őket a művház elől, amikor két fehér Skoda áll meg mellettük. Rendőrök szállnak ki a kocsiból, odajönnek hozzájuk és az idősebb rendőr kérdez, tárgyilagosan, katonásan, tömören. A balettos karácsonyról jönnek-e. Rácz Hannát ismernek-e. Bíró Imrét látták-e ma.

       Hanna akkor kezd csak igazán fázni, mikor remegve hallja, ahogy a fiatalabb rendőr pontosít, Bíró Imre András, a név kinyitja a félelem kapuit, Bíró Imre András, valamit nagyon elronthatott, Bíró Imre András, miért keresik őt a rendőrök, Bíró Imre András, miért néznek a szülei olyan furcsán rá. Ők nem hívták a rendőrséget, mondják, aztán Hanna apja a telefonjához kap – Jézusom, Luca vagy tízszer hívott, amióta eljöttünk... Egy Rácz Luca hívta őket is, hogy jelentse a testvére eltűnését, mondja az idősebb rendőr, ezután pedig Imre báról beszélnek, bizonyos kompromittáló SMS-ekről, egy randevú ígéretéről.

       Micsoda, kérdezi Hanna anyja elborzadva, de Hanna sem érti, mert ő sosem kapott SMS-t Imre bától, csak az inkognitó módot használták a Messengeren és a legutolsó beszélgetést leszámítva mindent le is törölt, ahogy Imre bá megmutatta neki. Nem lett volna szabad eldicsekednie Almának a beszélgetéseikkel és Imre bá dicséreteivel, a szemét áruló, csak a Luca kiszedte belőle a titkát, még egy felnőtt sem kellett hozzá.

       Ebben a pillanatban kivágódik a művház ajtaja, két rendőr után Imre bá lép ki rajta kabát nélkül, hull a hó méregzöld pulóverére, Imre bá szép, mint mindig, de kiabál, hangosabban, mint amikor Hanna elsírta magát a szereposztás miatt, hangosabban, mint amikor a fiúkat rajtakapta, hogy a női öltöző előtt leskelődnek, hangosabban, mint amikor Laci nem figyelt oda és megrúgta Lizát. Kikéri magának a bánásmódot, felháborítónak találja a rágalmazást, követeli vissza a telefonját.

       Nemcsak Hanna látja a jelenetet, hanem az aulába tódult egész tánccsoport, rátapadnak az ablakokra és merednek kifelé, Liza a legjobb barátnője kezét szorongatja, Juli néni próbálja visszaterelni őket, Imre bá pedig nem törődik senkivel, csak a rendőrökkel. Egyszer sem nézett rá, amióta kijött az épületből, mintha direkt kerülné őt a tekintetével, pedig itt állnak mind a hárman, a parkoló közepén.

       Az anyja szorosan öleli őt, az apja eliramodik Imre bá felé, a rohadék, kiáltja, de aztán nyomban visszafordul Hannához, ugye nem bántott, szívecském, és átkarolja ő is, de mégsem az anyai és az apai télikabátok takarják el előle az embereket, hanem a szemébe gyűlő könnyek – elmázolják a képet, összefolyik a parkoló hótakarója a rendőrautókkal, az ég sötétje az egyenruhák kékjével, a hóesés a művház villódzó karácsonyi fényeivel.

Triebl Zsuzsanna 1997-ben született Budapesten, és azóta is ott él. Korábban publikált a KULTer.hu, az Irodalomismeret és a Nincs online irodalmi folyóiratokban. Irtózik a madaraktól és a pilóta keksztől.