Triebl Zsuzsanna: A zeneszoba

Részletek

Írta: Triebl Zsuzsanna

Újra a Lacit nézi, annak a lánya bezzeg csellón játszik, és az apja elintézi neki, hogy a nagyteremben legyen saját kis koncertje minden tanév végén, azon a színpadon, ahol többnyire a meghívott írók ülnek az őket kikérdező, túlzottan is lelkes Andreával, ahol az óvodáscsoportok balettozni szoktak, az idősek kórusban énekelni, de ahhoz, hogy egyesegyedül koncertet adj tizenhat évesen, ráadásul hamisan, ahhoz a Laci lányának kell lenned.

Napok óta hiába várja a hívását – de nem, nem dühös rá, csak félti, igen, félti, olyan buta még, gondolja és elteszi a telefont, majd kinyitja az ajtót, az ajtón át bejut a megyei könyvtár egy nagyobb termébe, a neonfény alatt könyvtárosok, akik süteményeket esznek, házikészítésű és teszkós linzereket vesznek el horgolt terítőkön fekvő papírtálcákról, a terítőket Margitka horgolta, horgol polipokat is, koraszülött kisbabáknak, de nem, nem fog megint gyerekekre gondolni, inkább elvesz egy házinak tűnő linzert és beleharap, de a linzer egyértelműen bolti –, úgy néz ki, hiába engedte meg neki azt a sok tábort és vette meg azt a gitárt.

És ott áll ablaknál a Laci, a kopasz Endrével beszélget, viccelődnek, nevetnek valamin, miközben a kezeik és a fogaik morzsolják a mazsolás süteménymorzsát, kifelé néznek a parkolóra, szokás szerint nem beszélnek senki mással, se vele, se a gazdaságis Annával, ők egy külön kis klub, titkos társaság, nem keverednek a földszintiekkel. Újra a Lacit nézi, annak a lánya bezzeg csellón játszik, és az apja elintézi neki, hogy a nagyteremben legyen saját kis koncertje minden tanév végén, azon a színpadon, ahol többnyire a meghívott írók ülnek az őket kikérdező, túlzottan is lelkes Andreával, ahol az óvodáscsoportok balettozni szoktak, az idősek kórusban énekelni, de ahhoz, hogy egyesegyedül koncertet adj tizenhat évesen, ráadásul hamisan, ahhoz a Laci lányának kell lenned. Lehet, hogy igazuk van, a gitár helyett valami masszívabb kellett volna, zongora vagy dob, amit nem lehet az éjszaka leple alatt a szobából kilopni és kellett volna egy színpad, amire fel tudja juttatni. 

Milyen színpadot tudott ő idáig adni – milyen színpadot tud adni majd a jövőben? Talán korai volt, hogy Gábor beköltözött, pedig úgy tűnt, jól megférnek egymással, egészen idáig meg is fértek, mindenkinek megvolt a maga tere és ezek a terek megsimultak egymáson, nem szorította egyik ki a másikat, de most, mikor már nem várhattak tovább a költözéssel, mintha összeütköztek volna – félbeszakad a gondolat, mert integetnek neki, az Ildikó áll az ajtóban, mint minden évben, most is korán meglép a karácsonyozásról, hogy hazamenjen sütni, süti a diós bejglit és süti a vegán mézeskalácsot a gyerekeinek, azok is épp kamaszodnak, nem eszik meg még a tejet vagy a tojást sem.

Lenyeli a bolti linzert, nézi a papírtálcán ülő vidor süteményeket, nincs már étvágya, émelyeg, lehet mégis felhívja Gábort, megkérdezi, minden eltervezett olvasnivalója megvan-e az ünnepekre vagy hogy mit vegyen vacsorára, de hallania kell a hangját és ki kell innen jutnia, már zavarja a gyerekkönyvtárosok gyártotta infantilis papírgirlandok látványa is, visszakívánkozik az iroda kevésbé ünnepies magányába.

Odabent nincs senki, egyedül van a telefonjával, a telefon képernyőjén a híváslista, de a híváslistán nem Gábor nevét látja meg először, hanem Lilláét, aki a saját neve mellé panda- és tigrisfejeket is rakott, meg két kicsi csillagot, így még szemüveg nélkül is szokta látni, ha a lánya hívja – más neve mellett nincsenek rajzok és nincsenek színek. Rábök az egyik tigrisre.

Lilla felveszi a telefont, de a hangja még mindig sértődött, flegma, ez azonnal felbosszantja, valamiféle örömet várt volna vagy bocsánatkérést, hiszen három napja nem beszéltek már, és ő volt képes az apjához szökni. Pont az apjához.

Ingerülten szól ő maga is a telefonba, csak félig sikerül lenyelnie a dühét, rosszabbul esik, mint a teszkós linzer, pedig elég rossz volt már az is, rászól a lányára, hogy legyen kedvesebb hozzá, majd megkérdezi, hogy jó lesz-e neki a hagyományos mézeskalács, vagy szeretné, hogy ne legyen benne tojás. Az Ildikótól kapott délelőtt egy tojás- és mézmentes receptet. Lilla azt válaszolja, hogy neki aztán tökmindegy. Szinte látja, ahogy vonogatja a vállát – már amennyiben nem a méregdrága kanapén fekszik a méregdrága tévével szemben, még azt is el tudja képzelni, hogy nem kapcsolta le a kedvéért a sorozatot, csak lenémította és most a beszélgetés alatt a feliratot olvassa.

Mi lenne, ha gitározna nekik egyet szenteste, szalad ki belőle a kérdés, ez Gábor ötlete volt, és milyen kedves volt tőle, figyelmes és érdeklődő, olyan jól kezeli ezt a nehéz helyzetet – de Lilla nem akar gitározni, nem szeret gitározni, soha nem is szeretett, csak azért vitte magával a gitárját, hogy eladhassa. Ha nem tudja eladni, összetöri.

Erre már nemcsak émelyeg, hanem a lüktet a homloka, eszébe jut a sok túlóra és a hús nélkül fogyasztott főzelék, vajas pirítós, amit azért szenvedett és szenvedtek végig, hogy Lilla megkaphassa a gitárját, hogy elmehessen a zeneiskola és a kórus nyaralásaira. Boldog volt azokban a táborokban.

Ha annyira akarnák, hogy játsszon, lenne hol játszania, nem vennék el tőle a zeneszobát. Nagyot sóhajt, már megint itt járnak, már megint a zeneszoba és Lilla valamiért nem tudja megérteni, hogy amíg kettesben éltek abban a kis lakásban, jutott neki két szoba is, de négyen másképp nem férnek el, máshol nem férne el a kiságy, emlékeznie kell, együtt mérték le a nappalit Gáborral. Ráadásul ott van az ő franciaágyuk is. Nem tehetik a pelenkázót az ebédlőasztal helyére.

Lilla nem hallja. Nem akarja hallani, amit mond. Ha elég jól játszana, kiabál a telefonba, akkor eszükbe se jutott volna elvenni tőle azt a szobát és elég jól játszana, ha tovább járhatott volna gitártanárhoz. Nem a Gáborral van a baja, ő legalább úgy tesz, mintha érdekelné a zenészi pályafutása, de erre ő, a saját anyja nem is hajlandó, nem érdekli más, csak hogy szépen legyen berendezve a lakásuk.

Pillog a neonfény a feje fölött, felsóhajt, annyi zeneórára jártál, amennyit ki tudtam fizetni, mondja halkan a telefonba, annyi zeneórát fizettél ki, amennyit ki akartál fizetni, aztán hallgatnak mind a ketten, csak akkor teszik le, amikor a hosszúra nyúlt csöndet megszakítja Ági, aki a táskájáért és a kabátjáért jön, megy az iskolai hangversenyre.

Ági ráérősen elpakolja a holmiját, felveszi a télikabátját, majd mielőtt elköszönne, megkérdezi tőle, hogy Lilla is játszik-e majd a koncerten, mire mosolyogva megrázza a fejét és nyel egyet. Nem, sajnos nem fog. Mostanában kevesebbet foglalkozik a gitározással. Boldog karácsonyt nektek is.

Triebl Zsuzsanna 1997-ben született Budapesten, és azóta is ott él. Korábban publikált a KULTer.hu, az Irodalomismeret és a Nincs online irodalmi folyóiratokban. Irtózik a madaraktól és a pilóta keksztől.