Hírlevél feliratkozás

Keresés

Fotó: Fejes Márton

Palotai Péter: Limbó Hintó

Most, hogy járműtulajdonossá válok, eldöntöttem, hogy vállalkozni fogok – haladjunk a korral –, és Pityuval közösen csapatjuk majd az utakon. Szóval, modernizálunk. Megyünk az úri negyedbe, szekérrel. Nem is hinné el senki, mi mindent kidobnak a naccságák. Mi meg begyűjtjük, de most már majd ipari mértékben, nem csak úgy kicsiben. A hasznos limlom megy a zsibire, eladjuk. 

Vettem magamnak reményt. Jobban mondva, Pityu megígérte, hogy beszerez nekem egy bevásárlókocsit. Olyan gumikerekest, ami nem rázkódik, amikor tolom. Pöpec. Régóta vágyom már rá, ezzel utat törhetek magamnak a tömegben a járdán, mer’ vigyázat, jövök, magammal vagyok, én a Major Saci! Aki bambul vagy ellenáll azt irgalmatlanul leseprem az útból. Vadterelő. Ez kell. Nehogy már a ketrec rázza a majmot. Engem se néz senki, nem fogok pironkodni. Ezentúl könnyebb lesz minden, kérem, még riszálok is mellé, mintha az autóm felé tolnám a szekeremet! Amúgy a rosseb egye meg az előítéletes nyikhajokat, akik szakadt csövesnek kiáltanak ki. Csak tessenek egyszer megnézni, amikor nyitás előtt belimbóhintózok a Lajos-téri bolt félig felhúzott csipás rolója alatt – érvényesülni, azt tudni kell. Na ugye, ne beszéljünk már csacsiságokat! Állítom, hogy van különbség, ha az ember banyatankkal száguldozik a járdákon vagy egy komoly lakókocsival. Igen, ez már kész lakókocsi, tekintélye van. Életminőség-növelő jármű, mer’ ugye a négy kerék. Meg a rakodótér. Minden belefér. A hátizsákom, egy hálózsák, egy felfújhatós franciaágy. Ráadásul a mosott és a szennyes ruhát is el tudom majd különíteni benne. Egyedüli gond, hogy ezzel nem buszozhatok. Mindegy is, amúgy is utálom, ahogy a kényesebbje kényszeresen elhúzódik mellőlem. Nem vagyok én fertőző – mondom, szoktam tisztálkodni. Ja, a szállón. Hetente kétszer, háromszor legalább, mivel kérem, fontos a higiéna. Aki már ragacsosan büdös, az már feladta a reményt. De soha nem maradok bent, mer’ képesek a kabátomat, a zoknimat, még a cipőmet is ellopni. Meg a párommal is csak este tízig lehetünk együtt, nincs kokettálás. Aztán tíz órakor elzavarják, hogy menjen a helyére, lenne szíves. A kapun ki-be mászkálás miatt a trolikutya meg egész éjjel ugat, aludni se lehet tőle. Most, hogy járműtulajdonossá válok, eldöntöttem, hogy vállalkozni fogok – haladjunk a korral –, és Pityuval közösen csapatjuk majd az utakon. Szóval, modernizálunk. Megyünk az úri negyedbe, szekérrel. Nem is hinné el senki, mi mindent kidobnak a naccságák. Mi meg begyűjtjük, de most már majd ipari mértékben, nem csak úgy kicsiben. A hasznos limlom megy a zsibire, eladjuk. Hétvégén, ünnepekkor szelektíve’ üvegezünk, olyankor az emberek jobban fogyasztanak. Ha visszaváltható, adnak érte pénzt, okés, ha nem, vissza a kukába. Annyi összejön, hogy meg tudjuk venni a kávét, kenyeret, megélünk belőle, nem kell elmenni lopni, ide, oda, amoda. Na, de, mondom a tutit! Beállunk a cébéa mögé, és amikor kiteszik a konténernyi élelmiszert – aminek lejárt a szavatossági ideje –, arra rárabolunk, mint Dzsek Szpero. Szalámik, tészták, gyümölcs, meg ilyenek. Szóval, éhezni sem szoktunk. A felesleget meg kivisszük a piacra és ne higgye el senki, de a kisnyugdíjasok rendre keresik az ilyeneket. Éntőlem ugyanúgy megveszik. Negyedárába kínálom. Haccáz forint egy kiló narancs. Én meg odaadom neki százötvenért. Hitel nincs! Persze jön a finnyásabb, mér’ ilyen olcsó. Annak mondom, kotródj innen kontyos kisanyám, ne tapogassad a steril élelmiszert. És akkor néz rám gyűlölködve. Nem veszem magamra, kétszer váltam, tudom a dörgést. Mindent a szemnek! Kell, vagy nem kell!? Egy kereskedőnek határozottnak kell lennie. Többé nem fogok kiállni, kéregetni az út mellé, nem alázom meg magam. Komoly bevételünk lesz. Eddig összejött ezer-kétezer forint naponta, de a gurulós vállalkozásunk miatt simán meglesz a tízezer is! Én olyan vagyok, hogy a munkámba beleadom a szívemet. Nem vagyok születésemtől fogva hajléktalan, és nem is leszek. Csak a Pityu hol a frászkarikába lehet már, több mint egy órája elment. Elindulok, a következő saroknál pillantom meg, ahogy a Lajos-téri bolt oldalába léggitározik a rendőröknek, akik cigivel dobálják, közben kiabálják, – énekelj! Kocsi meg sehol.

 

Palotai Péter 1969-ben született Debrecenben. A Debreceni Egyetem Bölcsészettudományi karán szerzett etnográfus, kultúrantropológus és politológus végzettséget. Jelenleg a Debreceni Vagyonkezelő Zrt. tagvállalatának kommunikációs- és marketingmenedzsere. Második éve jár Lackfi János kreatív írás kurzusára, elsősorban prózát ír.