Zsigmond Soma: Lars (részlet)

Részletek

Írta: Zsigmond Soma

Az utóbbi időben leginkább egyedül megyek az erdőbe. De csak ősszel és télen. Tudniillik allergiás vagyok minden gazra. Tavasszal egyenesen gyűlölöm a természetet. Nem azért, mert tüsszentenem kell és bedugul az orrom, hanem azért, mert ilyenkor nem mehetek. Télen meztelenek a fák. Önmagukkal azonosak, nem takarja ki őket semmi.

(részlet a Lili könyve című kisregényből)

Apámról nem sok emlékem van. Ami megmaradt, arra ritkán tekintek vissza. Sokkal többet gondolkodom az elrendezkedéseken, mint magán az emlékeken. Ilyenkor azt kívánom, bár ne tudnék visszagondolni, vagy éppen mégis: az emlékek képek, ha rájuk világítok a telefonommal, megelevenednek, az emberek mozogni kezdenek, madarak csiripelnek és áthallatszik a szomszéd üvöltözése. Szeretem, ha zaj van, ettől érzékelhető lesz a jelen. Áramlik, mint valami elcsépelt szerelmes versben az ótvar patak. Nem is tudom.

A hideg nyári reggelekre jól emlékszem. A benzin szaga még most is az orromban van. A kocsink az udvar közepén parkol, a harmattól nedves füvön. Utáltam ezen az udvaron járkálni, amikor vizes volt, undorít, a mesék mocsárban másodperceken múlik az élet, ha rossz a lépted, véged van. Bármelyik rózsatő mögött bujkálhat egy vad, ami arra vár, hogy élve felfaljon, vagy legalábbis keresztbe tegyen a délelőttnek.

A motor zúg, a madarak a kora reggeli éneküket dalolják, én és a nővérem a kocsi hátuljában gubbasztunk arra várva, hogy anyánk befejezze a reggeli készülődését és végre elindulhassunk.

Mindig megkérdezik, hogy honnan jöttem. Hülye kérdés. Jobb híján bemondom, hogy Budaörs, pedig csak két éve lakom ott. Amint kimondom, budaörsiként hivatkoznak rám, pedig nincs közöm a városhoz. Nincs közöm a városokhoz. Sehol sem töltöttem túl sok időt, csak épp eleget ahhoz, hogy ne szeressem.

Porzik az út. Ezen a vidéken murvával szórták fel az autóutakat, amiken több szekér haladt át, mint kocsi.  Mindenhol félkész vagy épülő házak és homok. Rengeteg homok, ameddig a szem ellát, mint egy sivatagban. Imádtam a homokkal játszani. A semmiből emeltem várakat, hogy aztán kedvemre lerombolhassam őket, elpusztítva ezzel lakóit: a hangyákat. Egész városokat hoztam létre, polgárait arra kényszerítettem, hogy néha hajóst játszva mentsék magukat és társaikat a rémséges árvíz elől. A homokozóm mellett akácfa állt. Akkoriban nem szerettem, mert szúrt, most szeretem. A virágáért. Mindenki más kertjében is akácfák álltak, csak egy-egy fűz törte meg az akácok sivatagát. Szerettem a szomszéd fűzfája alatt rohangálni, belekapaszkodni az indákba. Ha elbírt, akkor nagyon menőnek éreztem magam. Ki ne akarna Sandokan vagy éppen a Dzsungel Koronázatlan Királya lenni?

Volt benne egyfajta sivárság. Azt hiszem ezt mindenki megtapasztalta, aki ott lakott. Hogy üres.

Aztán az osztrák határ. Hideg betonút. Mindig esett, és ezt szerettem. Sosem hagyott nyugodni a gondolat, hogy mi lesz akkor, ha arra járok és nem esik? Akkor nagyon magam alatt lennék. Nagyon.

Útközben megálltunk egy benzinkútnál, és kimentünk nézni a hegyeket, közben zabáltuk az ott vásárolt szendvicseket. Kibaszott jó szendvicsek voltak. Azelőtt sosem ettem meg a salátát vagy a paradicsomot – ez valami gyerekhóbort, de itt, itt mindig megettem.

Ezt először Lilinek meséltem el. Szörnyen nevetett rajta, nem is értettem. Azt hiszem a salátás rész tetszett neki a legjobban. Nem tudom. A hangyáson mosolygott, ebben biztos vagyok. A fákról is meséltem neki, arról, hogy felém magasodnak. A dolgok sokszor szimplán olyanok, amilyenek. Nincs rá különösebb ok vagy magyarázat. Ilyen és kész. Nem is érdemes vele többet vesződni... Úgy kell hagyni. Mert ugyan miért vetetik elő veled a diákigazolványodat a metró aluljáróban, amikor már évek óta arra jársz?

Az utóbbi időben leginkább egyedül megyek az erdőbe. De csak ősszel és télen. Tudniillik allergiás vagyok minden gazra. Tavasszal egyenesen gyűlölöm a természetet. Nem azért, mert tüsszentenem kell és bedugul az orrom, hanem azért, mert ilyenkor nem mehetek. Télen meztelenek a fák. Önmagukkal azonosak, nem takarja ki őket semmi.

A hegyekről még nem meséltem.

A hegyek. Bárcsak láthattad volna. Azt pont akkor kell látni. A hatalmas fellegek, a hó fehérsége, elvakít. Apámnak volt egy haverja, Lars. Azt hiszem német volt, nem tudom már. Mindenesetre nem akarom megsérteni sem az osztrákokat sem a svájci németeket. Németül beszélt és óramű pontossággal végezte a munkáját. Mozdonyvezető volt. Az első fél évet agyon dolgozta, hogy a másik fél évet utazgatással tölthesse a feleségével és a gyerekeivel. Amikor Larsot megismertem, akkor már javában a harmadik feleségét fogyasztotta. Apámmal először Erdélyben találkozott, összefutottak a békási szorosban. Apám imádott kirándulni, hegyet mászni, talán innen ered a természeti iránti szeretetem. Nem fontos. Larsról két dolog maradt meg bennem: az egyik a hatalmas lakóautója, amivel a kertünkbe akart leparkolni, emlékszem, a nagy kerti kaput kellett neki kinyitni, hogy be tudjon állni.

A másik a Svájcba vezető út. Én vele mentem, meg a gyerekeivel. Amikor kora hajnalban megébredtem a kocsiban, megcsapott a szag, ami fickó gyerekének a pelenkájából áradt. Valami irdatlan nagy bűzre gondolj. Csavarta az orromat. Nem tudtam, hogy mit csinálják zavaromban, ezért elkezdtem kifelé bámulni, igyekeztem arra koncentrálni, hogy mi lehet kint, elképzeltem a fenyő, a gyanta és a toboz édeskés illatát. Ekkor eszméltem rá, hogy mekkora hegyek magasodnak felém. Magába szippantottak, a bűzön át, a hegyek. Nagybetűvel. A Hegyek. Egy maszatos ablakon át, a szarszagban. Szerintem ez örökre bennem marad. Az azúrkék ég, a tejfehér felhők és a sötétszürke sziklák. Ezt Lili értené. Ő értené igazán, hogy mit jelent. Mint sok minden mást, ezt is ritkán veszem elő. Az emléket. Akkor sem tudom miért csinálom. Néha a takaró alatt jut eszembe.

Ausztriát egyébként keresztül-kasul bejártuk. Kaprun, Salzburg, Bécs, Kismarton, Graz, Klagenfurt. Innsbruck, Linz és a piciny falvak. Szívemnek kedves az összes. Imádtam járni a vidéket, habár mocskosul féltem a tehenektől és a mormotáktól.

A gomolygó felhőket tettem el emlékbe. Szürkeségükkel leárnyékolták a nappalokat, és misztikussá tették az éjszakákat. Mintha Tolkien hatalmas pipájából vánszorogtak volna elő - és velük együtt én is. Teljesen oda tudtam volna adni magam nekik. Teljesen. Végül rájöttem, az idő hiányzik az erdőkből. Az, hogy sosem éreztem őket öregnek, de igazán fiatalnak sem. Nem volt iránya az erdő hosszú menetelésének. Ez bosszant.

Zsigmond Soma, 2004, Szeged. Budapesten él. Az Új Forrásban, Műhelyben, Ambrooziában, Napútonline-ban és Nincs.online-ban jelentek meg szövegei. Prózát is ír.