Hüse Lajos: Szemeim égnek, akár az eleven sebek

Részletek

Írta: Hüse Lajos

Óvatosan kihátrál a szobából, fel ne ébressze a fiait. Nagyon ritkán gondolok úgy rájuk, mint a testvéreimre. Apa fiai. Úgy könnyebb. Kihátrál, és kimegy a konyhába. Mert az is van.

Pirkadat előtt, az éj legsötétebb óráján osonok haza. Anya már alszik, amikor bebújok mellé az émelyítő ágyba. Bűzlik anya is, dokkmunkások sózott hal szaga, és a legolcsóbb rum édeskés, mégis orrfacsaró kipárolgása árad belőle. Hálát adok a nemlétező, mégis igazi Istennek, hogy ilyen sötét van. A szag pont elég.

Apa nem olyan rég indult dolgozni. Az ágya őrzi testének melegét, a padlódeszkák talán még érzik a nyikorgást léptei nyomán. Kedvenc bögréjének peremén még nem száradt meg a tea. Igen. Érzem. Egészen biztosan így történt. Úgy ezer mérföldre innen.

Mint minden éjjel, most is látom az egészet. Ahogy Apa elindul. Kicsit fészkelődöm, keresek egy olyan foltot a párnámon, ami nem ragacsos, hogy letehessem a fejem, de nem találok olyat. Inkább a karomra hajtom a fejem. Az is mocskos, de legalább nem a ki tudja, miféle férfiak, ki tudja, milyen nedvétől. Csak kosz. Meg egy kis vér. Éjféltájt muszáj volt előkapnom a késem, egyszerűen muszáj volt.

Apa. Elképzelem, ahogy lassan kinyílik a szeme. Nem lát semmit, ahogy én sem. De úgy ismeri a szobáját, mint én az enyémet; vakon is elboldogul benne. Felül, és mielőtt elindulna, egy ideig hallgatja felesége szuszogását. Vannak esték, amikor elképzelem, ahogy az asszony fölé hajol, arcának bőrén érzi a nő álmának forróságát. És megcsókolja. Könnyen-puhán, hogy ne ébressze fel, de azért beleadja összes szeretetét, hogy az asszony érezze majd egész nap, amíg haza nem ér.

Ma borzasztó napom volt. Bassza meg, még a kés is kellett!

Ahogy a fuldokló képzeli el az odadobott mentőkötelet, úgy látom azt a csókot.

Aztán elindul. Apa. A sötétben. Óvatos, de nyugodt léptekkel lopakodik át a szobán. Tőle örököltem a képességet, úgy kell lennie, hát nem? Az ajtó jól kent zsanérja nem nyikordul. Pont, mint nálunk. Erre én is odaügyelek, hogy éjjel hangtalan tudjak ki-bejárni. Az egyetlen, tárgy a szobában, ami Apához köt: kanál zsír a zsanéron.

Anyának egy szoba a világ, jóformán soha el nem hagyja, a világ jön be hozzá, részegen, kanosan. Apa szobája más. Nála nem az ivó emeleti galériájára nyílik az ajtó, hanem egy másik szobába. Vagy egy folyosóra, néha úgy képzelem, és arról a folyosóról nyílik az a szoba, ahol a fiai alszanak. Két fiú, néha három. Sosem lányok. Azt képtelen vagyok magam elé festeni. Pedig tényleg igyekszem. Mert, ha sikerülne, onnan már csak kis erőfeszítés kellene, hogy magamat képzeljem oda… és ha az is megvan, olyan könnyedén tudnék valóságosan is az illatos, frissen vasalt ágynemű közé csusszanni, hogy…

Apa mindig megcsókolja a fiait is, mielőtt elindulna. Amennyi szeretet lakik a szívében, ész nélkül tékozolhatná, akkor sem fogyna ki belőle soha. Jutna nekem is belőle, két marékkal minden pillanatban.

Jutna.

Ha ismerne.

Ez itt a lényeg. Mindenki ebbe kapaszkodik. Azok is, akik bántani akarnak – “Neked még apád sincs, egy lotyó lánya vagy!” –, és én is, csak másképpen. Ha ismerne, más lenne. Mert létezik. Léteznie kell.

De hát minden anyaszülte lénynek van apja, nem? Még Jézusnak is volt, a maga fura módján.

Anyám nyögve megfordul álmában. Kemény pocakja az oldalamnak nyomódik. Nem sok van már hátra, négy hét, talán hat, de az is lehet, hogy valamelyik súlyos test úgy megnyomja, akár holnap, miért is ne, napi féltucat férfi, vagy több, akár már holnap elrepedhet a magzatburok.

Amilyen életet anya él, abból sok jó nem származik. Tudja ezt jól a bába is, aki az emeleti szobák egymás mellé préselt, szögletes életeit látogatja meg néha. Belép az életbe, marad, amíg kell, kísérni a megszületés kínját, aztán távozik. Eggyel több csomaggal a kezében. Most is így lesz. Nem mondják, de most is így lesz. Ilyenről itt nem beszélnek. Nem mondták, engem miért tartott meg. Nem mondta sosem. Én…

Odaadhatott volna. Lett volna kinek, nekem ne mondja senki, hogy nincs!

Apa. Apa. Apa!

Óvatosan kihátrál a szobából, fel ne ébressze a fiait. Nagyon ritkán gondolok úgy rájuk, mint a testvéreimre. Apa fiai. Úgy könnyebb. Kihátrál, és kimegy a konyhába. Mert az is van. Meg fürdőszoba – de ott még nem tartok.

Anyámból árad a gyomorsav kesernyés bűze. Hányhatott az este, két kuncsaft között. Vagy utánuk. Volt olyan is, hogy akit éppen lovagolt, azt okádta pofán. Onnan tudom, hogy hónapokig ezen röhögött az egész kikötő. Azóta szinte megy a verseny, hogy ki tudja rávenni anyát egy efféle mutatványra. Nem bírja a piát. Csak szereti.

Nem, ez nem igaz. Csak nem tud nélküle élni. Nem tudja anélkül csinálni azt az egyetlen dolgot, amihez ért.

Néha mondja, hogy miattam teszi. El kell tartania. De ez sem igaz, már rég nem igaz. Magamat tartom el, és innom sem kell hozzá. Ügyes vagyok, halkabban járok, mint a gondolat. Kinyitok bármilyen zárat és ne kerülgessük: késem is van, ha kell.

És álmodoznom, amíg el nem jő a pirkadat.

Apa közben tüzet rakott, sőt, már a víz is felforrt. Kedvenc bögréjében – tőlem kapta, ezt mindig gondosan elképzelem – már odakészítette a teafüvet. Most feketét iszik. Cukor nélkül. Leforrázza, állni hagyja, amíg megmosdik. Keserűn szereti, rám emlékezteti ez is.

Most jön a fürdőszoba!

Vannak éjjelek, amikor ezt is részletesen elképzelem. Pontosabban voltak. Ahogy Apa derékig lemosdik. De mostanában nem megy. Furcsán szégyenkezem miatta, amiért látom magam előtt, ahogy a zománcozott lavór fölé hajol. Egy időben segített, hogy Apa helyett a lavór kézzel festett, virágos mintájára koncentráltam, a víz tetején pukkadozó szappanhabra, vagy a törülköző érdességére. Később már a víz hidege sem segített, hiába vetettem be még a saját bőrömet is a képzelgésbe. Úgyhogy mostanság már csak annyi a fürdőszoba, hogy Apa pizsamásan bemegy, aztán kijön, a tiszta inget gombolgatva, amit aznap visel majd a munkában. Nem vagyok hülye, pontosan tudom, mi ez a változás. Nagylány lettem, ahogy mondani szokták. Nagylány vagyok. És éreztem már azt a finom húzást a hasamban egy-egy helyes fiú láttán. Nem leskelődhetek többé, mialatt Apa mosdik.

Leül a tea mellé, szürcsölni kezdi. Apa így szereti. Hogy benne úszik a forró vízben a kinyílt tealevél. A fogain át szürcsöli. Ettől egészen elsárgultak. Ez Apa egyetlen hibája, a sárgás fogsor, egyébként tökéletes férfi. Úgy képzelem.

Anyám nyögve megmozdul mellettem. Odanézek. Odakint szürkül, némi fény már beszökik a szobába. Anyám tökéletlen. És akkor még szépen fogalmaztam. Évekig kerestem rajta egyetlen apró tökéletességet, de… semmi. Még egy fél sem. Elhasznált. Tengerészek és dokkmunkások szajhája, azoknak éppen megfelel, sosincs pénzük normálisra.

Apa megitta a teát, felkapta magára a kabátot. Ott is hűvös van ilyenkor, akárcsak itt, ezer mérfölddel arrébb. Aztán kilépett az utcára, olyan óvatosan, ahogyan én meg beléptem. Egyszerre lépjük át a küszöböt, ki-ki a magáét. Erre mindig nagyon ügyelek.

Mire idáig jutok, sötétbe meredő szemeim úgy égnek, akár az eleven sebek. Lehunyom őket, és hagyom, hogy a könnyek csillapítsák a fájdalmat. A szememben, és másutt is.

Hüse Lajos 1970-ben született Egerben. Kötetei, novellái a Cherubion és a Gold Book könyvkiadóknál, valamint a Vörös Postakocsi folyóiratban jelentek meg. Legtöbb írásában, műfajtól függetlenül, a kiszorulók és az eleve kívülállók szemén keresztül tekint a világra.