Tinkó Máté versei
- Részletek
Tinkó Máté 1988-ban született Békéscsabán. Költő, kritikus, az ELTE PhD-hallgatója, a FISZ Könyvek szerkesztője. Első kötete Amíg a dolgok rendeződnek címmel látott napvilágot 2014-ben, a FISZ gondozásában.
Meddőségeim (tavasz)
1.
Először a kórház tavánál találkoztunk.
A kiskacsákat etetted. És rögtön ott
felhívtad a figyelmet a szavakra,
amit használsz, a nyelv
varázsát hogy nyeri.
2.
„A tavacska szélén a kacsák
legott a nádasba bújnak.”
Én pedig cserébe elmeséltem
a lámpagyújtogató történetét.
3.
Nem volt semmilyen más mentőövem,
nem volt vigaszágam, ami segíthetett.
4.
Ijedtedben felkiáltottál, hogy „Jaj,
te csacsi, úgy félek én a tűztől.”
Kacagnom kellett volna, de én csak megint
egy hibátlan tájra gondoltam, el is mormoltam
hirtelen a rendező nevét.
5.
„A rendező neve viszont olyan télies.”
6.
Éppen ezért voltál te annyira más,
mint a többiek. Pedig körbevettek mennyien
az ápolók és orvosok, de ha nem jöttél,
csak üres napjaim voltak, ahol elválik
birtokviszonyától a birtokos. A fal szorítása.
7.
Mint a koponyatörést követő hét keddje,
vagy szerdán vagy csütörtökön, nem tudom,
burokba zárult az idő, még hittem, hogy a lidérces álom
végén majd komolyabban meghalok, és felültem, és vissza-
zuhantam, és összeizzadtam az ágyat.
8.
De pénteken már ügy döntöttem, ha az élőket
még bármivel magamhoz köthetem, ki kell
botorkálnom a tóhoz, ami éppen most
az ablakból, a part szélén, egy angyal arcát tükrözi.
Meddőségeim (tél)
vajon még emlékszel-e,
hét éve hogy szaladtunk át egymáshoz a legnagyobb télben,
hogy a Szenteste éjjelét együtt tölthessük,
előbb én vittem át az ajándékokat,
aztán te velem visszajöttél, míg szétfagytunk a keményre taposott hóban,
féltékeny volt rám az összes családtagod, a mindened,
és az enyéim is furcsán viszonyultak a helyzethez,
de hiszen elválaszthatatlanok voltunk, és árvák,
mint a szép antik szerelmesek,
naivak, mint Daphnisz és Chloé,
aztán te feladtad a naivságodat,
a képzeletedből egyszer csak kivetettél,
azóta én egy ócska burleszkfilmben élek,
csak próbálom megúszni, hogy ne rajtam nevessenek,
és üvöltéssel ne az emlékek verjék fel az utcákat, a várost,
emlékeim révén kipusztítani valaha volt boldogságomat
