Hírlevél feliratkozás

Please enable the javascript to submit this form

Keresés

Tinkó Máté versei

vajon még emlékszel-e, / hét éve hogy szaladtunk át egymáshoz a legnagyobb télben, / hogy a Szenteste éjjelét együtt tölthessük, / előbb én vittem át az ajándékokat, / aztán te velem visszajöttél, míg szétfagytunk a keményre taposott hóban, / féltékeny volt rám az összes családtagod, a mindened

 

 

Tinkó Máté 1988-ban született Békéscsabán. Költő, kritikus, az ELTE PhD-hallgatója, a FISZ Könyvek szerkesztője. Első kötete Amíg a dolgok rendeződnek címmel látott napvilágot 2014-ben, a FISZ gondozásában.

 

 

Meddőségeim (tavasz)

 

1.

Először a kórház tavánál találkoztunk.

A kiskacsákat etetted. És rögtön ott

felhívtad a figyelmet a szavakra,

amit használsz, a nyelv

varázsát hogy nyeri.

 

2.

„A tavacska szélén a kacsák

legott a nádasba bújnak.”

Én pedig cserébe elmeséltem

a lámpagyújtogató történetét.

 

3.

Nem volt semmilyen más mentőövem,

nem volt vigaszágam, ami segíthetett.

 

4.

Ijedtedben felkiáltottál, hogy „Jaj,

te csacsi, úgy félek én a tűztől.”

Kacagnom kellett volna, de én csak megint

egy hibátlan tájra gondoltam, el is mormoltam

hirtelen a rendező nevét.

 

5.

„A rendező neve viszont olyan télies.”

 

 6.

Éppen ezért voltál te annyira más,

mint a többiek. Pedig körbevettek mennyien

az ápolók és orvosok,  de ha nem jöttél,

csak üres napjaim voltak, ahol elválik

birtokviszonyától a birtokos. A fal szorítása.

 

7.

Mint a koponyatörést követő hét keddje,

vagy szerdán vagy csütörtökön, nem tudom,

burokba zárult az idő, még hittem, hogy a lidérces álom

végén majd komolyabban meghalok, és felültem, és vissza-

zuhantam, és összeizzadtam az ágyat.

 

8.

De pénteken már ügy döntöttem, ha az élőket

még bármivel magamhoz köthetem, ki kell

botorkálnom a tóhoz,  ami éppen most

 

az ablakból, a part szélén, egy angyal arcát tükrözi.

 

 

Meddőségeim (tél)

 

vajon még emlékszel-e,
hét éve hogy szaladtunk át egymáshoz a legnagyobb télben,
hogy a Szenteste éjjelét együtt tölthessük,
előbb én vittem át az ajándékokat,
aztán te velem visszajöttél, míg szétfagytunk a keményre taposott hóban,
féltékeny volt rám az összes családtagod, a mindened,
és az enyéim is furcsán viszonyultak a helyzethez,
de hiszen elválaszthatatlanok voltunk, és árvák,
mint a szép antik szerelmesek,
naivak, mint Daphnisz és Chloé,
aztán te feladtad a naivságodat,
a képzeletedből egyszer csak kivetettél,
azóta én egy ócska burleszkfilmben élek,
csak próbálom megúszni, hogy ne rajtam nevessenek,
és üvöltéssel ne az emlékek verjék fel az utcákat, a várost,
emlékeim révén kipusztítani valaha volt boldogságomat