Térey János verse és prózája
- Részletek
Térey János 1970-ben született Debrecenben. Babérkoszorú- és József Attila-díjas költő, író, műfordító. Legutóbbi kötete A Legkisebb Jégkorszak címmel látott napvilágot a Jelenkor Kiadó gondozásában, 2015-ben. Új, gyűjteményes verskötete, Őszi hadjárat címmel, megjelenés előtt áll.
A fiatal magyar popzenére
Poós Zoltánnak
Barátaim, e büszke beat-vitorlás
Csupán Szörényi-Bródytól bitorlás,
Elkötött, lomha, ódon illatú jacht...
Könyörgöm, hallhatnánk valami újat?
Könyörgöm, hallhatnánk valami újat?!
Stúdió
Megyek a tévébe. Sikerült velem egyeztetniük egy interjút, ha már hírét vették, hogy egy napig Pesten vagyok. A taxiban végignézek alig foltos, sötétkék csőnadrágomon. Jó, még éppen elmegy.
Sminkszoba a CCTV-ben, három huszonéves lány, mindhárman a telefonjukat pöckölgetik unalmukban, bár közben az egyik egy Dragóner Tyutyu-regényt olvas, ha jól látom, a Csáklya az. A mobiljaik színe arany, ezüst és rózsaszín. A második lánynak, aki engem ken be púderrel, gyönyörű zöld szeme van – és, hoppá, fogszabályozója is. Nem ábrándít ki, még az ormótlan, neonszínekben játszó futócipőjével sem.
Megdörgölöm az orromat, újra kell kennie. Nem direkt csináltam, ez az ő számára is világos. Mosolyog, él köztünk a kémia.
Annyit tudok az újságokból, hogy Dragóner egy utazó szektában nőtt fel, ahonnan tizenhat éves korában szökött meg, amit a könyveiben is hangsúlyosan ábrázol (csak a Csáklyát olvastam, félig, az is elég émelyítő volt, mert misztifikálja ezt a szektás miliőt). Ugyanakkor mintha leginkább a személyes hit kifejezhetetlenségének témáját járná körbe. Azt sulykolja mindenütt, hogy hit neki fontos, de egyben nagyon személyes is, és szentenciózus semmitmondásba menekül à la Coelho.
A képernyőn élőben megy az adás. Vagyis a vágatlan anyag, amiből majd az adás lesz. De úgy látom, ebből nem lesz. Az energikus, fiatal műsorvezető, Frédi a fülünk hallatára kap össze az egyik vendégével, aki a hazai iszlám közösség vezetője.
„Maga itt előre betanult szöveget mond. Legyen szíves, ne vegye át tőlem a műsorvezetést, és a kérdéseimre válaszoljon. Akkor még egyszer. Jól hallottam, hogy huszonötezres a hazai iszlám közösség?”
„Igen.”
„Ugyan, kérem. Mi ötezer hívőről tudunk. Bejegyzett?”
„Öööö... Becsült.”
„Becsült. Hát igen, szeptember 11-e után nem teszik ki annyira az ablakba a muzulmánságukat. Amit mindannyian mélyen megértünk.”
A lányok összenevetnek. Frédi mindig ilyen pimasz, de tud tapintatosabb lenni, ha akar.
„Mi az, rossz napja van?”, kérdezem.
„Nem, ennyire nem akarja érteni ez a csávó.”
„Ezt nem fogjuk leadni – mondja Frédi. – Mindegyik előre bemagolt rizsát mond.”
„Mindegyik muzulmán?”
„Nem, mindegyik politikus.”
Velem kedves. Úgy konferál föl, hogy Csáky Alex, a belvárosi Füst Milán Színház művésze. Cirkulál a neve a nézőtéren, valaki földobta, és azóta egyfolytában sikere van. Persze, nem nehéz némi provokatív felhangot is kihallani ebből, a gyanút, amely szerint engem kicsit elkényeztet a szakma.
Nem kérdez vadakat. Csak a szokásos: milyen érzés egyetem után rögtön állást kapni itt, milyen érzés két éve játszani Hamletet (azért ez már a vége, mondom), mi ez a Káli holtak című sorozat, s természetesen, hogy mire készülök. A Haramiákat mondom Gróffal.
Kifelé még odakacsintok a zöld szemű sminkeslánynak. És máris szaladok lefelé, megvárt ugyanaz a rokonszenves taxis, aki hozott. Én a beszélgetőseket szeretem. Megint figyelmeztetnek az utcán, hogy nyitva a hátizsákom. A kurva rohanás.
Ha hármat kívánhatok...
Egy. Nem akarok a tavalyi Hamletemből élni.
Kettő. Szeretnék kilábalni a szépfiúszerepből.
Három. Ne szeressem meg végleg a magányt.
(Részlet a Káli holtak címmel készülő regényből)
