Hírlevél feliratkozás

Keresés

Próza

Benkovics Judit: Tíz perc

Fotó: a szerző archívuma

Mellénk lép egy szemüveges ember, nagyon magas, vicces kalapban és fekete pólóban, hatalmas bőrönddel, próbálom kitalálni vajon mi lehet benne. Talán egy torta. Az mégsem lehet, mert elolvadna. Vagy egy varázspálca, bár ahhoz túl nagy az a táska, pedig akkor idevarázsolhatná a vonatunkat.

Bővebben ...
Költészet

Demeter Arnold: Egy falunak tizennégy meséje

Fotó: Kelemen Kinga

A gyászfalu gyilkosai / magukra veszik a következő éjeket.

Bővebben ...
Próza

Takács-Csomai Zsófia: Extraszisztolé

Fotó: a szerző archívuma

Próbálom felidézni a hetekkel ezelőtti önfeledtséget, de olyan távolinak érzem, mintha sosem lett volna. Arcomat megtörölve a tükörbe nézek. Jóideje mindent más szemmel látok, beleértve magamat is.

Bővebben ...
Költészet

Filotás Karina: Ez a város

Fotó: Besenyei Lili

szél cibálja plakátbőrét, / bordái között lüktet a Duna

Bővebben ...
Próza

Meggyes Viola: Unakit

Fotó: a szerző archívuma

Kereszt autója furcsa volt. Egy régi BMW, amiben nem működött a sebességmérő, az volt a csoda, hogy egyáltalán elindult. Attól tartottam, ha felnyitom a motorháztetőt, a motor helyett egy seprűt találok benne.

Bővebben ...
Költészet

Hegedüs Anna versei

Fotó: Tóth Anna

borkán leszek a sufniban / levesznek évente egyszer

Bővebben ...
Költészet

Martzy Réka: lányok

Fotó: Szűcs Anna Emília

darazsakra lépünk néha, / hogy sírhassunk, mert így láttuk

Bővebben ...
Próza

György Alida: Pű, pű, pű

Fotó: a szerző archívuma

Még a tavalyelőtti esés után figyeltem fel rá, hogy mindenki sokkal kedvesebb, ha bottal járok, úgyhogy már inkább le sem teszem. Ha meglátok valakit az utcán, rögtön görbítem a hátam. Olyankor megállnak, érdeklődnek a hogylétem felől. Én meg mondom nekik, hogy egyedül vagyok, nincs segítségem, derekam, hátam, lábam, kezem fáj, de lényeg, hogy egészség legyen.

Bővebben ...
+SZIF

Szita György visszatér: Török Lajos interjúja Győri Péterrel

A 96. Ünnepi Könyvhéten jelenik meg a Szépirodalmi Figyelő Alapítvány kiadásában Szita György nyolc kötetből álló bűnügyiregény-sorozatának első három darabja. A szerző neve a mai magyar krimiolvasók számára aligha ismerős. Azok viszont, akiknek a Kádár korszak népszerű irodalma valaha a látóterükbe került, talán emlékeznek arra, hogy Szitának az 1980-as évek végén két bűnügyi regénye is megjelent.

Bővebben ...
Csízió

Csízió - Bánki Benjámin: izommemória

 

Szerzőink értik a csíziót!

Öt költőt kértünk arra, hogy értelmezzék a csízió kifejezést. Eredetileg olyan naptárat jelentett, amely nemcsak az év rendjét, hanem jövendöléseket, álomfejtéseket is tartalmazott. Egyfajta kézikönyv volt az időhöz – hiedelmekkel, figyelmeztetésekkel, tanácsokkal. De hogyan értelmezhető ma ez a szó, amely valaha a rendet jelentette? Miképpen szólal meg most, amikor már nem tudjuk biztosan, mihez is rendelhetnénk?

Bővebben ...
Csízió

Csízió - Kazsimér Soma: Légzőnyílásaimon keresztül először kapok levegőt

 

Szerzőink értik a csíziót!

Öt költőt kértünk arra, hogy értelmezzék a csízió kifejezést. Eredetileg olyan naptárat jelentett, amely nemcsak az év rendjét, hanem jövendöléseket, álomfejtéseket is tartalmazott. Egyfajta kézikönyv volt az időhöz – hiedelmekkel, figyelmeztetésekkel, tanácsokkal. De hogyan értelmezhető ma ez a szó, amely valaha a rendet jelentette? Miképpen szólal meg most, amikor már nem tudjuk biztosan, mihez is rendelhetnénk?

Bővebben ...
Csízió

Csízió - Kupihár Rebeka: ünnepnapok

 

Szerzőink értik a csíziót!

Öt költőt kértünk arra, hogy értelmezzék a csízió kifejezést. Eredetileg olyan naptárat jelentett, amely nemcsak az év rendjét, hanem jövendöléseket, álomfejtéseket is tartalmazott. Egyfajta kézikönyv volt az időhöz – hiedelmekkel, figyelmeztetésekkel, tanácsokkal. De hogyan értelmezhető ma ez a szó, amely valaha a rendet jelentette? Miképpen szólal meg most, amikor már nem tudjuk biztosan, mihez is rendelhetnénk?

Bővebben ...

Lanczkor Gábor naplói

A harangok magasából nézve egy sudár fenyőnek olyan az árnyéka a déli verőfényben, akár egy pálmáé. A máriapócsi zarándoktemplom könnyező Madonnája előtt egy tolókocsis fiú ül magába roskadva. Hiába is vitték a császár parancsára Bécsbe a könnyező kegyképet, a Stephansdomban nem könnyezett többé, csak a másolat a pócsi oltáron. Nincs a Stephansdomon és környékén semmi megkönnyeznivaló.

 

 

2018 tavasz

Zsenge medvehagyma az erdőn. Csípi a nyelvem szélét. Odafelé agancs nélküli őzek, visszafelé agancs nélküli szarvasok.

Jó könyv az, ami kedvet csinál az íráshoz (Arundhati Roy: Az apró dolgok istene).

Két nap Szegeden. A szombati nagypiacon valóságosan szíven üt, hogy a sztyeppékig érő tanyavilág milyen nagyvonalú bőséggel kínálja a folyóparti homokon épült, európai értelemben is városnak nevezhető városnak a maga dús portékáját.

Ahogy végiglépdeltem a napfényes udvaron a kopasz diófák alatt, hogy a kimosott tejfölösdobozt a sárga kukába dobjam, arra gondoltam, hogy engem nem érdekel ez az egész szarság, de itt benn a házban már látom, hogy hazugságot plántált belém a fiatal évszak.

Harminchét éves fejjel elkezdtem kávét inni.

Borzasztó abba belegondolni, hogy mire a leendő unokáim leérettségiznek, az egész ország tele lesz rossz Orbán-szobrokkal.

Kincsestár a vidéki Magyarország, örökkön felfedezésre váró, csodálatos, félelmes kontinens. Vámospércsen, a román határ közelében költészet napi estet tartottunk a feleségemmel. Nyírbátor felé mentünk tovább másnap. Báthory nagytemplomát puszta, fényes szerkezetéig bontottak vissza a reformátusok, így lett az épület az európai gótika alanyi jogon világszínvonalú és magyar alkotása – fehérlő ürességével, a magas mennyezet meditatív hálózatán is áttetsző ragyogással. Mellette áll a nehéz gerendákból összerótt, fazsindely-szoknyás, négyfiatornyos harangtorony. A harangok magasából nézve egy sudár fenyőnek olyan az árnyéka a déli verőfényben, akár egy pálmáé.

A máriapócsi zarándoktemplom könnyező Madonnája előtt egy tolókocsis fiú ül magába roskadva. Hiába is vitték a császár parancsára Bécsbe a könnyező kegyképet, a Stephansdomban nem könnyezett többé, csak a másolat a pócsi oltáron. Nincs a Stephansdomon és környékén semmi megkönnyeznivaló.

Ez itt: megszentelt, misztikus vidék a maga jellegzetesenen kelet-európai kopottságával. A sík mezőben eltemetett kállói szent sírját körbenőtték a település újabb házai. A temető körül betonkerítés, a kerítésen belül térdmagas fű. A poros-forgalmas utcára nyílik vasajtaival Reb Taub sírépülete.

 

*

Szól a kakas már – a kállói rebbe magyar népdalban talált haszidhimnusza a héber nyelvű betoldással („Jibóne hamikdos, ír Cijajn tömalé” – „Ha felépül a szentély, Sion városa benépesül”) szürreális látomás az észak-magyarországi tájról.

A Tiszával közrefogott Bodrogzug félszigetcsúcsának fedezékében fürödtem meg alkonyat előtt a megáradt Bodrogban. Nem szoktam édes bort inni. Talán ezért is történt, hogy ezek a hordóból frissen kivett, méznél édesebb, telített tokajik a Charybdis örvényének mélyéig kavarták föl itt a messzi északon az érzékeimet. Hideg volt a víz, és végletesen tiszta; még a bornál is tisztább, amit előtte és utána ittam.

Kállóban nem jutottunk be Reb Taubhoz. Bodrogkeresztúron egy fiú várakozik autójában a dombtetőn, a szőlők között lévő temetőnél, és készségesen körbevezet a sírok között. Helybeli srác, ő a gondnok. Elmondja, hogy most hétvégén tízezer ortodox zsidó zarándokot várnak Keresztúrra (lenn a faluban brooklyni haszidok nemrég visszavásárolták Steiner csodarabbi mindkét házát). A sír fölé épült szűk csarnok kívül-belül be van kamerázva. A szent sírkövén viasz- és koromnyomok, a hanton köszönő- és kívánságcédulák tömkelege. A gondnokfiú elmondása szerint az elmúlt években mi voltunk a második magyar család, aki a temetőben járt.

Mádon a felújított zsinagóga és a rabbiház. És bor: egy száraz furmint, ami a legjobb fehérbor, amit idén a Balaton-felvidéken kívül ittam.

„Kampók, amikre a hiány lett akasztva” – álmomban láttam ezt a sort egy távoli könyvben nagyító és zseblámpafény alatt. Állt előtte egy villanásnyi ikersor is, de arra már nem emlékeztem, miután fölriadtam. Autóval várakoztam egy ismeretlen erdőben egy T-alakú kereszteződésnél, szemközt egy viskóval; éjszaka volt. Torzonborz nő tartott felém. Kiszálltam a kocsiból, majd betettem hátulról a csomagtartóba az egyik gyerekülést, hogy beülhessen hátra. Ekkor lépett ki a nő apja a házból, ősz szakállal, rongyolt ruhákban. Vásárolni akartam tőlük valamit 2.6 millió forintért; el kellett vinnem őket megkötni a szerződést és odaadni a pénzt. Éreztem, hogy nem bíznak egymásban. Az út távolában pisla fények tűntek föl meghatározhatatlan hangok kíséretében; inkább látszottak kézben tartott lámpásoknak, mint járművek reflektorainak. Ahogy a szakállas férfi meglátta őket, visszafordult a házba, mondván, befűt, hogy elijessze „a hajléktalanokat”. A nő beült hátra a kocsimba, én is visszaültem a volán mögé, és akkor megláttam a könyvbeli két sort, és az autó irányíthatatlanul indult meg a fények irányába. Mire le tudtam fékezni, már egy öreg kismotoron ültem az út közepén húzódó vízmosásban, a nő nem volt sehol, megfordítottam a motort, és próbáltam kitolni az árokból. És fölébredtem, hogy minderre még tűpontosan emlékezzek.

Szegeden. Volt abban valami performatív szomorúság, ahogy átállítottam a lakás óráit a nyári időszámításra. Ősszel, amikor vissza kell őket állítani, már tartósan itt fogunk élni, nem a Káli-medencében.

*

Itthon nagyra nőtt a fű az udvaron. Az általam előfizetett hetilapban (kissé elázott a postaládában) egy idős filozófus azt írja a választások kapcsán, hogy a magyar nép buta. Az örök dilemma megint időszerű: az értelmiség színe-virága, amely a saját felelősségének csak valamily színpadias-őszintétlen megvallására képes, most legszívesebben új népet választana magának.

Zörög a kasza alatt az avar a magas fűben.

A dolgozószobám déli falán egyformán billent el mind az öt kép. Az északi falon a helyükön maradtak.

Belefogtam (magamat is meglepve) egy hosszútávra tervezett angolszonett- és egy prózavers-ciklusba. Perverz módon élvezem a párhuzamos munkát: kényszerítenem kell a fülemet, hogy kattogjon a jambus, vagy ne kattogjon.

Elborzadva látom, hogy a lapban, amely a legutolsó indiai útleírásomat közölte, mindenhol Mumbaira javították a Bombayt. Ahol eredetileg is Mumbai volt, úgy hagyták. Nem tudom, hogy sikítsak-e vagy röhögjek. Végül arra jutok, hogy nem ártana néha elolvasni a folyóiratbeli korrektúrákat is.

Roberto Bolaño a könyvét lezáró regényíró két démonáról beszél a türkizszínű kötetben, amit a múlt héten kaptam ajándékba a nálunk járt kedves amerikai vendégtől – Maxról és Doráról. A kafkai testamentum közismert (attól persze még sokszorosan fiktív). Van a barát, és van a nő, akivel a szerző megosztja az ágyát. Az előbbi szakmailag is képes átlátni egy regénynyi betűtengert, az utóbbi nem (ez itt persze csak a fikció továbbáradása). Max nem fogja tűzbe vetni a kéziratokat, Dora – talán. Valamelyik démon mindig erősebb a másiknál, és a legtöbb író esetében Max az, mondja Bolaño. Megdöbbentően őszinte (vagyis: megdöbbentő ebben a vallomásban magamra ismernem) a maga Dorájának a lehető legpozitívabb megnyilvánulását illetően. Idővel (vagyis egészen gyorsan) eljutunk abba az állapotba, amikor a korábbi könyveinkről már semmit se tudunk, és legfeljebb néhány metaforát-analógiát vagyunk képesek fölmondani velük kapcsolatban. Igen, ez is Dora; ez az igazi Dora.

„A polgárháború kezdete óta több mint száz emberrel végeztem, de senkit nem sajnálok. Mert Isten látja a lelkemet, egyik áldozatom sem volt ártatlan. Amikor a tükörbe nézek, egy herceg néz vissza.”

Lanczkor Gábor (1981). Ez idáig tizenöt kötete jelent meg: versek, regények, gyerekkönyvek és egy-egy dráma- és tanulmánykötet. Legutóbb: Monolit. Válogatott és új versek, Jelenkor, 2018. Feleségével és két kislányával másfél éves szegedi tartózkodás után jelenleg megint régi otthonukban, egy balatonhenyei karanténban él.