Hírlevél feliratkozás

Please enable the javascript to submit this form

Keresés

Fotó: Békefi Dóra

Lanczkor Gábor naplói

Szegeden ismerkedtünk meg, bő egy héttel a huszonhetedik születésnapom előtt. Két évvel volt fiatalabb nálam. Én a doktori képzést végeztem az egyetem bölcsészkarán, ő a szimfonikus zenekarban fuvolázott és a konziban tanított. Nem sokkal azelőtt diplomázott le, hogy összejöttünk.

Március

Éjjel fölébredek; a tetőablakon át egy nagyfényű csillagot látok; talán maga a Vénusz az.
Azt álmodtam, hogy vaskos ágak törtek le a henyei diófáinkról.
Nem szeretek számokat leírni.
Több alkalommal azzal szembesültem az edzéseken, hogy látens balkezes vagyok.

Megérkezett Franciaországból az új bicskám.

Los Reyes Católicos koncert a szegedi Jazz Kocsmában; duóként az első.

Balatonhenyére utazunk a március 15-i hosszú hétvégére. Hajnalban félálom és ébrenlét küszöbén arra gondolok, vajon mikor szólal meg a harang, amikor megszólal.

Én legalább megpróbáltam elvegyülni. Én legalább megpróbáltam beilleszkedni. Itt, falun. Voltak pillanatok, amikor úgy tűnt, sikerrel. Így visszanézve: teljes a kudarc. Teljes, mert nem pusztán az enyém, hanem az egész országé, amely nem egész, mert nincsen egyetlen társadalma, és amely így nem ország – birodalom, mindörökre birodalom maradt, a jelen idejű magyarországi társadalmak öntudatlan birodalma.

Voltak gyerekkori tapasztalataim faluról, nyarak és hétvégék. De aki elmegy, aki igazából ott se volt, nincs annak visszatérés, még egy üdülőfaluba se.

Esett az éjjel; fényesszürke reggel; a távolban sáros-barna-erdős domboldal, mint egy vaddisznó szőre.

A Magyal-tetőn átlépek egy megsüppedt, megtömörödött kőfalon, amely egy terület határát volt hivatott jelezni, és amely néma, végletesen néma, mint a mitológiák tavas mocsara, aminek voltak tervek a lecsapolására.

Mikor lesz vajon lecsapolható
a legmiazmásabb mocsár, a lélek
szittyósainak holtvize?
Mert van még hátra szó.
Ma komolyabb, mint valaha.
A mitológiák rettentő éjtava,
mikor szárad ki véglegesen?

(Illyés Gyula)        

***

Egyedül az erdőn; siu-nim-tau egy meglepett juharfa előtt.

Visszatérő álom: Ljubljanában bolyongok, nincsenek meg a régi kocsmák, amikbe diákkoromban jártunk, amint javarészt már akkor se voltak meg, amikor legutoljára a városban tartózkodtam, de mégiscsak sikerül kizsarolni magamnak egy korsó Laškót egy faburkolatú italmérésben a Slovenskán.

A mellkasomra kötni a beöltöztetett csecsemőt, kettőnkre venni föl a nagykabátomat, kesztyűt húzni és sapkát, aztán elindulni a házból, ki a közből, ki a faluból. Egy hosszú őszön-télen át ez volt a programom minden istenáldotta délutánon. A feleségem a disszertációját írta, amihez szüksége volt napi két óra teljes magányra; többre lett volna szüksége, de ez volt a maximum, amit nyújthattam. Két szoptatás között magamra kötöttem az overálba öltöztetett lányomat, és két órán keresztül jártuk az erdőt, a ködbe bújt szőlőhegyet, vagy a karsztbokorerdős fennsíkot, ha havazott, ha fújt (ha az eső esett, otthon maradtunk). Mint a sci-fiben, ahol az űrutazó szkafanderét lélegző folyadékkal töltik föl, amibe először bele akar fulladni, aztán már csak ebben kívánna lélegezni – igen, így éreztem magam. A küldetés fontos részét képezte, hogy Lulunak nem szabadott elaludnia. Otthon kellett aludnia, hogy Kriszti ezt az időt is hasznosan tölthesse. Eléggé megviselte a kapcsolatunkat ez az időszak. Ha kijutottam a faluból, már rendben volt minden. Föl a kaptatón a márványfeldolgozó mellett, pulzus, ziháló légzés: rendben. A helyiek, akik határozott céllal járták a természetet (gomba, medvehagyma, hullt agancs), persze csodabogárnak tartottak. A hétköznapi lényemmel már megbarátkoztak, azzal is, hogy író vagyok, költő vagyok, de azt, hogy magamra kötözve cipelem az erdőbe a lányomat napra nap, nem értették. Ha elindultam, mindig volt velem egy mogyoróvessző, vastag, erős, rugalmas bot. Fénybe vonta a létezésemet, a Luluval közös létezésemet ez a tél, afféle fénybe, ami különös módon csak akkor volt látható, ha én is benne álltam, kívül a házunkon, kívül az udvaron. Kívül Kriszti disszertációján; ha elmaradt mögöttünk a falu utolsó háza is. Meglehetősen hideg, és többnyire száraz idő volt egészen január közepéig. A sűrűt jártuk Luluval, még a vadcsapásokat is kerültem. Volt, hogy eltévedtünk a ködben, és nem volt nálam iránytű. Mindig hazataláltunk két órán belül. Eddig tartott ki a szkafanderben a lélegző anyag. Hazaértünk, és még működött egy ideig a varázslat, mint a helyi érzéstelenítés a műtét után. A kislány a mellkasomon egyszerre volt nekem pajzs, energiaforrás és a jövő fényessége, akit óvni kell minden veszélytől. Nem fáztunk és nem féltünk. Egy vadkörtefa alól bámultuk a Magyal-tetőn a népes csordába verődött, menekülő szarvasokat. A féléves csecsemő és a harmincas férfi tekintete úgy adódott össze és úgy egyenlítődött ki, mint barlangrajz a vadászattal, aminek a végeredménye: termékeny koplalás. Áttetsző víziókkal kísért koplalás.

***

Lulu persze számos alkalommal elaludt rajtam. Csiklandoztam a fülét, piszkálgattam az orrát, beszéltem hozzá, meg-megálltam, mindhiába – elaludt a lépteim ütemére. Egyik alkalommal fönn a Fekete-hegyen, a Monostori-tó mellett, a tó északi végénél betértünk a ritkás csertölgyek és lyukacsos lávakövek közé, és a nyomunkba szegődött egy fiatal őz. Úgy jött utánunk, mint aki akar tőlünk valamit. Lulu aludt. Csak sokára tudtam lerázni azt az őzet, csak ott maradt el a nyomunkból, ahol az égmagas öreg bükkök között elértük a régi apáti szekérutat, amely úgy vág be a kihűlt vulkánkúp pereme alá, mint vékony, vasalt kocsikerék a sárba. Attól tartottam, hogy nem is őz ez az őz, hanem egy leples bitang, aki be akar lopózni a lányom álmába, hogy irtson és romboljon; hogy tövig rágja a zsenge magoncokat. Megálltam, ahogy a meredek út kiért az erdőből. Elnéztem egy ideig a begyepesedett, vadrózsáktól fölvert egykori szántóföldeket; ezért irtották itt ki az erdőt. Elővettem kabátzsebemből a félliteres műanyag üveget, amiben vizezett fehérbor volt. Alaposan meghúztam. Nem biztos, hogy pont így történt; rég volt, hét éve.

Néha persze Kriszti is eljött velünk kirándulni. Néha ő is felkötötte magára a kislányt; a hátára, kívül a kabáton, nem a hasára. Ha épp úgy alakult, hogy nem rögtön szoptatás után indultunk el otthonról, és Lulura az erdőn-mezőn rájött az éhség, Kriszti leült egy kőre vagy kidőlt fára, és megszoptatta.

Szegeden ismerkedtünk meg, bő egy héttel a huszonhetedik születésnapom előtt. Két évvel volt fiatalabb nálam. Én a doktori képzést végeztem az egyetem bölcsészkarán, ő a szimfonikus zenekarban fuvolázott és a konziban tanított. Nem sokkal azelőtt diplomázott le, hogy összejöttünk. Meghökkentően fiatalnak tűnt az előző barátnőmhöz képest, aki hat évvel volt idősebb nálam. A bőre fehér volt, mint a tej. A pórusai tágak. Egy panellakás kisebbik szobáját laktam a tarjáni városrészben. Fésűsen álló szürke paneltömbökre lehetett rálátni az ablakomból (a konyhaablak is erre nézett); afféle ritmusuk volt, mint egy Donald Judd-szobornak.

Emlékszem, lógó orral mentem hazafelé egyik nap, az albérletembe tartottam az olajszagú sarki kifőzdéből, ahová ebédelni jártam. Úgy vizslattam a fölhólyagosodott, repedezett járdát magam előtt, mint aki azt gyanítja, hogy a jövője a kisebb-nagyobb púpok és törésvonalak topográfiájából kiolvasható. Észrevettem, hogy félek. Fátyolosan sütött a télvégi nap. Attól tartottam, hogy Krisztivel egymáshoz ránt bennünket a legyűrhetetlen gravitáció, és úgy maradunk. És hogy ez, mint egy betonmeder, minden más lehetséges irányt elzár a sorsom árja elől. Azt olvastam ki az aszfalt egyik hosszú repedéséből, hogy mégiscsak ez az egyetlen lehetőségem. Ez lesz az egyedüli segítségem ahhoz, hogy átugorjam a saját árnyékomat. Vagy hogy ne az árnyékom rántson magához engem. Huszonhét éves voltam, akkoriban térhetett vissza a Szaturnusz abba a pozícióba, ahol a születésemkor állt, és akkor és ott, a töredezett tarjáni járdán lépdelve ez a lehetetlen dilemma, amit végső soron a szabad akarat hiányának láttam, végletesen elszomorított. Hogy minden út Rómába vezet, így aztán csak két lehetőség maradt: Róma vagy a halál.

Lanczkor Gábor (1981). Ez idáig tizenöt kötete jelent meg: versek, regények, gyerekkönyvek és egy-egy dráma- és tanulmánykötet. Legutóbb: Monolit. Válogatott és új versek, Jelenkor, 2018. Feleségével és két kislányával másfél éves szegedi tartózkodás után jelenleg megint régi otthonukban, egy balatonhenyei karanténban él.