LSD gyerekeknek (részletek)
- Részletek
- Írta: Flea
Ausztrália furcsa hely. Mindig megdöbbentenek hatalmas, nyílt térségei, fölötte a végtelen éggel és az életet adó, egyben perzselő napfénnyel. Ott valahogy minden élettelibb, az ételek, a vadvilág és az óceán is. Ugyanakkor van benne valami baljóslatú is; mintha bármelyik gyönyörű élőlény bármikor lecsaphatna rád, megölhetne, és a végén nem marad belőled más, mint a poros csontjaid.
Egész életem arról szól, hogy keresem énem legmagasabb megnyilvánulási formáját, illetve kutatom a lélek legmélyebb rétegeit. Gyakran megakaszt ez a versenyszellemű világ, vagy épp saját egóm csapdájába esem, de rendületlenül kitartok, keresem a szépséget, és igyekszem elengedni magam, hogy átérezhessem a pillanat mély igazságát. Ez az égető vágy mindig is ébren tartotta bennem a kíváncsiságot, arra sarkallt, hogy kutassam tovább, hogyan tudok egybeolvadni a végtelen szellemmel. Ehhez minden eszközt megragadtam, nagyon vad, gyakran bizarr, önpusztító helyzetekbe keveredtem, mert nem értettem, hogy mit miért csinálok, illetve nem tudtam a dolgokat irányítani. De a vágy továbbra is éget, én pedig tovább tanulok. Miközben bensőm hajt előre, nagyon remélem, hogy utamnak ez a könyv is fontos részévé válik. Nincs más választásom, mint hogy hagyjam, hogy az istenek szüntelen ki- és belégzésükkel könyörtelenül nyomjanak előre, és közben jöjjön, aminek jönnie kell: megadom magam az isteni, kozmikus ritmusnak, hogy vigyen tovább és tovább…
A kis Michael Ausztráliából
Michael Peter Balzary néven születtem 1962. október 16-án Melbourne-ben. Apám azt mondta, hogy aznap „olyan rohadt meleg volt, hogy tojást lehetett volna sütni a járdán”.
A nővérem, Karyn két évvel korábban érkezett ebbe a gyönyörű és szomorú világba. Némileg hasonlítunk egymásra, de ő okosabb és csinosabb.
A legtöbb ember, aki ezt a könyvet olvassa, Flea-ként ismer. De ez a név ekkor még csak a nagyon távoli jövőben létezik. Ekkor még Michael Peter Balzary vagyok, egy kis szőke ausztrál gyerek.
Ausztrália furcsa hely. Mindig megdöbbentenek hatalmas, nyílt térségei, fölötte a végtelen éggel és az életet adó, egyben perzselő napfénnyel. Ott valahogy minden élettelibb, az ételek, a vadvilág és az óceán is. Ugyanakkor van benne valami baljóslatú is; mintha bármelyik gyönyörű élőlény bármikor lecsaphatna rád, megölhetne, és a végén nem marad belőled más, mint a poros csontjaid. Ausztráliában mindig felemelő érzés a természetben, bozóttal szegélyezett ösvényeken járni, szinte megrészegítenek az illatok, a némán figyelő állatok, ugyanakkor mindig óvatos is vagyok, nehogy valami kígyópókszörny megöljön, vagy elvágja a torkom egy elmebeteg, akinek elvette az eszét a perzselő napfény és a végtelen tér meg az idő, Még a városokban is ezt érzem. Az olyan filmrendezők, mint Roeg, Weir vagy Kotcheff, nagyon jól mutatják be ezt az egyszerre békés és vibrálóan energikus helyet, ahol mindig jelen van a brutalitás és a rettegés, és ezt én is mindig érzem. Ausztrália káprázatos, felvillanyozó, barátságos, ugyanakkor félelmetes és mérgező hely. Lehet, hogy el van átkozva? A jogfosztott és etnikai tisztogatás áldozataivá vált őslakosok a népirtásért és a hosszú idő óta tartó szisztematikus bántalmazásért bosszúból megátkozták volna a fehér embert? Az biztos, hogy kísértetjárta hely. Itt-ott a mai napig nyíltan megy a rasszizmus, amitől a gyomrom fordul fel. Nem tudom, lehet, hogy csak arról van szó, hogy őszinte ország, ahol mindenki kimutatja a foga fehérjét, és ez hozzátartozik ehhez a bámulatos, hipnotikus helyhez. „A nyílt rasszizmus még mindig jobb, mint a burkolt” – ahogy funkadelices barátom, Michael CLIP Payne mondta nekem egyszer, amivel ki is lyukasztotta azt a fehér buborékot, amelyben addig éltem. Mindig úgy érzem, mintha köldökzsinór kötne a szülőföldemhez, ami a mai napig életem alappillére, függetlenül attól, hogy milyen hosszú ideig vagyok távol tőle. Életem első négy éve mély hatással volt rám, ugyanakkor az ember kora gyerekkora olyan, mint egy álom, és a homályos emlékek közt nehéz eligazodni. Ausztrália végtelen terei, földútjai, az eukaliptuszerdők illata, az árnyékban lustán szundikáló kenguruk, ahogy hirtelen éberek lesznek, amikor a kutyámmal közelítünk feléjük, vagy a helyi pékség húsos táskájának íze, ahogy meleg tésztájáról csöpög le a paradicsomszósz – a szülőföldem színei és a hozzá kapcsolódó érzetek mind mélyen belém ivódtak, és meghatározzák azt az embert, aki vagyok.
A földönkívüli rockzene misztériuma
Ötéves voltam, amikor először éreztem, hogy lenyűgöz a zene. Fehér kertvárosi környékünk utcáin sétálva idősebb gyerekek kiabáltak nekem egy sikátorból, és integettek, hogy menjek oda hozzájuk. Kissé félve közelítettem feléjük, aztán hallottam, hogy valahonnan recsegve-ropogva rockzene szól, a srácok meg mind izgatottan utánozzák a zenészeket rögtönzött hangszereiken: fémkuka fedelével, söprűgitárral, fenyőtoboz-trombitával, és közben vadul rángatóznak a zene ütemére.
Döbbenten álltam, kissé értetlenül, és elképedve néztem őket. Ez valami egészen másvilági dolog volt. Miután befejezték a dalt, vigyorogva kérdezték: „Na, hogy tetszik a zenekarunk?” Mivel úgy éreztem, hogy a bolondját járatják velem, megfordultam és hazarohantam.
Hamar rájöttem, hogy egy elrejtett rádióból szól a zene, de első alkalommal fel nem foghattam, hogy tudják azt a zenét létrehozni, és szinte önkívületben voltam az izgalomtól. Ha nem ők csinálták, ha nem ők jelentették e titok megfejtését, akkor mi? Tudnak ilyet csinálni a gyerekek? Vagy a Marsról jött a zene? Csak egyvalamit tudtam biztosan: hogy a zene maga a csoda.
Elkezdtem vicces dalokat gyártani. Az egyik egy karcos kis blues volt, némi rappel kiegészítve: „Mama, papa meg a kisgyerek, készít valamit nekem meg neked, a sütőbe vele, pár perc elég, ki ne maradjon a töltelék.” Ki tudja már, mit akart ez jelenteni. Egy nap a szobámban énekelgettem ezt a dalt nagy komolyan, és nagyon éreztem a funkot, amikor bejött a nővérem, utánozni kezdett és kinevetett. Annyira elszégyelltem magam, hogy legszívesebben bebújtam volna egy lyukba, és ott maradtam volna örökre. Leleplezték a titkomat. Néhány évvel később a „Till There Was You” című szám Beatles-féle verziója szólt otthon, és azt énekelgettem, amikor anyám meghallotta, és rám szólt: „Michael, ez szörnyű, annyira hamis vagy!” Az énekhangommal kapcsolatban mindig is bizonytalan voltam.
Harmincöt évvel később jó barátommal, Jewellel stúdióztunk, és rákérdezett, hogy mi lett azokkal a dalokkal, amiket pár évvel korábban írtam. Azokat a számokat akusztikus gitáron írtam, arra énekeltem, ő pedig nagylelkűen rájuk vokálozott. Elmondtam neki, hogy felhagytam a projekttel, mert nem éreztem jónak a hangomat. „Flea, szerintem elbűvölő a hangod” – mondta, majd a velünk dolgozó producer, Daniel Lanois is hozzászólt: „Elbűvölően rossz lehet.” Szerintem Daniel tudott valamit.
Bár Boaz rájött, hogy egy beszari kiscsávó vagyok, Tony Shurral még mindig játszottam a keményet, és az iskolakezdés utáni első héten egyik nap épp leszorítottam a nyakánál fogva, a másik kezem bütykeivel pedig egymás után nyomtam a barackokat a fejére, amikor odarohant egy őrült kinézetű, izmos gyerek, olyan durván felnyírt katonai frizurával, amilyen SENKINEK nem volt 1976-ban Los Angelesben, maximum öregembereknek, akik a nadrágjuk övét a hasukon hordták. Megragadott átható tekintete. „Engedd el” – mondta. Tony egyik új barátja volt: Anthony Kiedis.
Anthony furcsa gyerek volt. Elengedtem Tonyt, aki vörös képével és frissen megdolgozott fejével esetlenül mutatott be minket egymásnak. Egyből megkedveltem Anthonyt. Láttam rajta, hogy ő is ugyanolyan kallódó gyerek, mint én.
Az univerzum megadja nekünk azokat az embereket, akikre szükségünk van. És akiket megérdemlünk.
Még aznap történt, hogy később elmentem autóvezetés-órára, és láss csodát, ki ült le mellém? Hát AK. A tanár, egy vörös orrú, bőrbeteg, dilis fazon, aki zsíros haját hátrafésülve hordta, laposüvegét pedig az asztalfiókban dugta el, hosszan megnézett minket magának, aztán nyávogó hangon a firkálásról tartott kiselőadást. „Ha bárkit azon kapok, hogy az asztalát firkálja, azt azonnal megbuktatom és felfüggesztetem. Értve vagyok?” Kénytelenek voltunk komolyan venni a fenyegetését, mivel a jogosítvány megszerzése a Szent Grál megtalálásával volt egyenértékű. Tizenöt perccel az órakezdés után Anthony kikéredzkedett vécére. Néztem, ahogy megy ki a teremből, majd átnyúltam az asztalára, és gyorsan ráírtam: „ITT JÁRT ANTHONY KIEDIS”. Visszajött, meglátta a műalkotásomat, megdicsért, amiért helyesen le tudtam írni a nevét, és átnyúlt a ceruzájával az asztalomhoz…
Másnap esett az eső, így testnevelésórára bent maradtunk a tornateremben. A lelátón egymás mellett ültünk Anthonyval, és elkezdtünk egy beszélgetést, ami azóta is tart. Negyven éve.
Flea LSD gyerekeknek (Trubadúr Könyvek, 2020) című kötetének részletét Pritz Péter fordításában a Helikon Kiadó szíves engedélyével közöljük.
Michael Peter Balzary, vagy, ahogy a világ ismeri: Flea, a Red Hot Chili Peppers egyik alapító tagja, basszusgitár fenoménje, és a rock and roll univerzum egyik legszerethetőbb figurája. LSD gyerekeknek című önéletrajzában maga írja meg szövevényes, viszontagságos, szomorú, elképesztő, felemelő és inspiráló életét addig a pontig, amíg a Red Hot Chili Peppers-zel elindul a halhatatlanná válás útján.
Pritz Péter zenei újságíró, műfordító, rádiós szerkesztő 25 éve áldozta fel angol nyelvtanári pályáját a rock and roll oltárán. Azóta számtalan interjút készített a világ és az ország legjobb előadóival, lefordított kb. harminc kötetet, köztük Charles Bukowski prózájának nagyját, úgy tizenhárom kötetet, tovább Hunter S. Thompson Félelem és reszketés Las Vegasban című alapművét, számos zenei biográfiát és önéletrajzot (pl. Metallica, Red Hot Chili Peppers, Jimi Hendrix, Steven Tyler, Duff McKagan), és társszerzőként két kötetet jegyez: a Gastrock című egészen különleges rock and roll szakácskönyvet és az ABC 0-24 - Nonstop Rock and Roll interjúk című interjúkötetet. Szabadidejében alszik.
