Szolcsányi Ákos prózaversei

Részletek

(Szöllősi Mátyás felvétele)

Szolcsányi Ákos 1984-ben született. Költő, kritikus, az Universidad de Salamanca-n szerzett doktori fokozatot García Lorca magyarországi recepciójáról írt értekezésével. Kötetei: Csehország szép, útjai jók (Orpheusz, 2008), A felszínről (Kalligram, 2012), Semmi meglepő vagy fontos (FISZ, 2018).

 Pilis, éjszaka. Először csak félelem, hogy más is van ott. Aztán kiderül, hogy vagy tízen élnek ott, a fészer-budi környékén. Nyers, vidám figurák, Menzel-filmekbe illőek. De mégiscsak a birtokomon, nem törődve vele. Remény, hogy jönnek a többiek, anyám, visszaállítják a rendet. Be próbálom zárni az ajtókat, röhejes látvány, ahogy csak nem sikerül, de csinálom tovább. Aztán az erdő felől rosszabbak jönnek, torz, idős férfiak, svankmajeri alakok. Velük vaddisznókat fogunk be, emberformára borotváljuk őket, fejtetőn, hónaljban marad rajtuk szőr. Versenyeztetjük őket, az eredménytől függ a megevés sorrendje. A bútorokról kiderül, hogy csupa antik, mocsokban, nyitott ajtók között. Bátyám megjön, be van vezetve a gáz. Felhívják, a név a kijelzőn Házasság. Emelt díjas, ebből él, pofátlanul beszél a hívókkal, akik ezért fizetnek, engem se int csendre, hogy dolgozik. Ő tudna itt élni, de nem megnyugtató vagy vonzó az alkalmazkodása. Ébredés. Tanácstalanság.

Pilis, éjszaka. Kocka alakú tartályban hideg víz. Vékony szeletekre vágott agyak lebegnek benne. Átlátszóak, kivéve néhány vörösen világító pontot. Köztük lépkedek a tartályban, a karjaim könnyebben mozdulnak, mint a lábaim. Majd a fészer mögött meszesgödröt ásunk apámmal, beledobunk néhány hullát. Most elmegyünk a többiért, mondja, amikor megvagyunk. Egy-két házzal lejjebb vannak. Egy fal mögött vagy fél tucat, a fal szivacsos-gumis, az ott élők a hátukkal támasztják, hogy ki ne essenek, de látszani mindig látszanak. Ébredés. Bűntudat.

Pilis, délután. Tél. Nagyanyám nem halt meg. Szemei kidüllednek, fél és reszket a púpja, mint amikor fürdettem. Mozog a szája, de nem hallok semmit, mert ő nem él. Azt akarja, hogy hozzáérjek, de nem lehet. Dönthetek, én akarom-e, de csak erről, mert akkor sem lehet. Nem akarom. A szobában egy-másfél méteres hangyák a padlón, mindkét ajtó felé. Mozdulatlanok, a lábaik merev, teleszkópos, csapágyakon kapcsolódó rudak. A konyha felőli ablak előtt az agancs. Ébredés. Ott érek puhához, ahol csak tudok, párnám, combom.

Falu. Németh László embere vagyok. Rám van bízva egy szekér, de nem adhatom oda. Rajtam keresik, és igazuk is van, mégsem szabad. Egyre dühösebbek, megkönnyebbülök, ahogy hirtelen együtt érzek velük. Zavarhatna, hogy a haragjuk billentett át, de ezt a frissen megtalált meggyőződést nem veszélyeztethetem. Akkor meg minek az egész. Végül már csak magamat kell legyőznöm, felmerül, hogy megölöm magam, de ez nem öngyilkosság, továbbélek utána, csak anélkül, akit megöltem. Idétlen, kán-kánszerű táncmozdulatok egy árok füves emelkedő felőli szélén, a másik széle felől földút. Minden dilemmát és kételyt felülír a lépték kisszerűsége miatti szégyen. Ébredés. Ivan Karamazov sértettsége az ördög pitisége miatt. Mulasztásaimat indokolja ez a lelkiállapot, mintegy minél kevesebb dologba fogtam, annál kevesebb dolgot ronthattam el. Magamhoz hűtlen vigasz a rosszban, „mire megyünk ketten”.

Szentendre. Anyám a nagyszobában könyvel. Düh, hogy elhitette, hogy meghalt. Düh, hogy most helyet kell neki csinálni. Délelőtt, laposan betűző fény, megtörik a számológép kijelzőjén, onnan vág a szemembe, nem látom a számot. Düh, amiért nem látom. Düh, amiért már nem nekem kell látnom, mintha felmentettek volna, mint egy rosszul teljesítő embert. Ébredés. Viaskodik az álmosság és a késztetés, utánanézni, mennyire örökletes a szisztémás lupus. Düh, amiért az álmosság az erősebb, még a dühvel együtt is.