Mellár Dávid verse

Részletek

Mellár Dávid 1992-ben született Pozsonypüspökiben. A Comenius Egyetem Magyar Nyelv és Irodalom tanszékének MA-hallgatója. Publikációi a Kalligramban és az Irodalmi Szemlében jelentek meg. Dunaszerdahelyen él.

Hullasminkes

Legyen kiborg, hibrid vagy valami egészen más

Zúg az égen az önműködő gép, szórja magából permetét,

alatta méhraj porozza be ugyanazt. Nincs többé

idegenség, megszűnt fogalomként.

Telefon csörög vagy madár. Egyik sem

téveszt dallamot. Üres minden pohár. Dísztárgy.

Egy gép ölelésében tigris pihen. Édenkert-hangulat

– ahogy az ember fogalmazott volna.

De nincs helye többé az áthallásoknak,

a metaforáknak, nincs ki értelmezze őket.

Egy önmagát növesztő kerítésen találja magát,

puhán lépeget az intelligens testen, körülnéz,

figyel. Mászkál a földes bőrön, a szőrök között.

Fekete. Áramszünet van. Nincs ki figyeljen rá.

Reggelente kombájn hangra ébred, és a közeli menhelyről

kiszűrődő ordításra alszik el a hullasminkes. A rég nem érintett,

magasra nőtt füves gyomot beépített, automata öntözőrendszer élteti.

A fűnyírót nincs ki beindítsa. Az olaj ritmikus csöpögéssel távozik

szervezetéből. Kikerüli, nézi, hagyja.

Gaia könnyedén megemészt minden testet, mit egyszer kitermelt.

Csak az ember által megalkotottal, az egyszerhasználatossal,

az eldobhatóval nem tud mit kezdeni. Öklendezik, miközben

próbálja vetkőztetni az idegen anyagot, mely épp túlélte teremtőjét:

itt maradt, itt hagyott, de nem engedi magát befogadni. Képtelen

a föld szerves részévé válni. melyből van, aki épp csak most próbálna

világra születni, van kinek egy-egy tagja kifejletlen csökevény csak,

de akad, aki még csak fél-életet élve feküdt ott, és nyers földből állt

testének fele. A hullasminkes mindezt tudja, de nem figyel maga elé.

Érzékeny bőre létrehozott, vedlett, mégis hordja, szájába veszi,

megragadja, elejti, otthagyja: önmagát javítgatja

puha, mesterséges fészekképződményében.

A lámpa mozgásérzékelője nem jön működésbe.

Múzeumban a szenzor üresen kattan, téves riasztás,

mozdulatlan preparátum, egy kis horzsolás.

Menekülne, állattá lenne, vissza a természetbe,

mint Ovidius hősei, de nincs ki végrehajtsa rajta

az átváltozást: nem tud elmenekülni az önmaga

által létrehozott katasztrófa elől. Ő maga lett a túl-

haladott határ. Eszébe ötlik, de az ötlet egyből elvetél:

Van-e különbség aközött, hogy ragadozó

tép szét, vagy a vágóhídon egy gépezet, ami pontosan

tudja, hol az ütőér? Van-e különbség az oroszlán tépőfoga

és a vágókés éle között? Nem érti a kérdést.

Nincs több vér, nem folyik többé,

csak az áramkör, az olaj, a láva

mind a maga emberi nézőponttól szennyezetlen,

kiszámított pontosságával. Megtervezett

vérfürdők a monitoron, előregyártott, kész jelenetek,

digitálisan előállított látványfröccsenések gyönyöre:

De nincs ki le akarná játszani újra a felvételeket.

Az ember kiállítási tárgy, múzeumok zárt terében

„élő” adat: úgynevezett „mutatvány”.

A lélek hiánya egy lapos lemezre égett,

melyen az agy mintájára kígyószerű jelek

tekerednek, izzanak. A drótok kígyózása a

gépek szervezetében az emberi ér- és bélrendszer

replikánsai. De van-e metafora ami magán viselné

az ember hiányát? Van e hasonlat, amely képes rámutatni

az ember utáni létezőre?

Minden pillanatban ott tombol a megszűnés lehetősége.

Számol vele. A folyamatos számolás egyenlő működés.

Érzékeny hangokat tárol külső merevlemezen.

A Nagy Humán Virtuális Enciklopédia

egyik alfejezetében: több milliárd emberi hang példa

értékű, lejátszható részlete. Minden valaha volt emberi nyelv,

melyeket „költői nyelvek” gyűjtőszó alá rendeztek az állati

hangadásokkal együtt. Kutatók és műkedvelők számára

hozzáférhető földtörténeti anyag. A világban már csak a geológiai

folyamatok közös hangjai maradtak: szabadon, erőszakmentesen,

folytonosan egymásra íródva.

A hullasminkes halk processzorbúgás mellett próbálja

költészetté retusálni a holtak nukleáris barázdáit.

Atomzaj nélkül vési a kérges testekbe a molekurális

méretű karcolásokat, plasztikázza a mély mikrosebhelyeket,

hogy a múzeumokban még sokáig megtekinthető legyen

az emberi képződmény, a csoda.

Legyen kiborg, hibrid vagy valami egészen más,

ő az utolsó hullasminkes. Célja nincs, csak küldetése:

lekottázni egy olvashatatlan, de feloldható jelrendszeren

az idegen, tőle független múlt anyagát, a hagyományt,

amit már nincs kinek átmenteni, vagy őrizni többé.

Ennek az emberbe kódolt parancsnak vége. Jövőkép

nélkül, tisztán a pillanat vezérli, nem emlékezik, nem

felejt, hagyja, hogy a felmutatott tárgy helyette tárja fel

önmaga lezárt történetét. Az evolúcióban a szakadást.