Hírlevél feliratkozás

Keresés

Műfordítás

Luciana Ratto (f. Sokcsevits Judit Ráhel): Apu, melyikünket mentenéd meg?

Fotó: a szerző archívuma

Azt mondják, a második gyerekkel megduplázódik a szeretet, azt mondják, hogy ezt kell mondani az elsőszülötteknek, de most két kiskutyaszem könyörög, hogy őt válasszam, és hagyjam veszni a másikat.

Bővebben ...
Műfordítás

Andrei Dósa (f. Horváth Benji): Sok erő és egy csipetnyi gyöngédség

Fotó: Veronica Ștefăneț

Igyekszem a lehető legokésabban hozzáállni a nőkhöz, még ha nagyrészt nőgyűlölő és szexista klisék sorozatába csúszik is bele az agyam. Mindenféle disznó vicceken nőttem fel, amelyeknek a főszereplői Móricka és Bulă voltak. Gyakran éreztem kísértést, hogy mint a viccben Bulă, azt mondjam a barátnőimnek, tetszik, ahogy gondolkodsz.

Bővebben ...
Költészet

Holczer Dávid versei

Fotó: Szántó Bence Attila

Isten tudja mire képes / egy ember seprűvel a kezében

Bővebben ...
Próza

Baqais Dávid: nem lenne boldogabb

Fotó: James Herbert

és akkor se lenne boldogabb, ha aztán öt vesztes pályázat után elkezdene egy kocsmában pultozni, hogy leplezze az ismerősei előtt az örökölt transzgenerációs vagyonát, ami miatt folyamatos bűntudatot érez, de akkor se, ha megtudná, hogy a barátjának háromszor annyi van a takarékszámláján, mint neki, és ő még bűntudatot sem érez

Bővebben ...
Próza

Szeifert Natália: Kopognak

Fotó: a szerző archívuma

részlet a Hóember a Naprendszerben című regényből

Bővebben ...
Költészet

Zsigmond Soma versei

Fotó: Pénzes Johanna

Lépteid alatt felnyög a parketta, ablakot nyitsz, / a levegő idegen csípése nem ébreszt fel.

Bővebben ...
Költészet

Kollár Árpád versei

Fotó: Keller Ami

az almahéjon azt a pici, barna a foltot

Bővebben ...
Próza

Murányi Zita: Halálfélelem

Fotó: a szerző archívuma

A férfiaktól is ösztönösen tartok, képtelen vagyok nem hidegen viszonozni az érintést, ujjaimat egyedül a pusztulás mozgatja, amihez érek, tönkremegy, atomjaira hullik.

Bővebben ...
Próza

Lázár Bence András: Saldanha. Lisszabon. Kacsakagyló.

Fotó: a szerző archívuma

Azt mondják, Lisszabonban, a fehér városban, egészen máshogy megy le a nap. Legalábbis a portugálok ezt hiszik, és azon a csütörtöki délelőttön egy bizonyos Weisz Máté és egy bizonyos Perr Rebeka is ezt hitte.

Bővebben ...
Költészet

Benkő Imola Orsolya versei

Fotó: Szerdahelyi Mátyás

helyzet van a 10. C osztályban a kolléga / túl fiatal

Bővebben ...
Költészet

Saád Anna versei

Fotó: Sárközi Bence

de bennem ragadnak tanításaid / amik szerint élnem kéne

Bővebben ...
Költészet

Vincze Szabolcs versei

Fotó: Pavlovits Gitta

A Braille-írás panaszkodik / a hozzád érő kezekről

Bővebben ...

Tinkó Máté verse

levél, amire / nem érkezik viszontüzenet. vég nélkül / telik az idő. kinézek az erkélyablakon. / megnyugtat a látvány. / tündérek. faistenek. / belém ereszkednek, erőszakot tesznek / rajtam. te most épp nem vagy / szavadon fogható. testben zárt / szeretkezéseink. egyébként / pálcikák a fából szün- / telen, szakadatlan. // csak a forgácstól kellett volna védened.

 

(Bán Attila felvétele)

 

Tinkó Máté 1988-ban született Békéscsabán. Költő, kritikus, az ELTE PhD-hallgatója, a FISZ Könyvek sorozatszerkesztője. Első kötete 2014-ben látott napvilágot, Amíg a dolgok rendeződnek címmel.

 

 

Mikádó

 

P. A.-nek

 

I.

 

fák. fák, egyszer pálcikák

lesznek. de most még fák,

amik az égig érnek.

persze, még fák, meghasadt,

derékba szakadt törzzsel,

pompázatos fák kibomlással,

elszáradással, rügyfakadással újra,

fák magukra záródóan, széltükben-

hosszukban, ellenszélben fák, árnyék-

ban, napvillanásban, hideg egymás-

nak feszülésben, öntözésben álló,

víztől poshadó fák, tavak, apró váro-

sok mentén fák az isteni

kitettségben, fák, mondani

csak a szavakat, fák koronája

alá hullva, tekintettel végigsimítani

a fácskákon és ágacskáikon,

tanulni becézgetésük alázattal,

csonkolt fákká alakulni, felszívódni

egy fában, nézni az alkonyatban is

csak a fák együttállásait, kereszt-

metszetet a fában, és végül fákkal

zuhanni álomba, udvarolni neked,

ki olyan távolról szemléled már

kiszolgáltatott fáim vadhajtásait –

üvegburán át az égig érsz a fákkal,

egyszer pálcikák lesznek, de most

persze, még persze most van.

 

 

II.

 

napokig nem válaszolsz a levelekre.

vég nélkül telik az idő.

kinézek az erkélyablakon.

téged a látvány biztosan megnyugtatna.

faistenről álmodok, egy törzsön belül szunnyadó

élet, ahová ismeretlen tündér fészkelt –

és „az organizmus feljebbvalóvá lényegül”.

szeretkezéseink jutnak eszembe.

felhúzott combjaink.

nemi szerveink.

mennyire szánalmasan emberi vagyok.

pedig más is, más is van itt, amiről emberként nem

beszélhetek. „fákkal kapcsolatban még leírni sokszor:

vagyok, vagyok”, de röpke pillanat, és lényegülésünk

elunod. alig bírok visszatérni a tárgyra, levél, amire

nem érkezik viszontüzenet. vég nélkül

telik az idő. kinézek az erkélyablakon.

megnyugtat a látvány.

tündérek. faistenek.

belém ereszkednek, erőszakot tesznek

rajtam. te most épp nem vagy

szavadon fogható. testben zárt

szeretkezéseink. egyébként

pálcikák a fából szün-

telen, szakadatlan.

 

csak a forgácstól kellett volna védened.