Hírlevél feliratkozás

Keresés

Próza

Ádám Szilamér: Hallod ezt? Csend

Fotó: a szerző archívuma

Kinyitotta a méhesház ajtaját, kihúzogatta a kaptárokat, de semmi. Végignézte az egészet, mind a három sort lentről felfelé, majd újra, és mivel nem hitt a szemének, még egyszer, harmadjára is.

Bővebben ...
Költészet

Rieder Anna Róza versei

Fotó: Berta Réka

én isteni parancsot soha meg nem tagadtam

Bővebben ...
Próza

Hegedűs Márton: Meccs

Fotó: a szerző archívuma

A létravértesi középpályás előre ívelte a labdát, és a B középből – a beton lelátóról – mind a tizenhat ultra egy emberként üvöltött, amint az ellenfél fürge hetese levette az elérhetetlennek tűnő labdát, centikkel az oldalvonal mellett, és megtolta a lihegő Laci mellett.

Bővebben ...
Költészet

Pocsai János versei

Fotó: Nádas Mátyás

emlékszagú molyok őrzik / a ki nem mondott nevet.

Bővebben ...
Próza

Magyary Ágnes: Regény

Fotó: morpho

Amit fontosnak tartanak az emberek a megtörtént eseményekből, az banális részlet; és ami életbevágó, azon könnyed eleganciával átsiklanak. Ezért is olyan nehéz kihámozni a valóság sarokköveit. Persze, ha a rendőrségnek lenne hozzáférése a titkosszolgálat adataihoz, akkor minden sokkal könnyebb lenne, de a városállamban nem volt cél, hogy a rendőrségnek könnyebb legyen.

Bővebben ...
Költészet

Wölfl-Molnár Eszter versei

Fotó: Nagy Viktor

Túl sokáig volt a bordák mögött

Bővebben ...
Próza

Vince András: Adamec (regényrészlet)

Fotó: a szerző archívuma

Mi itt a Magyar Televízióban megpróbálunk fenntartani bizonyos civilizált viselkedési kereteket, például légyszívessel kezdjük a mondatot. De még véletlenül se gondold azt, váltott át kioktató tegezésbe, hogy te szívességet teszel bárkinek is, ha végrehajtasz egy kérést. Ez csak annyit jelent, hogy nem vagyunk végtelenül tahók. Mi így adjuk ki a parancsot.

Bővebben ...
Költészet

Ecsedi Borbála versei

Fotó: Vigh Levente

Nehéz gyökerek fognak / nem engednek át a határon

Bővebben ...
Próza

Csermely Mátyás: Szocia

Fotó: Zanati Réka

Aztán szétestem. Volt olyan is. Nem szeretek róla beszélni, de ha így vizslatod, hát muszáj. Inkább hallgatok, az az egyszerűbb, kényelmes közöny, mint holmi fura nemet mondás. Így hordtak szét a hangyák, mindenki magának, a maga királynőjének, hátha utána homlokon csókolja őket.

Bővebben ...

Tinkó Máté verse

levél, amire / nem érkezik viszontüzenet. vég nélkül / telik az idő. kinézek az erkélyablakon. / megnyugtat a látvány. / tündérek. faistenek. / belém ereszkednek, erőszakot tesznek / rajtam. te most épp nem vagy / szavadon fogható. testben zárt / szeretkezéseink. egyébként / pálcikák a fából szün- / telen, szakadatlan. // csak a forgácstól kellett volna védened.

 

(Bán Attila felvétele)

 

Tinkó Máté 1988-ban született Békéscsabán. Költő, kritikus, az ELTE PhD-hallgatója, a FISZ Könyvek sorozatszerkesztője. Első kötete 2014-ben látott napvilágot, Amíg a dolgok rendeződnek címmel.

 

 

Mikádó

 

P. A.-nek

 

I.

 

fák. fák, egyszer pálcikák

lesznek. de most még fák,

amik az égig érnek.

persze, még fák, meghasadt,

derékba szakadt törzzsel,

pompázatos fák kibomlással,

elszáradással, rügyfakadással újra,

fák magukra záródóan, széltükben-

hosszukban, ellenszélben fák, árnyék-

ban, napvillanásban, hideg egymás-

nak feszülésben, öntözésben álló,

víztől poshadó fák, tavak, apró váro-

sok mentén fák az isteni

kitettségben, fák, mondani

csak a szavakat, fák koronája

alá hullva, tekintettel végigsimítani

a fácskákon és ágacskáikon,

tanulni becézgetésük alázattal,

csonkolt fákká alakulni, felszívódni

egy fában, nézni az alkonyatban is

csak a fák együttállásait, kereszt-

metszetet a fában, és végül fákkal

zuhanni álomba, udvarolni neked,

ki olyan távolról szemléled már

kiszolgáltatott fáim vadhajtásait –

üvegburán át az égig érsz a fákkal,

egyszer pálcikák lesznek, de most

persze, még persze most van.

 

 

II.

 

napokig nem válaszolsz a levelekre.

vég nélkül telik az idő.

kinézek az erkélyablakon.

téged a látvány biztosan megnyugtatna.

faistenről álmodok, egy törzsön belül szunnyadó

élet, ahová ismeretlen tündér fészkelt –

és „az organizmus feljebbvalóvá lényegül”.

szeretkezéseink jutnak eszembe.

felhúzott combjaink.

nemi szerveink.

mennyire szánalmasan emberi vagyok.

pedig más is, más is van itt, amiről emberként nem

beszélhetek. „fákkal kapcsolatban még leírni sokszor:

vagyok, vagyok”, de röpke pillanat, és lényegülésünk

elunod. alig bírok visszatérni a tárgyra, levél, amire

nem érkezik viszontüzenet. vég nélkül

telik az idő. kinézek az erkélyablakon.

megnyugtat a látvány.

tündérek. faistenek.

belém ereszkednek, erőszakot tesznek

rajtam. te most épp nem vagy

szavadon fogható. testben zárt

szeretkezéseink. egyébként

pálcikák a fából szün-

telen, szakadatlan.

 

csak a forgácstól kellett volna védened.