Lukács Flóra versei
- Részletek
- Írta: Lukács Flóra
Arcuk száztizenkét éve őrzi / aznapi bánatuk. / Testük az izzadság szagát, / bőrük annak a nyárnak színeit, / mozdulataik egy több ezer éve / elveszett, idealizált világ hangulatát. / Eleven húsból, csontból, vérből / akarta megalkotni / modern Árkádia-vízióját. / Meztelen, prostituált fiúk testét használta. / Szicíliai parasztgyerekek, pásztorok / elrajzolt vonásait ékszerekkel / fémekkel, virágokkal lágyította.
Madár
Éjszaka a kocsmában a pulthoz léptem, ahol ült.
Azt mondta, milyen szép vagy te madár.
Kalickás madár, így hívott.
Azt kérte hajnalig keressünk egy tengert,
másnap az ágyában ébredtem.
A hátán a redőnyön átszűrődő fények
úgy hullámoztak, mint fürdők falain a víz,
lénnyé változott.
Szeretkezés után a tenyeremben vert a szíve,
mellkasán felejtettem a kezem.
Soha többé nem akartam elengedni.
Egy hete újra láttam.
Kórházban feküdt.
Mennyire más volt,
ahogy a gyümölcsöt
a szájához emelte.
Mennyivel öregebb volt most
a nálam tíz évvel fiatalabb nő.
Minden délután a kórház előtt ülök.
A hiánya maradt bennem az egyetlen,
ami még számított.
Vagy-vagy
Elegáns, előítélet nélküli ugrás,
diszkoszként elhajított szó.
A képzelet, az álmok nem ismernek irgalmat,
az érzékeket és az értelmet terheli az emlékezet.
Beérné inkább a jelen idővel,
se múltja, se jövője ne volna.
Két oldalán súlyok,
középen ő egyensúlyoz,
kezei helyén kaszák.
Kezdettől fogva bele van kódolva a sikertelenség.
Mozdíthatatlan, visszhangtalan sivatag.
Meghatározza a halálfélelem,
mert tudja, hogy minden leélt perccel
elveszíti azt a másikat,
aki nem tud lenni.
Ha az identitása szerinti életét megzavarják,
az olyan, mintha nyílt sebre szórnának sót.
Rítus
A megnemszületett művek vádolnak.
Végrehajtja saját életét,
rítust csinál belőle,
nem tehet mást.
A valódi rítus: áldozatbemutatás,
nem tör a végtelenségre,
csak a pillanat végtelen sűrítésére.
Az ember hihetetlenül kifinomult eszköz arra,
hogy minél több fájdalmat át tudjon élni.
Minden állattal szemben
sokszorosan éli meg
a fenyegetettséget, a félelmet, a kiszolgáltatottságot,
előre, közben és utána is.
Az ember kitalálja a kínzásnak
a végtelenül bonyolítható,
megélhető, elképzelt formáit.
A fájdalom egy folyamat,
aminek a halál vet véget.
Kegyelemben reménykedik,
ha létezik kegyelem,
lennie kell istennek is.
Egyszer róla kezdett beszélni,
azt mondta, ha a szemébe nézek megláthatom.
Én a szemében nem láttam mást csak rettegést.
Wilhelm von Gloeden
Arcuk száztizenkét éve őrzi
aznapi bánatuk.
Testük az izzadság szagát,
bőrük annak a nyárnak színeit,
mozdulataik egy több ezer éve
elveszett, idealizált világ hangulatát.
Eleven húsból, csontból, vérből
akarta megalkotni
modern Árkádia-vízióját.
Meztelen, prostituált fiúk testét használta.
Szicíliai parasztgyerekek, pásztorok
elrajzolt vonásait ékszerekkel
fémekkel, virágokkal lágyította.
Megszállottként fényképezte Szicíliát,
a klasszikus görög szépségideált kereste
a taorminai színek és fények között.
Háromezer negatívlemezt hagyott maga után.
Torzó
Hiányán kívül semmi más nem maradt belőlem.
Kőből, márványból faragott,
felhasadt, sérült meztelen férfiszobrok,
istentorzók közt jártam.
Nincs keze, nincs feje, nincs lába.
Alkatunk szerint nem válhattunk önmagunkká,
idegen vágyak hordozói lettünk,
a tehetetlenség belülről marta szét,
örökké idegen szerveink.
A valóság vett körül,
minden emberi.
Azt éreztem a betonon,
üres fénytest vagyok.
Az emberek húsfestmények,
az éjszakák sminkvázlatok,
a testet használni felületkínzás.
Rossz szokásaim vagyok.
Lukács Flóra 1994-ben született Miskolcon, jelenleg Budapesten él. A Pázmány Péter Katolikus Egyetemen végzett. Publikációi többek között a Műútban, a Pannon Tükörben és a KULT.er.hu-n jelentek meg.
