Hírlevél feliratkozás

Please enable the javascript to submit this form

Keresés

Műfordítás

Xaver Bayer prózái

Még a papírpénzt is növekvő sorba raktam a pénztárcámban.
Lesi Zoltán fordításában

Egy nap elért engem is. Vettem egy iratmegsemmisítőt, és ledaráltam az évek óta felhalmozott levelezésemet, személyes feljegyzéseimet. Aztán elkezdtem rendet rakni a lakásban, kipakoltam a fiókjaimat, kidobtam mindent, amire nem volt szükségem, és a többit ergonomikusan rendszereztem. A könyveket, hanglemezeket, DVD-ket és számítógépes játékokat alfabetikus sorrendbe raktam. Amelyik egy kicsit is ciki volt, azt megsemmisítettem. A szekrénysorok látható részein lévő kacatokat kidobtam. Még a papírpénzt is növekvő sorba raktam a pénztárcámban.

Műfordítás

Ivan Wernisch versei

A ravatalozóban aludtunk a templom mögött.
Vörös István fordításában

Kadó mester lehúzta a jobb lábáról a cipőjét, és kidobta az ajtón, aztán megkérdezte: Hol a cipőm? / Ott, az ajtó mögött, mutatta az egyik tanítvány. / Hol a cipőm?, ismételte Kadó mester. / Az udvaron, találgatta egy másik. / Hol a cipőm?, ismételte Kadó mester. / A bal lábán! / Hol a cipőm?

Műfordítás

Friederike Mayröcker verse

a gázlángnak egy fogacskája hiányzik

a gázlángnak egy fogacskája hiányzik. / a pianínó egyedül kezd el játszani. / a lefolyócsatorna sapienzával bemocskolva. / harminc éve vagyunk elválasztva egymástól (amikor te voltál 30, / én épp akkor láttam meg a napfényt). / axiális, te nagy felugró. / variábilis sírba veled.

Költészet

Závada Péter verse

Megáll az álom távolabbi végében.

Folyamatos jelen. A halottak csoszogása / tisztán kivehető a kórus márványpadlóján. / És a bejárat fölött X. Ince hullazöld jobbja — / holtában is valóságosan int felénk, / és a kezek tulajdonosa visszalép / a hallgatás közepére. // Semmi etimológia: a nevet csak a hangzás / kötötte össze az agóniával. A medencék / vizében a tér abszolutizmus-kori képe

Kinder

Ayhan Gökhan gyerekversei

Aztán egy napon / magával ment el. / Lefekvés előtt néha erre gondolok, / s hullámzik a szám, / mint az őszi Balaton.

Lukács Flóra versei

Arcuk száztizenkét éve őrzi / aznapi bánatuk. / Testük az izzadság szagát, / bőrük annak a nyárnak színeit, / mozdulataik egy több ezer éve / elveszett, idealizált világ hangulatát. / Eleven húsból, csontból, vérből / akarta megalkotni / modern Árkádia-vízióját. / Meztelen, prostituált fiúk testét használta. / Szicíliai parasztgyerekek, pásztorok / elrajzolt vonásait ékszerekkel / fémekkel, virágokkal lágyította.

 

Lukács Flóra 1994-ben született Miskolcon, jelenleg Budapesten él. A Pázmány Péter Katolikus Egyetemen végzett. Publikációi többek között a Műútban, a Pannon Tükörben és a KULT.er.hu-n jelentek meg.

 

Madár

 

Éjszaka a kocsmában a pulthoz léptem, ahol ült.

Azt mondta, milyen szép vagy te madár.

Kalickás madár, így hívott.

Azt kérte hajnalig keressünk egy tengert,

másnap az ágyában ébredtem.

A hátán a redőnyön átszűrődő fények

úgy hullámoztak, mint fürdők falain a víz,

lénnyé változott.

Szeretkezés után a tenyeremben vert a szíve,

mellkasán felejtettem a kezem.

Soha többé nem akartam elengedni.

 

Egy hete újra láttam.

Kórházban feküdt.

Mennyire más volt,

ahogy a gyümölcsöt

a szájához emelte.

Mennyivel öregebb volt most

a nálam tíz évvel fiatalabb nő.

Minden délután a kórház előtt ülök.

A hiánya maradt bennem az egyetlen,

ami még számított.

 

 

Vagy-vagy

 

Elegáns, előítélet nélküli ugrás,

diszkoszként elhajított szó.

A képzelet, az álmok nem ismernek irgalmat,

az érzékeket és az értelmet terheli az emlékezet.

Beérné inkább a jelen idővel,

se múltja, se jövője ne volna.

Két oldalán súlyok,

középen ő egyensúlyoz,

kezei helyén kaszák.

Kezdettől fogva bele van kódolva a sikertelenség.

Mozdíthatatlan, visszhangtalan sivatag.

Meghatározza a halálfélelem,

mert tudja, hogy minden leélt perccel

elveszíti azt a másikat,

aki nem tud lenni.

Ha az identitása szerinti életét megzavarják,

az olyan, mintha nyílt sebre szórnának sót.

 

 

Rítus

 

A megnemszületett művek vádolnak.

 

Végrehajtja saját életét,

rítust csinál belőle,

nem tehet mást.

A valódi rítus: áldozatbemutatás,

nem tör a végtelenségre,

csak a pillanat végtelen sűrítésére.

 

Az ember hihetetlenül kifinomult eszköz arra,

hogy minél több fájdalmat át tudjon élni.

Minden állattal szemben

sokszorosan éli meg

a fenyegetettséget, a félelmet, a kiszolgáltatottságot,

előre, közben és utána is.

Az ember kitalálja a kínzásnak

a végtelenül bonyolítható,

megélhető, elképzelt formáit.

 

A fájdalom egy folyamat,

aminek a halál vet véget.

 

Kegyelemben reménykedik,

ha létezik kegyelem,

lennie kell istennek is.

Egyszer róla kezdett beszélni,

azt mondta, ha a szemébe nézek megláthatom.

Én a szemében nem láttam mást csak rettegést.

 

 

Wilhelm von Gloeden

 

Arcuk száztizenkét éve őrzi

aznapi bánatuk.

Testük az izzadság szagát,

bőrük annak a nyárnak színeit,

mozdulataik egy több ezer éve

elveszett, idealizált világ hangulatát.

Eleven húsból, csontból, vérből

akarta megalkotni

modern Árkádia-vízióját.

Meztelen, prostituált fiúk testét használta.

Szicíliai parasztgyerekek, pásztorok

elrajzolt vonásait ékszerekkel

fémekkel, virágokkal lágyította.

Megszállottként fényképezte Szicíliát,

a klasszikus görög szépségideált kereste

a taorminai színek és fények között.

Háromezer negatívlemezt hagyott maga után.

 

 

Torzó

 

Hiányán kívül semmi más nem maradt belőlem.

Kőből, márványból faragott,

felhasadt, sérült meztelen férfiszobrok,

istentorzók közt jártam.

Nincs keze, nincs feje, nincs lába.

Alkatunk szerint nem válhattunk önmagunkká,

idegen vágyak hordozói lettünk,

a tehetetlenség belülről marta szét,

örökké idegen szerveink.

A valóság vett körül,

minden emberi.

Azt éreztem a betonon,

üres fénytest vagyok.

Az emberek húsfestmények,

az éjszakák sminkvázlatok,

a testet használni felületkínzás.

Rossz szokásaim vagyok.