Hírlevél feliratkozás

Keresés

Próza

Kiszely Márk: Kapcsolati tőke

Fotó: a szerző archívuma

Volt ez a csajom Debrecenben. Cseresznyével egyensúlyozott az ajkán, a szemében gurámikat nevelt. Tubás volt, vagy tenorkürtös, nem tudom már, a rézfúvósok között ült, a rendezői balon. Ha a nevén szólítottam, nem figyelt oda. Ha hatszögbe rendeztem a díszköveket a teste körül, magához tért.

Bővebben ...
Költészet

Rostás Mihály versei

hogyha kezembe foghatnék / egy maréknyi időt

Bővebben ...
HISZTI

HISZTI - Bartók Imre: 1939. szeptember 23.

hiszti eredetileg a női testhez kötődött – görög-latin eredetű, a 'méh' szóra vezethető vissza. A 19. századi orvosi diskurzusban a női idegrendszerhez kapcsolták, sokáig stigmatizáló diagnózisként használták. Aztán mindenkié lett: a köznyelvben mára levált a klinikai kontextusról, pejoratív árnyalatot hordoz, a túlzónak, irracionálisnak ítélt érzelmi reakciót nevezi meg. Hisztizik a gyerek, az anyós, a férfi, ha beteg – hisztiznek az írók is!

Sorozatunkban kortárs magyar szerzőket kértünk fel, hogy értelmezzék a kifejezést. 

Bővebben ...
Próza

Ádám Gergő: Krumponyász-univerzum (regényrészlet)

Fotó: a szerző archívuma

Róbert bal szeme az óramutató járása szerint, jobb szeme azzal ellentétesen forgott egyre gyorsabban, majd teljes testében rázkódni kezdett, a földre huppant, és nem mozdult többé. A feje sistergett és füstölt.

Bővebben ...
Költészet

Halmosi Sándor versei

Fotó: Székelyhidi Zsolt

Kabátujjukban több élet volt, / mint az Egyesült Nemzetekben ma

Bővebben ...
HISZTI

HISZTI - Veszprémi Szilveszter: Vers, amelyben a költő megint csak hisztikézik, nincs semmi látnivaló benne

hiszti eredetileg a női testhez kötődött – görög-latin eredetű, a 'méh' szóra vezethető vissza. A 19. századi orvosi diskurzusban a női idegrendszerhez kapcsolták, sokáig stigmatizáló diagnózisként használták. Aztán mindenkié lett: a köznyelvben mára levált a klinikai kontextusról, pejoratív árnyalatot hordoz, a túlzónak, irracionálisnak ítélt érzelmi reakciót nevezi meg. Hisztizik a gyerek, az anyós, a férfi, ha beteg – hisztiznek a költők is!

Sorozatunkban kortárs magyar szerzőket kértünk fel, hogy értelmezzék a kifejezést. 

Bővebben ...
Műfordítás

Gabriela Adameșteanu (f. Száva Csanád): A zebrán

Fotó: a szerző archívuma

Kissé félrenyomtad az embereket, szinte lökdösődés nélkül, mégis makacsul, ahogy a te korodra hál’Isten megtanultad. Képes vagy helyet csinálni magadnak közöttük. Diszkréten csináltad, a kíváncsiság nem kínzó betegség, nem alapösztön, nem kell könyökölni miatta.

Bővebben ...
Költészet

Peer Krisztián versei

Fotó: Schillinger Gyöngyvér

és csak menni, menni a nyelvvel / a totál szenilis Sanyi bácsi után

Bővebben ...
Próza

Tóth-Bertók Eszter: Meghaltam

Fotó: Csoboth Edina

A ravatalozónál állnak. Az épület homlokzatán a Feltámadunk-feliratból hiányzik a t, a legjobb barátnőm rögtön kiszúrja. Nézi a d-t, hogy az is eléggé inog, közben arra gondol, hogy mennyit szenvedtünk, amikor a lakása ajtajára illesztettük fel betűnként a nevét és hiába baszakodtunk a vízmértékkel, a mai napig ferde az egész.

Bővebben ...
HISZTI

HISZTI – Purosz Leonidasz: Helyi ár

A hiszti eredetileg a női testhez kötődött – görög-latin eredetű, a 'méh' szóra vezethető vissza. A 19. századi orvosi diskurzusban a női idegrendszerhez kapcsolták, sokáig stigmatizáló diagnózisként használták. Aztán mindenkié lett: a köznyelvben mára levált a klinikai kontextusról, pejoratív árnyalatot hordoz, a túlzónak, irracionálisnak ítélt érzelmi reakciót nevezi meg. Hisztizik a gyerek, az anyós, a férfi, ha beteg – hisztiznek a költők is!

Sorozatunkban kortárs magyar szerzőket kértünk fel, hogy értelmezzék a kifejezést. 

Bővebben ...
Költészet

Bánfalvi Samu: Charlie Kirk meghalt,

Fotó: A szerző archívuma

Amerika Amerika megölték Charlie Kirköt

Bővebben ...
Költészet

Bán-Horváth Veronika: Tiszta lap

Fotó: Bán-Horváth Attila

Hol nyúlánk fénylényeknek, / Hol puffadt koboldoknak látszunk.

Bővebben ...

Sütő Csaba András versei

Feltűri gallérját és a vasalás nyomait keresi a kéz. az ing élei. a meder irányát keresztül-kasul borogatja a hajnali könnyed szélfutam. száraz ágak a levegőben. száron a gyümölcs, a ruhák száradnak a napon. aztán erősödik és a ház falának szakad a szél. megtörik, körbefonja és a fizikaórán tanult felmerül. a levegő áramlása a szélcsatornában, légellenállás. pihék, ágak, levelek. koppan a boríték a postaládán.

 
éberkór

újratanulni a járást. a lépés a régi, a láb a régi, csak a vénák kékje hízott meg kicsinyég. reményteljes búcsúm a visszér nem látogat, folyik medrében minden, erekből pulzus dagad, a halántékra metrumot mantráz a szív, a fülbecsengő hangok között egyelőre több dallam, kevesebb sípolás, csengés, súgás. továbbra sem a tenger zaja, a folyó lábatlankodik, motoz a partok között, meder.

te, ez meg itt lábatlankodik nekem. a folyó az, gyün, megy. árad, apad. túl a házakon a töltés zöldjén meredek, lanka után. a hajómotor zúg, erősödik a hang. nyomja a víz tetejét, merül és kiszorít. tolja, lökdösi a vizet, alászív, elvesz a partból, visszaad megint. te, ez itt van, te, ez itt nincsen sehol, ráfeküdt, úszik a vízen a fém. bement a marhája a vízbe, mindjárt elmerül.

táplizik a csónakból. dobja, húzza, engedi. te, ez kishalakat fog, te, a víztől csöpög, te, ez recseg, ropog, te, nyikorog, roszog, te, falja a víz a hajódeszkát. te, ez itt fecseg, locsog. te, ez itt nagy, nem kicsi. te, ennek bordái vannak, ennek, esküszöm, külön szaga van. megbolondult ez az ár, bolydult szívek, fáradt testek keresik fel, kutatják, nézik, elérik partját, nézik a távolt, míg a látvány maguktól magukba ér.

folyik, térdig belegázol, felette néz, alatta édesvíz, üreg, odahagyott meder, réteg rétegen, ártéri erdő, ártézi kút, uszadék, tűzifa, kőzárás, szélparipa, a kertben kanna, palánták, a kút kávájára rajzolt esőt szárogatja a szél.

kirúg oldalra, elhajlik, vállán lazul a hám. ha megkapja bőrét a nap, darabig sziszeg, ideig szentségel. hajtja a hold alá az éberkór. mélyen alszik, emlék és álomtalanul. sötétedik. lapjait osztja, a  formákra hull a fekete, a mélykék nyugat felé biztató tónusokba vált. hidrogén, hélium gyűlik a szembogárba, lámpafény árad a kézfejen. kört az elemlámpával, a fejlámpa villog, micsoda pulzár, célnak megfelel.

útra a széllel


az üvegfehér, maszatos hajnalban teregetni kezdi árnyalatait a szél. keze, lába semminek nem nő, a lombokba rendeződött levelek ereik teljében, zölden lopakodnak. feltűri gallérját és a vasalás nyomait keresi a kéz. az ing élei. a meder irányát keresztül-kasul borogatja a hajnali könnyed szélfutam. száraz ágak a levegőben. száron a gyümölcs, a ruhák száradnak a napon. aztán erősödik és a ház falának szakad a szél. megtörik, körbefonja és a fizikaórán tanult felmerül. a levegő áramlása a szélcsatornában, légellenállás. pihék, ágak, levelek. koppan a boríték a postaládán. a bedobónyílás visszacsapódik, a levél gravitál és felmerül a lassan bontakozó délelőttben a zenei ízlés nyugtalanító taktusa. folyik a szobákból, a lehúzott redőnyök mögül a dallam, a ritmus  remeg a falban, fecnikre tépett cetlikről a bevásárlás múlt ideje villog, a kanyargó keréknyomok eltűnnek a fűben, a rosszul beállított első fék sikkanásai. ha blokkol a kerék, a szódáspalackok elszabadulnak, egymáshoz nyomódik gyümölcs és gyümölcs. rendezik a végtagok, a gép a földön, pedálok vízszintben, gurulnak, megállnak, integetnek vagy csak bólintanak, oda ritkán szólnak, ahhoz le kellene szállni, útra mind a széllel.

 

elegy


az égbolton matató szivárvány, zápor és nap közé szorult skála. kedvünkre, hasznunkra nem válik e röpke csoda. két ujjal, akárha pertlit, két alját összecsippentené. váltott szemmel, váltott kézzel kapaszkodni az ív hajlása, könnyű horpadása után. síknyomás. feloszlik, és a dörgés, hullás  napnyalábok emléke, a mérhető időbe halványul. tizenhat óra huszonnyolc, gurulnak a fű gyöngyei, szárban, levélben, falrepedésben nyomul, az ereszben bandázik és elszáradt leveleket emelget, forgat, pöttyei fakulnak, felszívódnak, erejük teljében tócsák, tocsogók, az állatok bundája, az átázott cipők, az enyhe bosszúsággal elegy megkönnyebbülés, jég nem volt, az égnek hála és közben a napnak is volt gondja ránk, a falon a higanyszálba visszatér az erő, kúszik a szederinda derékszögben az ég felé.

 

Sütő Csaba András 1979-ben született Győrben. Költő, az Ambroozia folyóirat szerkesztője. Nagybajcson él. Legutóbbi kötete: nempróza (versek). Napkút Kiadó--Kalota Művészeti Egyesület, Budapest, 2019.