Sütő Csaba András versei

Részletek

Írta: Sütő Csaba András

Feltűri gallérját és a vasalás nyomait keresi a kéz. az ing élei. a meder irányát keresztül-kasul borogatja a hajnali könnyed szélfutam. száraz ágak a levegőben. száron a gyümölcs, a ruhák száradnak a napon. aztán erősödik és a ház falának szakad a szél. megtörik, körbefonja és a fizikaórán tanult felmerül. a levegő áramlása a szélcsatornában, légellenállás. pihék, ágak, levelek. koppan a boríték a postaládán.

 
éberkór

újratanulni a járást. a lépés a régi, a láb a régi, csak a vénák kékje hízott meg kicsinyég. reményteljes búcsúm a visszér nem látogat, folyik medrében minden, erekből pulzus dagad, a halántékra metrumot mantráz a szív, a fülbecsengő hangok között egyelőre több dallam, kevesebb sípolás, csengés, súgás. továbbra sem a tenger zaja, a folyó lábatlankodik, motoz a partok között, meder.

te, ez meg itt lábatlankodik nekem. a folyó az, gyün, megy. árad, apad. túl a házakon a töltés zöldjén meredek, lanka után. a hajómotor zúg, erősödik a hang. nyomja a víz tetejét, merül és kiszorít. tolja, lökdösi a vizet, alászív, elvesz a partból, visszaad megint. te, ez itt van, te, ez itt nincsen sehol, ráfeküdt, úszik a vízen a fém. bement a marhája a vízbe, mindjárt elmerül.

táplizik a csónakból. dobja, húzza, engedi. te, ez kishalakat fog, te, a víztől csöpög, te, ez recseg, ropog, te, nyikorog, roszog, te, falja a víz a hajódeszkát. te, ez itt fecseg, locsog. te, ez itt nagy, nem kicsi. te, ennek bordái vannak, ennek, esküszöm, külön szaga van. megbolondult ez az ár, bolydult szívek, fáradt testek keresik fel, kutatják, nézik, elérik partját, nézik a távolt, míg a látvány maguktól magukba ér.

folyik, térdig belegázol, felette néz, alatta édesvíz, üreg, odahagyott meder, réteg rétegen, ártéri erdő, ártézi kút, uszadék, tűzifa, kőzárás, szélparipa, a kertben kanna, palánták, a kút kávájára rajzolt esőt szárogatja a szél.

kirúg oldalra, elhajlik, vállán lazul a hám. ha megkapja bőrét a nap, darabig sziszeg, ideig szentségel. hajtja a hold alá az éberkór. mélyen alszik, emlék és álomtalanul. sötétedik. lapjait osztja, a  formákra hull a fekete, a mélykék nyugat felé biztató tónusokba vált. hidrogén, hélium gyűlik a szembogárba, lámpafény árad a kézfejen. kört az elemlámpával, a fejlámpa villog, micsoda pulzár, célnak megfelel.

útra a széllel

az üvegfehér, maszatos hajnalban teregetni kezdi árnyalatait a szél. keze, lába semminek nem nő, a lombokba rendeződött levelek ereik teljében, zölden lopakodnak. feltűri gallérját és a vasalás nyomait keresi a kéz. az ing élei. a meder irányát keresztül-kasul borogatja a hajnali könnyed szélfutam. száraz ágak a levegőben. száron a gyümölcs, a ruhák száradnak a napon. aztán erősödik és a ház falának szakad a szél. megtörik, körbefonja és a fizikaórán tanult felmerül. a levegő áramlása a szélcsatornában, légellenállás. pihék, ágak, levelek. koppan a boríték a postaládán. a bedobónyílás visszacsapódik, a levél gravitál és felmerül a lassan bontakozó délelőttben a zenei ízlés nyugtalanító taktusa. folyik a szobákból, a lehúzott redőnyök mögül a dallam, a ritmus  remeg a falban, fecnikre tépett cetlikről a bevásárlás múlt ideje villog, a kanyargó keréknyomok eltűnnek a fűben, a rosszul beállított első fék sikkanásai. ha blokkol a kerék, a szódáspalackok elszabadulnak, egymáshoz nyomódik gyümölcs és gyümölcs. rendezik a végtagok, a gép a földön, pedálok vízszintben, gurulnak, megállnak, integetnek vagy csak bólintanak, oda ritkán szólnak, ahhoz le kellene szállni, útra mind a széllel.

elegy

az égbolton matató szivárvány, zápor és nap közé szorult skála. kedvünkre, hasznunkra nem válik e röpke csoda. két ujjal, akárha pertlit, két alját összecsippentené. váltott szemmel, váltott kézzel kapaszkodni az ív hajlása, könnyű horpadása után. síknyomás. feloszlik, és a dörgés, hullás  napnyalábok emléke, a mérhető időbe halványul. tizenhat óra huszonnyolc, gurulnak a fű gyöngyei, szárban, levélben, falrepedésben nyomul, az ereszben bandázik és elszáradt leveleket emelget, forgat, pöttyei fakulnak, felszívódnak, erejük teljében tócsák, tocsogók, az állatok bundája, az átázott cipők, az enyhe bosszúsággal elegy megkönnyebbülés, jég nem volt, az égnek hála és közben a napnak is volt gondja ránk, a falon a higanyszálba visszatér az erő, kúszik a szederinda derékszögben az ég felé.

Sütő Csaba András 1979-ben született Győrben. Költő, az Ambroozia folyóirat szerkesztője. Nagybajcson él. Legutóbbi kötete: nempróza (versek). Napkút Kiadó--Kalota Művészeti Egyesület, Budapest, 2019.