Hírlevél feliratkozás

Keresés

Próza

Sándor Anna Viola: Nem beszélünk soha

Fotó: a szerző archívuma

Az apja akkoriban éjjelente a fülembe duruzsolt, ne is álmodjak róla, sose fogom megtudni a titkát. Erősen hozzábújtam, ő átölelt, az apja érintését éreztem a bőrömön, a horkolása, a szemébe lógó haja, a karja, a szorítása mind az apjáé volt.

Bővebben ...
Műfordítás

Giulia Caminito (f. Sokcsevits Judit Ráhel): Bársonylány

Fotó: Andrea Ottaviani

Vito úgy hitte, elkapott valami betegséget. Nem talált más észszerű magyarázatot arra, miért ébredt úgy egyik napról a másikra, hogy nem megy neki a verselés. Az ihlet, a ritmus, a szavak, az ötletek hiánya gyötrő volt, elméjének csendje pedig határtalan.

Bővebben ...
Költészet

Szamosvári Bence: bálnacet expressz

Fotó: Kiss A. Kriszta

bokáig letolja két és fél autóbusznyi / ámbráscet-jelmezét

Bővebben ...
Próza

Szilveszter Andrea: Láncszemek

Fotó: a szerző archívuma

Nagyanyám keze a spájzban pakolászik éppen, amikor anyám szeme megpillant egy üvegvázát. Semmit sem értek.

Bővebben ...
Költészet

Vass Alexandra versei

Fotó: A szerző archívuma

azonos távolságra veri / a szögeket / a pajta deszkáiba

Bővebben ...
Próza

Kónya Sándor: Dagadék

Fotó: Kónya Tamás

Érzem a levegőben a zizegését, a nyugtalanságát, rám is átragad. Régen is így volt, de most tudom, tartanom kell magam. Folyamatosan járnak az ujjai és beszél. Arról az estéről beszél, elmondja az egészet.

Bővebben ...
Költészet

Nagy Izabella versei

Fotó: Székelyhidi Zsolt

Egyedül él, mondta, nem kacsintott.

Bővebben ...

Bödecs László versei

halmokba gyűlik / gesztenyehullató fák alatt // őszi délutánokon, tompuló napsütésben, / mozdulatlan, sárga kupacokba, / levelek és szemét közé – parkokban, / ahol mindezeknek helye van, / és nem gereblyézik össze legalább reggelig. // Néha látlak, de nem beszélünk, / azért felismerem az időszakaid

 

 

 

 

Bizonytalan

 

Még mozgásra bírható minden.
Bizonytalan a sötét, de nem halott.
Illatok terjednek hajakból, kerek vállak,
levegőt vesz a tavasz, ezer állat.

 

A vasárnap csendje a holnapra vár.
Készülődik a bomlás, a földben a sár.
Nem nélkülöz, csak hiánya nincsen.
Rémülten rebben a por, a galambok.

 

A tavasz fülledtsége terjed,
az életre pihennek a halandók.
A zajok az erekben másznak.

 

Álmokba puhulnak a tervek.
Mint, aki valamit elhagyott,
megrettenve állnak a házak.

 

 

Képtelen

 

Akiket szerettünk,
mint rossz halottak, könnyű rémek,
visszajárnak életünkbe,

 

amit elvettünk és visszaadnánk,
de nem kell senkinek, halmokba gyűlik
gesztenyehullató fák alatt

 

őszi délutánokon, tompuló napsütésben,
mozdulatlan, sárga kupacokba,
levelek és szemét közé – parkokban,
ahol mindezeknek helye van,
és nem gereblyézik össze legalább reggelig.

 

Néha látlak, de nem beszélünk,
azért felismerem az időszakaid,
olyan ez, mint az évszakok, ahogy
minden alakul, de semmi sem változik.

 

Szemeidben a gesztenyék
ugyanúgy fénylenek,
és a hallgatásban is, mint régen,
a hajad éppen úgy zuhan.

 

Nem is értem, miért rémiszt
a múlt képtelensége az elmúlásra,
azt hiszem, boldog lehetsz,
mégis megüli visszahúzott vállainkat,

a csillogva sárguló, friss szomorúság.

 

Bödecs László 1988-ban született Szombathelyen. Költő, kritikus, jelenleg tördelőszerkesztőként dolgozik, Budapesten él. Első kötete Semmi zsoltár címmel látott napvilágot 2015-ben az Apokrif és a FISZ gondozásában. Új, Az árvíz helye című kötete megjelenés előtt áll.