Hírlevél feliratkozás

Keresés

Költészet

Németh Gábor Dávid versei

Fotó: Szulovszky Mária

Átkeretezés

Hová tevé boldogtalan fiait?
Vörösmarty Mihály: Előszó

Hallom, hogy üvölt elhagyatottságában az óceán.
Ránézek az algás lépcsőről, összerándulunk,
és nincs közünk egymáshoz. Szárnyak kopognak
a maradásra alkalmatlan kikötő oldalán.
Születés helyett tél van és csend.
Ezért késnek nálunk az anyák, mert
szállnak el az angyalok a családtól. A korán
érkezettek. Bár felsírnak, csak egy órát
élnek. Összerándulok minden koppanásra,
és csak az ablakon keresztül merek az égre
nézni. De hiába, az égben semmi sincsen,
ami fiamhoz hasonlítana. Újabban őket keresem
minden parton. A visszatérő vájatokat
bámulom az iszapban, az esztétikáját keresem
mindennek, mintha ez segítene a távolságtartásban.
Elfárad a part az ismétlődésben. Nyomaiban
próbálok nyelvet találni, de nem fordíthatom le
halálukat arra, ahogy megtörnek a hullámok
a tengerirózsák, hínárok és kagylók közt.

 

Alakjamúlt

Amikor a nagypapámtól örökölt borotvapenge-csomag
egyik darabjával végigvágtam a kezemet az ütőér mellett,
mintha egy folyó öntött volna ki az alkaromból. Azóta
esténként benyomom a dugót a lefolyóba, megvárom,
amíg a mosdó megtelik vízzel, belerakom a fejemet,
és nézem a zománcot fulladásig. Fehér szirmú
vadvirágként ölel a csap. Ahogy kiemelem fejemet a vízből,
véletlenszerű mintában hullanak a cseppek. Addig
bámulom őket, amíg jelenteni kezd valamit a formájuk. Közben
arra gondolok, mikor dédszüleim 1918-ban átszöktek
a határon, talán a Szamoson át jöttek, hogy legyen valamilyen
kapcsolatom velük. Sodrásuk feltöltött egy várost.
Állítólag romániai svábok voltak, akaratuk ellenére is
sokkal több nyelvet beszéltek, mint amennyit én
valaha is fogok, mégsem tudnák elmondani,
nem azért küzdöttek, hogy a torkom köré tekerjem
a folyókat. Pedig a vízben gyorsan terjed a hang,
talán gyorsabban, mint ahogy visszahátrálok a télbe,
és a fagyban végleg rögzülnek a távolságok.

 

Németh Gábor Dávid, Budapest, 1994, költő, szerkesztő. Megjelent verseskötetei: Banán és kutya, FISZ, 2017; Lebegő arborétum, Prae Kiadó, 2022. Színházi munkái: Fatima (bemutató: Kolozsvári Magyar Opera, 2021); Emma (A MÜPA 2020-as zeneműpályázatának díjazottja); Az elveszett Hold (bemutató: Zene Háza, 2026).

Próza

Gáspár Sára: András megértő figyelme

Fotó: a szerző archívuma

Már jónéhány hete beszélgettünk, amikor András minden előjel nélkül eltűnt. Nem reagált az üzeneteimre, meg se nyitotta őket. Csak miatta tettem ki melankolikus tájképeket, egyikre sem reagált, én pedig rettegtem attól, hogy rájött, ez nem is én vagyok, pedig én vagyok, de lehet, hogy nem úgy, ahogy ő gondolja, és lehet, hogy megérezte, hogy jobban érdekelnek a csillogós harisnyák és a részeg flörtölések, mint József Attila.

Bővebben ...
Próza

Csermely Mátyás: Labora

Fotó: Zanati Réka

A gyár nagy volt, eszméletlenül. Tornyai szikárak, felhői nehezek, rendszere ütemre lélegző. Egy hatalmas bogárbelsőre emlékeztetett, ami mintha valami felettébb velőset emésztene, olyannyira szuszogni tetszett.

Bővebben ...
Költészet

Berki Ádám versei

Fotó: A szerző archívuma

zavar a páratlan prímszámok figyelmetlensége

Bővebben ...
Próza

Márton Evelin: Öt hegy, öt templom

Fotó: Onda Péter

A nádas megnyílik hamaroson, s az én kóborjaim kijőnek a homályból. Őnekik viszed azt, amit küldök – mondta az Úr és gyöngéd lökdöséssel jelezte Vendelnek, hogy induljon izibe, mert idő van.

Bővebben ...
Próza

Szerényi-Bartók Tamás: Szíverősítő (regényrészlet)

Fotó: Urbán Ádám

Mészkőpor és füstölő szaga keveredett odabent, és mindennek volt egyfajta otthonos mocskossága, de nem erre, még csak nem is a tanár szavaira emlékszem a legélénkebben, hanem egy lányra.

Bővebben ...
Próza

Ádám Szilamér: Hallod ezt? Csend

Fotó: a szerző archívuma

Kinyitotta a méhesház ajtaját, kihúzogatta a kaptárokat, de semmi. Végignézte az egészet, mind a három sort lentről felfelé, majd újra, és mivel nem hitt a szemének, még egyszer, harmadjára is.

Bővebben ...
Költészet

Rieder Anna Róza versei

Fotó: Berta Réka

én isteni parancsot soha meg nem tagadtam

Bővebben ...
Próza

Hegedűs Márton: Meccs

Fotó: a szerző archívuma

A létravértesi középpályás előre ívelte a labdát, és a B középből – a beton lelátóról – mind a tizenhat ultra egy emberként üvöltött, amint az ellenfél fürge hetese levette az elérhetetlennek tűnő labdát, centikkel az oldalvonal mellett, és megtolta a lihegő Laci mellett.

Bővebben ...

Závada Péter verse

Folyamatos jelen. A halottak csoszogása / tisztán kivehető a kórus márványpadlóján. / És a bejárat fölött X. Ince hullazöld jobbja — / holtában is valóságosan int felénk, / és a kezek tulajdonosa visszalép / a hallgatás közepére. // Semmi etimológia: a nevet csak a hangzás / kötötte össze az agóniával. A medencék / vizében a tér abszolutizmus-kori képe

 

(Baktay Péter felvétele)

 

 

Závada Péter 1982-ben született Budapesten. Költő, dalszövegíró, Akkezdet Phiai frontembere. Új kötete Roncs szélárnyékban címmel látott napvilágot a Jelenkor Kiadó gondozásában, 2017-ben, amiért Horváth Péter Irodalmi Ösztöndíjban részesült.

 

 

A St. Agnese in Agone-ban

                                                                      

1.

 

A könyörgéssel szemben mellbe vág a nem várt

szimmetria. A görögkereszt boltívei, mintha

megnyúlnának, távolabbi végük eltűnik az idő homályában,

és az oszlopok, kannelúrás távírópóznák,

idáig vezetik a tagolatlan, barokk zsivajt.

 

Zsoltárok lebegnek a pillantások kupolái alatt,

testetlen stólák, ministránsok fodros

kézelői, míg körbeforog velünk a 3D.

 

2.

 

A gép kattogása mögött a szégyen.

A szégyen mögött a hang.

A hang mögött senki.

 

Arccal a demenciának egy szobor.

Talpa alatt a kő hideg lángja.

És az A-betű előtűnik a lobogás húsából.

 

3.

 

A főoltár reliefjén sorban a figurák

sziluettjei. Akár egy lepedő, felületük

mozdulatlanságukra tapad. Középen

a Szent Család — és mintha a faragott

márványtömb inkább öntőforma volna:

egykor beletöltött utalások kongó negatívja.

 

4.

 

A koponya a St. Agnese in Agone

oldalkápolnájában,

az üveg mögött,

az áhítat mögött.

Csontlemezei szilárdan összeforrtak,

a varratokra építették

a kéttornyú templomot.

 

5.

 

Folyamatos jelen. A halottak csoszogása

tisztán kivehető a kórus márványpadlóján.

És a bejárat fölött X. Ince hullazöld jobbja —

holtában is valóságosan int felénk,

és a kezek tulajdonosa visszalép

a hallgatás közepére.

 

6.

 

Semmi etimológia: a nevet csak a hangzás

kötötte össze az agóniával. A medencék

vizében a tér abszolutizmus-kori képe:

elmosódó lovaskocsik köröznek

Bernini kútjai körül. Az atavisztikus

kerekek a vizet fölverik.

 

7.

 

És a kövek artériái elpattannak,

a víz vérré válik: Gangesz,

Nílus, Duna, Rio de la Pata,

túlcsordulnak várakozásuk

peremén, fölbuzognak

a szökőkutak elvágott torkából.

 

A pocsolyák tükrében látjuk:

valakit ezerhétszáz évvel ezelőtt

átvonszolnak a téren.

Anyaszült meztelen.

A haja megfojtja a végrehajtókat.

Bűnünk körülöttünk

minduntalan növekszik.

 

8.

 

Január huszonegyedikén éjszaka

az anakróniából egy koponya szól,

hívja a csontokat a falakon túlról,

hogy a jelenés összeálljon.

 

Nincsenek szervei,

csak a kihűlt kezek.

Minden testrészünk eltűnik,

amiről valaha elfeledkeztek.

 

Kísértet siklik át az évfordulón,

a bordélyba visszalátogat.

Megáll az álom távolabbi végében.

Jeges hóna alatt a bárány forró teste.

 

 

*Szőllőssy Balázsnak

 

**A Római Magyar Akadémia antológiájába