Hírlevél feliratkozás

Keresés

Költészet

Szabó Imola Julianna versei

Fotó: A szerző archívuma

ne tudja senki / hogy nem érzel / csak megkönnyebbülést

Bővebben ...
Költészet

Bene Adrián: Kimérapalota

Fotó: A szerző archívuma

eltévedt bent egyszer egy kimérajaguár

Bővebben ...
Próza

Hegyi Damján: Jonatán a sakk-klub előtt

Fotó: a szerző archívuma

Közelebb lépett, figyelmesen kémlelte, mert nem hitt a szemének. Amit látott: egy kisujj legfelső ujjperce. Az ujjperc vége élénkpirosan vibrált, a köröm rajta olyan egészséges volt, mint egy most szüretelt gyümölcs.

Bővebben ...
Folyó/irat/mentés

Tóth-Csiki Zsuzsanna: „És formák eleven térfogata kitölt alkatot, kompozíciót” – januári, februári lapszemle

Montázs: SZIFONline

Egyik kedvenc szpotom Budapesten a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár központi könyvtára. Nem volt kérdés, hogy oda ülök majd be folyóiratokat olvasni, miután megkaptam a felkérést a szemlére.

Bővebben ...
Műfordítás

Billy Collins: Őrültek (f. Góz Adrienn)

Fotó: A szerző Facebook-oldala

Figyeltem, ahogy a versem a kocsma / homlokfalára száll

Bővebben ...
Költészet

Szegedi Dominika versei

Fotó: A szerző archívuma

Egy megfeszülő mellkas alatt él

Bővebben ...
Próza

Szirmai Panni: Szembogár

Fotó: a szerző archívuma

Zorka négyévesen látott egy vak koldust a piac mellett térdelni, a szemgolyója helyén fehér köd gomolygott. Látás helyett kenyérérét és aprópénzért rimánkodott.

Bővebben ...
Próza

Süveg Szilvia: G-string

Fotó: a szerző archívuma

A te idődben már bugyiforradalom volt, eltűntek a hatalmas térdig érő alsók, de ilyenről azért nem is álmodtál.

Bővebben ...
Próza

Csermely Mátyás: Hat alma

Fotó: Zanati Réka

Felmásztam az egyik legnagyobb almafára, pont arra, amely a kert közepén állott. Leültem a törzshöz közel, egy erős ágra, majd leszakítottam egy almát. Beleharaptam.

Bővebben ...

Petrence Sándor versei

mer mind a kít szemed mást mondott / níztem csak srígen a ráspolyt ott / a szoba vígibe de tuttam / orrod míg vakartad unottan / hugy van tán szív benned s hogy ottan / ne dújjon szentiment úgy nincsen // anyámat es bár hogy frusztráta / meg monta jösz míg az utcámba / gyün majd ha föl gyűt a mosatlan / áltam csak szívileg hasadtan / s röktön a nyomodba osontam / lílekben

 

(Szendi Nóra rajza)

 

Petrence Sándor nípi kőtő egyre rígebben születet Kispocsolyság faluba, ahol jelenlegies ílek! Falu-szerte (s továbi lapokba) publikája míveit, 2013-ba jelent meg Fagyott pacsírta címü legszeb összes versei a PRAE.HU gondozásába, azóta ritkásabban ír, de akkor igen.

 

 

Nyomodba osontam lílekben

 

(szívembe csak vágy van nettó)

 

el hagytá szomorú rózsikám

s az óta ki a túró sikál

koszokat padlórú s konyha kőn

túl lenni sosem volt könnyü nőn

zsír pecsít szárad a keszkenőn

könnyemrű vígkíp nem is szólva

 

aszontad többí már nem szerecc

hejettem lessz egy pál egy ferenc

vagy pista vagy senki nem számít

könnyedző fejemrű felszárit

mindent az idő s eggy ex-ágit

szerzek majd elölled iszkolva

 

nehíz ez neked is suttogtad

mikor míg utósszor súróttad

ruháim s níztí rám kevíjen

s úgy áltá akkor má elíjjem

hugy már a nízís ki heríjjen

de azír láttam ín hogy mígsem

 

mer mind a kít szemed mást mondott

níztem csak srígen a ráspolyt ott

a szoba vígibe de tuttam

orrod míg vakartad unottan

hugy van tán szív benned s hogy ottan

ne dújjon szentiment úgy nincsen

 

anyámat es bár hogy frusztráta

meg monta jösz míg az utcámba

gyün majd ha föl gyűt a mosatlan

áltam csak szívileg hasadtan

s röktön a nyomodba osontam

lílekben s úgy mellíd fekhettem

 

szeres míg eszt kírted emlíkszem

mikor a hibáid el níztem

níztem csak bámútam s montam jó

emlíksze milyen jó volt annyó

hugy akkor a tüzet oltandó

megkírtí s ín meg hát meg tettem

 

(na hát most ríszemrű dettó)

 

 

Baráti tollak

 

Ín szíp magyar magyarságom,

kócsag
tollazatu nemzetem
(bár kevísbí, mióta a
felírt
ideg gyógyszert nem szedem)!

 

Búza-kalász boritotta,
ősi
vidíkeid lankáin

jobban tejjesítlek, mintha
romlott
romkocsmáid laknám ín.


Líha erkőcs, urbánusság
s egyíb
ne szennyezze szivedet,
s versed drótkerítísín át
jutó
vad, idegen szinezet!


Add meg níkünk mindenünket,
magyar
disznóba magyar karalyt,

magyar fejbe magyarázat,
s magyar
fődünkbe magyar ganalyt!


Magyar szívbe gyökereddzen
ujra
egíssíges níplílek,
mielőt míg a lelkünkbő,
mongyuk,
gyomláláskor ki típnek!


Fiaidnak ad meg mi köll,
add meg –
línyegíben magadat!
Ne ismerhessenek úgy, mint
barát
tollárú a madarat.