Németh Gábor Dávid versei
- Részletek
Németh Gábor Dávid 1994-ben született Budapesten. Verseket, drámákat, illetve kritikákat és elemzéseket ír kötetekről és színházi előadásokról. Első verseskötete a FISZ gondozásában jelent meg Banán és kutya címmel 2017-ben.
Add tovább
Mielőtt beengednék a látogatókat
arra gondolok, hogy sorba állítom az embereket,
az első fülébe belesúgok valamit,
és hogy adja tovább, önző lennék,
mert akármi is jutna el végül hozzád,
azt a tíz percet a látogatási időig felváltaná
a várakozásmentes ideiglenesség,
és úgy érezném, megérte. A létezés eltűnése,
miközben van. Mint ahogy aztán bemennék,
megfognám a kezedet, és várnám, hogy szorítsd.
Banán és kutya
Kapirgálom a matricát a banánról,
és nem veszek tudomást a szembejövő
kutyáról, aki talán te vagy.
Azért vettem banánt, mert az biztosan
nem lehetsz te, mégis örülök,
hogy csak úgy tudom leszedni a matricát,
hogy a héjából is lejön valamennyi,
bemegy a körmöm alá, olyan, mintha
téged kapirgálhatnálak, egy pillanatra
önfeledten örülök a hiányodnak.
Utálom a gyászévet, a szót, a hét hónapra is
azt mondom, hogy fél éve. És a banánra is,
hogy te is vagy, meg nem is.
Ismerős és távoli
Cukortasakokat gyűjtött kávézókból és éttermekből,
azt kérte, csak az egyiket rakjam a kávémba
(mert kettőt adtak), neki adtam a másikat,
bár így nem volt elég édes, de ezt nem mondtam neki.
Megnyalta a mutatóujját, és összeszedte a porcukrot,
ami a tányérján maradt. A nyelv az egyik leggyorsabban
gyógyuló testrész.
Mindennapivá szelídítette az iszonyatot,
mert ismerősnek és távolinak tüntette fel,
és egyszersmind elkerülhetetlennek is.
Kiárusítom
Vasalt éppen, két tolás között mondta,
hogy rákos, én meg néztem, hogy rakta
az inget a deszkára, én mindenbe belevasalom
a gyűrődést, rá akartam jönni, mi a titok,
közben sírni kezdett, csuklásszerű, fuldokló
levegővételekkel, és még így is egyenletesen tudta
tologatni a vasalót, ráadásul valami vékony anyagból
volt az az ing, azoktól én külön félek,
nehogy megégessem őket.
Össze kell lopkodnom a személyességet.
Mint egy puzzle széle, amiben talán
van igazság. Az agyam a halálából
dolgozik. A fényképére rá tudok nézni,
de rá, ha itt lenne, már nem tudnék.
Közben azon gondolkodom,
nem tehetségtelenségem rejtegetésére
használom-e a halálát.
Jó történet
Pókhálónak képzelem a tépőzárat,
mintha különbség lenne a kétfajta
beleragadás között. Vagy csak találni
akarok valamit, hogy ne fogjam fel.
Nem az igazat akarom elmondani.
Az a szégyennek az oka, hogy a tetszeni vágyásra
fény derül. A jó történet el akarja hitetni,
hogy nem jó, hanem igaz.
Képes vagyok megfigyelni és leírni
magam és önazonosságomat?
