Hírlevél feliratkozás

Please enable the javascript to submit this form

Keresés

Németh Gábor Dávid versei

Cukortasakokat gyűjtött kávézókból és éttermekből, / azt kérte, csak az egyiket rakjam a kávémba / (mert kettőt adtak), neki adtam a másikat, / bár így nem volt elég édes, de ezt nem mondtam neki. / Megnyalta a mutatóujját, és összeszedte a porcukrot, / ami a tányérján maradt. A nyelv az egyik leggyorsabban / gyógyuló testrész.

 

 

Németh Gábor Dávid 1994-ben született Budapesten. Verseket, drámákat, illetve kritikákat és elemzéseket ír kötetekről és színházi előadásokról. Első verseskötete a FISZ gondozásában jelent meg Banán és kutya címmel 2017-ben.

 

 

Add tovább

 

Mielőtt beengednék a látogatókat

arra gondolok, hogy sorba állítom az embereket,

az első fülébe belesúgok valamit,

és hogy adja tovább, önző lennék,

mert akármi is jutna el végül hozzád,

azt a tíz percet a látogatási időig felváltaná

a várakozásmentes ideiglenesség,

és úgy érezném, megérte. A létezés eltűnése,

miközben van. Mint ahogy aztán bemennék,

megfognám a kezedet, és várnám, hogy szorítsd.

 

 

Banán és kutya

 

Kapirgálom a matricát a banánról,

és nem veszek tudomást a szembejövő

kutyáról, aki talán te vagy.

Azért vettem banánt, mert az biztosan

nem lehetsz te, mégis örülök,

hogy csak úgy tudom leszedni a matricát,

hogy a héjából is lejön valamennyi,

bemegy a körmöm alá, olyan, mintha

téged kapirgálhatnálak, egy pillanatra

önfeledten örülök a hiányodnak.

Utálom a gyászévet, a szót, a hét hónapra is

azt mondom, hogy fél éve. És a banánra is,

hogy te is vagy, meg nem is.

 

 

Ismerős és távoli

 

Cukortasakokat gyűjtött kávézókból és éttermekből,

azt kérte, csak az egyiket rakjam a kávémba

(mert kettőt adtak), neki adtam a másikat,

bár így nem volt elég édes, de ezt nem mondtam neki.

Megnyalta a mutatóujját, és összeszedte a porcukrot,

ami a tányérján maradt. A nyelv az egyik leggyorsabban

gyógyuló testrész. 

 

Mindennapivá szelídítette az iszonyatot,

mert ismerősnek és távolinak tüntette fel,

és egyszersmind elkerülhetetlennek is.

 

 

Kiárusítom

 

Vasalt éppen, két tolás között mondta,

hogy rákos, én meg néztem, hogy rakta

az inget a deszkára, én mindenbe belevasalom

a gyűrődést, rá akartam jönni, mi a titok,

közben sírni kezdett, csuklásszerű, fuldokló

levegővételekkel, és még így is egyenletesen tudta

tologatni a vasalót, ráadásul valami vékony anyagból

volt az az ing, azoktól én külön félek,

nehogy megégessem őket.

 

Össze kell lopkodnom a személyességet.

Mint egy puzzle széle, amiben talán

van igazság. Az agyam a halálából

dolgozik. A fényképére rá tudok nézni,

de rá, ha itt lenne, már nem tudnék.

Közben azon gondolkodom,

nem tehetségtelenségem rejtegetésére

használom-e a halálát.

 

 

Jó történet

 

Pókhálónak képzelem a tépőzárat,

mintha különbség lenne a kétfajta

beleragadás között. Vagy csak találni

akarok valamit, hogy ne fogjam fel.

 

Nem az igazat akarom elmondani.

Az a szégyennek az oka, hogy a tetszeni vágyásra

fény derül. A jó történet el akarja hitetni,

hogy nem jó, hanem igaz.

Képes vagyok megfigyelni és leírni

magam és önazonosságomat?