Hírlevél feliratkozás

Keresés

Próza

Hibrid – H. P. Lovecraft: Martin Webster, a rémlényvadász

A montázs Virgil Finlay Lovecraft grafikájából, a Villa Hadriana Kentaur Mozaikjából és KingOfEvilArt 'White Polypous Thing' című grafiákájából készült. (deviantart.com/KingOfEvilArt; life_art_n_death)

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”

Bővebben ...
Költészet

Makó Ágnes versei

Fotó: Székelyhidi Zsolt

Rajtad mi van? / Visszaírnál csak annyit, / hogy látod ezt?

Bővebben ...
Műfordítás

Peter Russell: Velence télen, Gittának Berlinben

Kollázs: SZIFONline

Édes burgonyát süt Sant’Angelo, / Skarlát rácson izzik a gesztenye.

Bővebben ...
Költészet

Hibrid – Tandori Dezső: Miért van inkább a Semmi, mint a majom?

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”

Bővebben ...
Próza

Takács Nándor: A tetem

Fotó: Takács-Csomai Zsófia

Bezártam az ajtót, és visszamentem Jánoshoz. A borzot már kitette a földre. Ásni kezdtem. Nehezen adta magát az agyagos talaj. Olykor egy-két gyökeret is el kellett vágnom, de azért rövidesen elkészült a verem. János a talpával belökte a tetemet a gödörbe, aztán elkérte az ásót.

Bővebben ...
Költészet

Hibrid – François Villon: A rossz pénz balladája

Montázs: Petit Palais, musée des Beaux-arts de la Ville de Paris, 'White Polypous Thing' by deviantart.com/KingOfEvilArt; life_art_n_death

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”[1]

Bővebben ...
Próza

Kovács Eleonóra: Fényerősség

Fotó: Váradi Sándor

Honnan érkezik a fény, amit érzékel a szemem, és látom azokat a faágakat is, amelyek a legmagasabban helyezkednek el, noha nem világít a hold, a zseblámpa, a villanykörte? Egyelőre nem tudom a választ. Éles kürtszó hallatszik. Távoli hangszóróból árad. Jelzi, hogy most ér véget a scsavija. A kutyák már nem figyelnek az éles hangra. Amikor először hallották, zavarta őket a magas hangsáv. Lehet, hogy egy vadászgép repült valahol, ezért hirdettek scsaviját.

Bővebben ...
Költészet

Závada Péter: Világos körülmények

Fotó: Máté Péter / Jelenkor

Kezünk közt eltévedt túrázók / utolsó életjelei egy térképen, melyet nem mi rajzoltunk, de rátaláltunk, / és most utólag felelősséggel tartozunk értük. 

Bővebben ...
Próza

Zsigmond Soma: Lars (részlet)

Fotó:

Az utóbbi időben leginkább egyedül megyek az erdőbe. De csak ősszel és télen. Tudniillik allergiás vagyok minden gazra. Tavasszal egyenesen gyűlölöm a természetet. Nem azért, mert tüsszentenem kell és bedugul az orrom, hanem azért, mert ilyenkor nem mehetek. Télen meztelenek a fák. Önmagukkal azonosak, nem takarja ki őket semmi.

Bővebben ...
Költészet

Kabdebon János versei

Fotó: A szerző archívuma.

Vágd ki a nyelvem, / Roppantsd pozdorja gerincem, / Hadd legyek lárva

Bővebben ...
Próza

Takács Nándor: Az ünnepek után

Fotó: Takács-Csomai Zsófia

Az úrnők és urak kocsikról szemlélték a fennforgást, a sunyi zsebtolvaj pedig épp egy gondolataiba merülő férfi nyomába eredt. A kép jobb alsó sarkában egy hosszú bajszú, fekete ruhás rendőr szemlézte a terepet… Akárhányszor beszélt róla, János minden alkalommal ugyanazokat a szereplőket nevezte meg kedvenceiként, és hosszan méltatta a festő kompozíciós technikáját.

Bővebben ...
Költészet

Szabolcsi Alexander versei

Fotó: Konkol Máté

A versbe bele kell halni, vagy mintha / ezt érezném, ezt tanultam volna valakitől, / férfiak négyszemközti beszéde, / hogy a vers egy csapóajtó, hátsóablak / amin ki és bemászni lehet csupán

Bővebben ...

Mechiat Zina verse

Nézem a földet, eltévedek, nyomaikat keresem, / apa illatába kapaszkodom. / Más, mint a magyaroké. Telített, öblös, nem savanyú. / Megnyugtat, hogy pólója alatt széles a mellbimbó, / hézag húzódik metszőfogai közt, / elalváskor ágyékán pihenteti tenyerét.

 

 Tavaszitovább                                                                                                                                                                              Havasigyopár


Gyerekkorom tavasza perforált,
nedves nyílásán besüvít a szél.

 

Magadról beszéltél, kábé egy éve, mesélted,
hogyan mész-mennél,
mentél valami tengeren hajóval,
ismételgetted, tovább-tovább,
szívtad a szelet, tüdőzted a sót.
Volt benne szeretkezés is, mondtad, mikor kértél,
keressem vissza a beszélgetést.

Ez már nem az a szelíd, orgonát jósló időszak.
Nyúlós melasz, oszloppá köt, betonná hűl.

Tovább-tovább,
mormoltam hajnalban,
amikor a tőled kapott könyvben
olvastam a pincében xilofonozó lányról.

Tizenhárom ingó emelet alatt játszott,
hangokkal tartotta a szinteket,
karcolta gégéjét a csilingelés,
tolta a mennyezet a zenét, le,
le a lány nyelőcsövén.

Ez már nem a vers volt,
csak a privát továbbinger,
olyasmi, mint a féreghajtó tabletta,
amit annyiszor morzsoltam Orfeusz száraztápjába.
Vagy mint az a másik,
amit a szomszéd nyalatott le a tenyeréről,
hogy ne ehessen többé se tápot, se tablettát,
csak nedves földet, vagy műanyagzsákot.

Immunis vagyok a légmozgásra.
Rajtam meg bennem nem lesz beton,
körülöttem nem lesz beton.
Szétzuhan a fény, a meleg délibáb,
nincs mit beszívjak, nincs mit eresszek.


Én vagyok az első kutyám,
lenyalom viszonyunkról az emlékeket.
Az erdőbe hajtanak,
amelyikben veled jártam először,
azon a szavak nélküli, havas vasárnapon.
Mantrázom a továbbot, keresem a helyünket, de sehol nincs,
fölélte a február, szétolvadt a hóval a közös is.


Belebénulok az évszakba.
 Attól félek, hogy a fák valakinek az ujjai,
hogy egy hatalmas kéz tart a tenyerén, és várja,
nagyon várja már, hogy összeroppantson.

Látom apámat és anyámat, húszévesen.
Előttem sétálnak, én nem létezem,
mégis hallani nevetésem, zsivajom.
Nézem a földet, eltévedek, nyomaikat keresem,
apa illatába kapaszkodom.
Más, mint a magyaroké. Telített, öblös, nem savanyú.
Megnyugtat, hogy pólója alatt széles a mellbimbó,
hézag húzódik metszőfogai közt,
elalváskor ágyékán pihenteti tenyerét.


A tavaszba belehalnak a rokonok.
Megfullad egy nagybáty,
stroke-ot kap egy másik,
 leesik a lépcsőn egy nagymama.
Esetleg tovább fut egy testvér a libegőig,
amiről mentében akar leszállni.

Nem tudom, neked milyen a mellbimbód, remélem, keskeny.
A fogaid szerencsére rendben vannak,
a kézfejed pedig túlságosan remeg a nyugalomhoz.

Ha nem egyezel apámmal, akkor van tovább,
akkor nem akadok meg minden száz méternél,
ha eszembe jut:
a hajós történetben
nem velem szeretkeztél.

 

Mechiat Zina 1991-ben született Győrben. 2009 óta publikál lírát, prózát és kritikát. Szövegei jelentek meg többek közt a Kalligram, Műút, Új Forrás, Műhely folyóiratokban. A Hermaion Irodalmi Társaság tagja, jelenleg Budapesten él, kommunikációs területen dolgozik.