Hírlevél feliratkozás

Keresés

Költészet

Holczer Dávid versei

Fotó: Szántó Bence Attila

Isten tudja mire képes / egy ember seprűvel a kezében

Bővebben ...
Próza

Baqais Dávid: nem lenne boldogabb

Fotó: James Herbert

és akkor se lenne boldogabb, ha aztán öt vesztes pályázat után elkezdene egy kocsmában pultozni, hogy leplezze az ismerősei előtt az örökölt transzgenerációs vagyonát, ami miatt folyamatos bűntudatot érez, de akkor se, ha megtudná, hogy a barátjának háromszor annyi van a takarékszámláján, mint neki, és ő még bűntudatot sem érez

Bővebben ...
Próza

Szeifert Natália: Kopognak

Fotó: a szerző archívuma

részlet a Hóember a Naprendszerben című regényből

Bővebben ...
Költészet

Zsigmond Soma versei

Fotó: Pénzes Johanna

Lépteid alatt felnyög a parketta, ablakot nyitsz, / a levegő idegen csípése nem ébreszt fel.

Bővebben ...
Költészet

Kollár Árpád versei

Fotó: Keller Ami

az almahéjon azt a pici, barna a foltot

Bővebben ...
Próza

Murányi Zita: Halálfélelem

Fotó: a szerző archívuma

A férfiaktól is ösztönösen tartok, képtelen vagyok nem hidegen viszonozni az érintést, ujjaimat egyedül a pusztulás mozgatja, amihez érek, tönkremegy, atomjaira hullik.

Bővebben ...
Próza

Lázár Bence András: Saldanha. Lisszabon. Kacsakagyló.

Fotó: a szerző archívuma

Azt mondják, Lisszabonban, a fehér városban, egészen máshogy megy le a nap. Legalábbis a portugálok ezt hiszik, és azon a csütörtöki délelőttön egy bizonyos Weisz Máté és egy bizonyos Perr Rebeka is ezt hitte.

Bővebben ...
Költészet

Benkő Imola Orsolya versei

Fotó: Szerdahelyi Mátyás

helyzet van a 10. C osztályban a kolléga / túl fiatal

Bővebben ...
Költészet

Saád Anna versei

Fotó: Sárközi Bence

de bennem ragadnak tanításaid / amik szerint élnem kéne

Bővebben ...
Költészet

Vincze Szabolcs versei

Fotó: Pavlovits Gitta

A Braille-írás panaszkodik / a hozzád érő kezekről

Bővebben ...
Próza

Takács Nándor: Misina

Fotó: Takács-Csomai Zsófia

Kezdetben volt az eszem. Először csak álmok laktak benne. Később jöttek a szavak, végül belefért a sötétség riasztó csöndje is.

Bővebben ...
Költészet

Markó Béla versei

Fotó: Rab Zoltán

Egy városi kertben, a szinte / egymásba kapaszkodó házak között? / Felgyújtanánk a várost

Bővebben ...

Mechiat Zina verse

Nézem a földet, eltévedek, nyomaikat keresem, / apa illatába kapaszkodom. / Más, mint a magyaroké. Telített, öblös, nem savanyú. / Megnyugtat, hogy pólója alatt széles a mellbimbó, / hézag húzódik metszőfogai közt, / elalváskor ágyékán pihenteti tenyerét.

 

 Tavaszitovább                                                                                                                                                                              Havasigyopár


Gyerekkorom tavasza perforált,
nedves nyílásán besüvít a szél.

 

Magadról beszéltél, kábé egy éve, mesélted,
hogyan mész-mennél,
mentél valami tengeren hajóval,
ismételgetted, tovább-tovább,
szívtad a szelet, tüdőzted a sót.
Volt benne szeretkezés is, mondtad, mikor kértél,
keressem vissza a beszélgetést.

Ez már nem az a szelíd, orgonát jósló időszak.
Nyúlós melasz, oszloppá köt, betonná hűl.

Tovább-tovább,
mormoltam hajnalban,
amikor a tőled kapott könyvben
olvastam a pincében xilofonozó lányról.

Tizenhárom ingó emelet alatt játszott,
hangokkal tartotta a szinteket,
karcolta gégéjét a csilingelés,
tolta a mennyezet a zenét, le,
le a lány nyelőcsövén.

Ez már nem a vers volt,
csak a privát továbbinger,
olyasmi, mint a féreghajtó tabletta,
amit annyiszor morzsoltam Orfeusz száraztápjába.
Vagy mint az a másik,
amit a szomszéd nyalatott le a tenyeréről,
hogy ne ehessen többé se tápot, se tablettát,
csak nedves földet, vagy műanyagzsákot.

Immunis vagyok a légmozgásra.
Rajtam meg bennem nem lesz beton,
körülöttem nem lesz beton.
Szétzuhan a fény, a meleg délibáb,
nincs mit beszívjak, nincs mit eresszek.


Én vagyok az első kutyám,
lenyalom viszonyunkról az emlékeket.
Az erdőbe hajtanak,
amelyikben veled jártam először,
azon a szavak nélküli, havas vasárnapon.
Mantrázom a továbbot, keresem a helyünket, de sehol nincs,
fölélte a február, szétolvadt a hóval a közös is.


Belebénulok az évszakba.
 Attól félek, hogy a fák valakinek az ujjai,
hogy egy hatalmas kéz tart a tenyerén, és várja,
nagyon várja már, hogy összeroppantson.

Látom apámat és anyámat, húszévesen.
Előttem sétálnak, én nem létezem,
mégis hallani nevetésem, zsivajom.
Nézem a földet, eltévedek, nyomaikat keresem,
apa illatába kapaszkodom.
Más, mint a magyaroké. Telített, öblös, nem savanyú.
Megnyugtat, hogy pólója alatt széles a mellbimbó,
hézag húzódik metszőfogai közt,
elalváskor ágyékán pihenteti tenyerét.


A tavaszba belehalnak a rokonok.
Megfullad egy nagybáty,
stroke-ot kap egy másik,
 leesik a lépcsőn egy nagymama.
Esetleg tovább fut egy testvér a libegőig,
amiről mentében akar leszállni.

Nem tudom, neked milyen a mellbimbód, remélem, keskeny.
A fogaid szerencsére rendben vannak,
a kézfejed pedig túlságosan remeg a nyugalomhoz.

Ha nem egyezel apámmal, akkor van tovább,
akkor nem akadok meg minden száz méternél,
ha eszembe jut:
a hajós történetben
nem velem szeretkeztél.

 

Mechiat Zina 1991-ben született Győrben. 2009 óta publikál lírát, prózát és kritikát. Szövegei jelentek meg többek közt a Kalligram, Műút, Új Forrás, Műhely folyóiratokban. A Hermaion Irodalmi Társaság tagja, jelenleg Budapesten él, kommunikációs területen dolgozik.