Hírlevél feliratkozás

Keresés

Próza

Csermely Mátyás: Labora

Fotó: Zanati Réka

A gyár nagy volt, eszméletlenül. Tornyai szikárak, felhői nehezek, rendszere ütemre lélegző. Egy hatalmas bogárbelsőre emlékeztetett, ami mintha valami felettébb velőset emésztene, olyannyira szuszogni tetszett.

Bővebben ...
Költészet

Berki Ádám versei

Fotó: A szerző archívuma

zavar a páratlan prímszámok figyelmetlensége

Bővebben ...
Próza

Márton Evelin: Öt hegy, öt templom

Fotó: Onda Péter

A nádas megnyílik hamaroson, s az én kóborjaim kijőnek a homályból. Őnekik viszed azt, amit küldök – mondta az Úr és gyöngéd lökdöséssel jelezte Vendelnek, hogy induljon izibe, mert idő van.

Bővebben ...
Próza

Szerényi-Bartók Tamás: Szíverősítő (regényrészlet)

Fotó: Urbán Ádám

Mészkőpor és füstölő szaga keveredett odabent, és mindennek volt egyfajta otthonos mocskossága, de nem erre, még csak nem is a tanár szavaira emlékszem a legélénkebben, hanem egy lányra.

Bővebben ...
Próza

Ádám Szilamér: Hallod ezt? Csend

Fotó: a szerző archívuma

Kinyitotta a méhesház ajtaját, kihúzogatta a kaptárokat, de semmi. Végignézte az egészet, mind a három sort lentről felfelé, majd újra, és mivel nem hitt a szemének, még egyszer, harmadjára is.

Bővebben ...
Költészet

Rieder Anna Róza versei

Fotó: Berta Réka

én isteni parancsot soha meg nem tagadtam

Bővebben ...
Próza

Hegedűs Márton: Meccs

Fotó: a szerző archívuma

A létravértesi középpályás előre ívelte a labdát, és a B középből – a beton lelátóról – mind a tizenhat ultra egy emberként üvöltött, amint az ellenfél fürge hetese levette az elérhetetlennek tűnő labdát, centikkel az oldalvonal mellett, és megtolta a lihegő Laci mellett.

Bővebben ...
Költészet

Pocsai János versei

Fotó: Nádas Mátyás

emlékszagú molyok őrzik / a ki nem mondott nevet.

Bővebben ...
Próza

Magyary Ágnes: Regény

Fotó: morpho

Amit fontosnak tartanak az emberek a megtörtént eseményekből, az banális részlet; és ami életbevágó, azon könnyed eleganciával átsiklanak. Ezért is olyan nehéz kihámozni a valóság sarokköveit. Persze, ha a rendőrségnek lenne hozzáférése a titkosszolgálat adataihoz, akkor minden sokkal könnyebb lenne, de a városállamban nem volt cél, hogy a rendőrségnek könnyebb legyen.

Bővebben ...

Mechiat Zina verse

Nézem a földet, eltévedek, nyomaikat keresem, / apa illatába kapaszkodom. / Más, mint a magyaroké. Telített, öblös, nem savanyú. / Megnyugtat, hogy pólója alatt széles a mellbimbó, / hézag húzódik metszőfogai közt, / elalváskor ágyékán pihenteti tenyerét.

 

 Tavaszitovább                                                                                                                                                                              Havasigyopár


Gyerekkorom tavasza perforált,
nedves nyílásán besüvít a szél.

 

Magadról beszéltél, kábé egy éve, mesélted,
hogyan mész-mennél,
mentél valami tengeren hajóval,
ismételgetted, tovább-tovább,
szívtad a szelet, tüdőzted a sót.
Volt benne szeretkezés is, mondtad, mikor kértél,
keressem vissza a beszélgetést.

Ez már nem az a szelíd, orgonát jósló időszak.
Nyúlós melasz, oszloppá köt, betonná hűl.

Tovább-tovább,
mormoltam hajnalban,
amikor a tőled kapott könyvben
olvastam a pincében xilofonozó lányról.

Tizenhárom ingó emelet alatt játszott,
hangokkal tartotta a szinteket,
karcolta gégéjét a csilingelés,
tolta a mennyezet a zenét, le,
le a lány nyelőcsövén.

Ez már nem a vers volt,
csak a privát továbbinger,
olyasmi, mint a féreghajtó tabletta,
amit annyiszor morzsoltam Orfeusz száraztápjába.
Vagy mint az a másik,
amit a szomszéd nyalatott le a tenyeréről,
hogy ne ehessen többé se tápot, se tablettát,
csak nedves földet, vagy műanyagzsákot.

Immunis vagyok a légmozgásra.
Rajtam meg bennem nem lesz beton,
körülöttem nem lesz beton.
Szétzuhan a fény, a meleg délibáb,
nincs mit beszívjak, nincs mit eresszek.


Én vagyok az első kutyám,
lenyalom viszonyunkról az emlékeket.
Az erdőbe hajtanak,
amelyikben veled jártam először,
azon a szavak nélküli, havas vasárnapon.
Mantrázom a továbbot, keresem a helyünket, de sehol nincs,
fölélte a február, szétolvadt a hóval a közös is.


Belebénulok az évszakba.
 Attól félek, hogy a fák valakinek az ujjai,
hogy egy hatalmas kéz tart a tenyerén, és várja,
nagyon várja már, hogy összeroppantson.

Látom apámat és anyámat, húszévesen.
Előttem sétálnak, én nem létezem,
mégis hallani nevetésem, zsivajom.
Nézem a földet, eltévedek, nyomaikat keresem,
apa illatába kapaszkodom.
Más, mint a magyaroké. Telített, öblös, nem savanyú.
Megnyugtat, hogy pólója alatt széles a mellbimbó,
hézag húzódik metszőfogai közt,
elalváskor ágyékán pihenteti tenyerét.


A tavaszba belehalnak a rokonok.
Megfullad egy nagybáty,
stroke-ot kap egy másik,
 leesik a lépcsőn egy nagymama.
Esetleg tovább fut egy testvér a libegőig,
amiről mentében akar leszállni.

Nem tudom, neked milyen a mellbimbód, remélem, keskeny.
A fogaid szerencsére rendben vannak,
a kézfejed pedig túlságosan remeg a nyugalomhoz.

Ha nem egyezel apámmal, akkor van tovább,
akkor nem akadok meg minden száz méternél,
ha eszembe jut:
a hajós történetben
nem velem szeretkeztél.

 

Mechiat Zina 1991-ben született Győrben. 2009 óta publikál lírát, prózát és kritikát. Szövegei jelentek meg többek közt a Kalligram, Műút, Új Forrás, Műhely folyóiratokban. A Hermaion Irodalmi Társaság tagja, jelenleg Budapesten él, kommunikációs területen dolgozik.