Hírlevél feliratkozás

Keresés

Próza

Kiszely Márk: Kapcsolati tőke

Fotó: a szerző archívuma

Volt ez a csajom Debrecenben. Cseresznyével egyensúlyozott az ajkán, a szemében gurámikat nevelt. Tubás volt, vagy tenorkürtös, nem tudom már, a rézfúvósok között ült, a rendezői balon. Ha a nevén szólítottam, nem figyelt oda. Ha hatszögbe rendeztem a díszköveket a teste körül, magához tért.

Bővebben ...
Költészet

Rostás Mihály versei

hogyha kezembe foghatnék / egy maréknyi időt

Bővebben ...
HISZTI

HISZTI - Bartók Imre: 1939. szeptember 23.

hiszti eredetileg a női testhez kötődött – görög-latin eredetű, a 'méh' szóra vezethető vissza. A 19. századi orvosi diskurzusban a női idegrendszerhez kapcsolták, sokáig stigmatizáló diagnózisként használták. Aztán mindenkié lett: a köznyelvben mára levált a klinikai kontextusról, pejoratív árnyalatot hordoz, a túlzónak, irracionálisnak ítélt érzelmi reakciót nevezi meg. Hisztizik a gyerek, az anyós, a férfi, ha beteg – hisztiznek az írók is!

Sorozatunkban kortárs magyar szerzőket kértünk fel, hogy értelmezzék a kifejezést. 

Bővebben ...
Próza

Ádám Gergő: Krumponyász-univerzum (regényrészlet)

Fotó: a szerző archívuma

Róbert bal szeme az óramutató járása szerint, jobb szeme azzal ellentétesen forgott egyre gyorsabban, majd teljes testében rázkódni kezdett, a földre huppant, és nem mozdult többé. A feje sistergett és füstölt.

Bővebben ...
Költészet

Halmosi Sándor versei

Fotó: Székelyhidi Zsolt

Kabátujjukban több élet volt, / mint az Egyesült Nemzetekben ma

Bővebben ...
HISZTI

HISZTI - Veszprémi Szilveszter: Vers, amelyben a költő megint csak hisztikézik, nincs semmi látnivaló benne

hiszti eredetileg a női testhez kötődött – görög-latin eredetű, a 'méh' szóra vezethető vissza. A 19. századi orvosi diskurzusban a női idegrendszerhez kapcsolták, sokáig stigmatizáló diagnózisként használták. Aztán mindenkié lett: a köznyelvben mára levált a klinikai kontextusról, pejoratív árnyalatot hordoz, a túlzónak, irracionálisnak ítélt érzelmi reakciót nevezi meg. Hisztizik a gyerek, az anyós, a férfi, ha beteg – hisztiznek a költők is!

Sorozatunkban kortárs magyar szerzőket kértünk fel, hogy értelmezzék a kifejezést. 

Bővebben ...
Műfordítás

Gabriela Adameșteanu (f. Száva Csanád): A zebrán

Fotó: a szerző archívuma

Kissé félrenyomtad az embereket, szinte lökdösődés nélkül, mégis makacsul, ahogy a te korodra hál’Isten megtanultad. Képes vagy helyet csinálni magadnak közöttük. Diszkréten csináltad, a kíváncsiság nem kínzó betegség, nem alapösztön, nem kell könyökölni miatta.

Bővebben ...
Költészet

Peer Krisztián versei

Fotó: Schillinger Gyöngyvér

és csak menni, menni a nyelvvel / a totál szenilis Sanyi bácsi után

Bővebben ...
Próza

Tóth-Bertók Eszter: Meghaltam

Fotó: Csoboth Edina

A ravatalozónál állnak. Az épület homlokzatán a Feltámadunk-feliratból hiányzik a t, a legjobb barátnőm rögtön kiszúrja. Nézi a d-t, hogy az is eléggé inog, közben arra gondol, hogy mennyit szenvedtünk, amikor a lakása ajtajára illesztettük fel betűnként a nevét és hiába baszakodtunk a vízmértékkel, a mai napig ferde az egész.

Bővebben ...
HISZTI

HISZTI – Purosz Leonidasz: Helyi ár

A hiszti eredetileg a női testhez kötődött – görög-latin eredetű, a 'méh' szóra vezethető vissza. A 19. századi orvosi diskurzusban a női idegrendszerhez kapcsolták, sokáig stigmatizáló diagnózisként használták. Aztán mindenkié lett: a köznyelvben mára levált a klinikai kontextusról, pejoratív árnyalatot hordoz, a túlzónak, irracionálisnak ítélt érzelmi reakciót nevezi meg. Hisztizik a gyerek, az anyós, a férfi, ha beteg – hisztiznek a költők is!

Sorozatunkban kortárs magyar szerzőket kértünk fel, hogy értelmezzék a kifejezést. 

Bővebben ...
Költészet

Bánfalvi Samu: Charlie Kirk meghalt,

Fotó: A szerző archívuma

Amerika Amerika megölték Charlie Kirköt

Bővebben ...
Költészet

Bán-Horváth Veronika: Tiszta lap

Fotó: Bán-Horváth Attila

Hol nyúlánk fénylényeknek, / Hol puffadt koboldoknak látszunk.

Bővebben ...

Mechiat Zina verse

Nézem a földet, eltévedek, nyomaikat keresem, / apa illatába kapaszkodom. / Más, mint a magyaroké. Telített, öblös, nem savanyú. / Megnyugtat, hogy pólója alatt széles a mellbimbó, / hézag húzódik metszőfogai közt, / elalváskor ágyékán pihenteti tenyerét.

 

 Tavaszitovább                                                                                                                                                                              Havasigyopár


Gyerekkorom tavasza perforált,
nedves nyílásán besüvít a szél.

 

Magadról beszéltél, kábé egy éve, mesélted,
hogyan mész-mennél,
mentél valami tengeren hajóval,
ismételgetted, tovább-tovább,
szívtad a szelet, tüdőzted a sót.
Volt benne szeretkezés is, mondtad, mikor kértél,
keressem vissza a beszélgetést.

Ez már nem az a szelíd, orgonát jósló időszak.
Nyúlós melasz, oszloppá köt, betonná hűl.

Tovább-tovább,
mormoltam hajnalban,
amikor a tőled kapott könyvben
olvastam a pincében xilofonozó lányról.

Tizenhárom ingó emelet alatt játszott,
hangokkal tartotta a szinteket,
karcolta gégéjét a csilingelés,
tolta a mennyezet a zenét, le,
le a lány nyelőcsövén.

Ez már nem a vers volt,
csak a privát továbbinger,
olyasmi, mint a féreghajtó tabletta,
amit annyiszor morzsoltam Orfeusz száraztápjába.
Vagy mint az a másik,
amit a szomszéd nyalatott le a tenyeréről,
hogy ne ehessen többé se tápot, se tablettát,
csak nedves földet, vagy műanyagzsákot.

Immunis vagyok a légmozgásra.
Rajtam meg bennem nem lesz beton,
körülöttem nem lesz beton.
Szétzuhan a fény, a meleg délibáb,
nincs mit beszívjak, nincs mit eresszek.


Én vagyok az első kutyám,
lenyalom viszonyunkról az emlékeket.
Az erdőbe hajtanak,
amelyikben veled jártam először,
azon a szavak nélküli, havas vasárnapon.
Mantrázom a továbbot, keresem a helyünket, de sehol nincs,
fölélte a február, szétolvadt a hóval a közös is.


Belebénulok az évszakba.
 Attól félek, hogy a fák valakinek az ujjai,
hogy egy hatalmas kéz tart a tenyerén, és várja,
nagyon várja már, hogy összeroppantson.

Látom apámat és anyámat, húszévesen.
Előttem sétálnak, én nem létezem,
mégis hallani nevetésem, zsivajom.
Nézem a földet, eltévedek, nyomaikat keresem,
apa illatába kapaszkodom.
Más, mint a magyaroké. Telített, öblös, nem savanyú.
Megnyugtat, hogy pólója alatt széles a mellbimbó,
hézag húzódik metszőfogai közt,
elalváskor ágyékán pihenteti tenyerét.


A tavaszba belehalnak a rokonok.
Megfullad egy nagybáty,
stroke-ot kap egy másik,
 leesik a lépcsőn egy nagymama.
Esetleg tovább fut egy testvér a libegőig,
amiről mentében akar leszállni.

Nem tudom, neked milyen a mellbimbód, remélem, keskeny.
A fogaid szerencsére rendben vannak,
a kézfejed pedig túlságosan remeg a nyugalomhoz.

Ha nem egyezel apámmal, akkor van tovább,
akkor nem akadok meg minden száz méternél,
ha eszembe jut:
a hajós történetben
nem velem szeretkeztél.

 

Mechiat Zina 1991-ben született Győrben. 2009 óta publikál lírát, prózát és kritikát. Szövegei jelentek meg többek közt a Kalligram, Műút, Új Forrás, Műhely folyóiratokban. A Hermaion Irodalmi Társaság tagja, jelenleg Budapesten él, kommunikációs területen dolgozik.