Hírlevél feliratkozás

Keresés

Költészet

Taizs Gergő versei

Fotó: Pápai Zoltán

A cilinderben üregedő nyúl / orrcimpáján a tenger habjai

 

A fénykörön túl

A takarás roppant rendszerében
az emberek úgy változnak,
hogy elfelejtenek szólni róla.
Engem arra szánt az Úr,
hogy vágyni tanuljak,
de sosem tanított meg
jól feledni.
Határozott bizonytalansággal,
szó- és számkivetettségben,
a hallgatás szemhéjnyi zsákutcájában
sosem leszek igazán
egymagam,
fogadkozom,
és lehugyozom a gyanútlan csillagokat.

 

Paphos nélküled

Nyikorog a reggel, a kertkapu, a hintaszék –
minden határos valamivel.
Aztán az ellobbanó felhők.
Az anyag szenvedő szerkezete.
A cilinderben üregedő nyúl
orrcimpáján a tenger habjai.
De mi okozza a bolygók táncát,
az aritmiát a harangszóban,
amikor félrevered szívemet?

 

Taizs Gergő 1984-ben született Tatabányán. Verset ír.
 
Költészet

Farkas Arnold Levente: teketória

Fotó: A szerző archívuma

mint / teketória nélküli szóban / a méla igazság

Bővebben ...
HISZTI

HISZTI - Korda Bonifác: A nagy fölemelkedés

hiszti eredetileg a női testhez kötődött – görög-latin eredetű, a 'méh' szóra vezethető vissza. A 19. századi orvosi diskurzusban a női idegrendszerhez kapcsolták, sokáig stigmatizáló diagnózisként használták. Aztán mindenkié lett: a köznyelvben mára levált a klinikai kontextusról, pejoratív árnyalatot hordoz, a túlzónak, irracionálisnak ítélt érzelmi reakciót nevezi meg. Hisztizik a gyerek, az anyós, a férfi, ha beteg – hisztiznek az írók is!

Sorozatunkban kortárs magyar szerzőket kértünk fel, hogy értelmezzék a kifejezést. 

Bővebben ...
Műfordítás

Tímea Sipos (f. Bori Ági): Öklökkel teli gyomor II.

Fotó: a szerző archívuma

Ha apám tudta, hogyan kell enni, akkor anyám azt tudja, hogyan kell koplalni. Egész gyerekkoromban vagy koplalt, vagy folyékony diétán volt, miközben apám zabált és dohányzott és énekelt és ivott.

Bővebben ...
Műfordítás

Tímea Sipos (f. Bori Ági): Öklökkel teli gyomor I.

Fotó: a szerző archívuma

Amit nem merek elmondani anyámnak az az, hogy ez nem egy egyszerű húgyúti fertőzés. Apám családjában van egy széles körben elterjedt hiedelem, miszerint a szellemek lábtól felfelé hatolnak be egy nő testébe.

Bővebben ...
Költészet

Bodor Eszter Hanna: lebegő

Fotó: Török Levente

sodrást ami elmossa / az elhordozott erőszakot

Bővebben ...
Próza

Kiszely Márk: Kapcsolati tőke

Fotó: a szerző archívuma

Volt ez a csajom Debrecenben. Cseresznyével egyensúlyozott az ajkán, a szemében gurámikat nevelt. Tubás volt, vagy tenorkürtös, nem tudom már, a rézfúvósok között ült, a rendezői balon. Ha a nevén szólítottam, nem figyelt oda. Ha hatszögbe rendeztem a díszköveket a teste körül, magához tért.

Bővebben ...
Költészet

Rostás Mihály versei

Fotó: A szerző archívuma

hogyha kezembe foghatnék / egy maréknyi időt

Bővebben ...
HISZTI

HISZTI - Bartók Imre: 1939. szeptember 23.

hiszti eredetileg a női testhez kötődött – görög-latin eredetű, a 'méh' szóra vezethető vissza. A 19. századi orvosi diskurzusban a női idegrendszerhez kapcsolták, sokáig stigmatizáló diagnózisként használták. Aztán mindenkié lett: a köznyelvben mára levált a klinikai kontextusról, pejoratív árnyalatot hordoz, a túlzónak, irracionálisnak ítélt érzelmi reakciót nevezi meg. Hisztizik a gyerek, az anyós, a férfi, ha beteg – hisztiznek az írók is!

Sorozatunkban kortárs magyar szerzőket kértünk fel, hogy értelmezzék a kifejezést. 

Bővebben ...
Próza

Ádám Gergő: Krumponyász-univerzum (regényrészlet)

Fotó: a szerző archívuma

Róbert bal szeme az óramutató járása szerint, jobb szeme azzal ellentétesen forgott egyre gyorsabban, majd teljes testében rázkódni kezdett, a földre huppant, és nem mozdult többé. A feje sistergett és füstölt.

Bővebben ...
Költészet

Halmosi Sándor versei

Fotó: Székelyhidi Zsolt

Kabátujjukban több élet volt, / mint az Egyesült Nemzetekben ma

Bővebben ...
HISZTI

HISZTI - Veszprémi Szilveszter: Vers, amelyben a költő megint csak hisztikézik, nincs semmi látnivaló benne

hiszti eredetileg a női testhez kötődött – görög-latin eredetű, a 'méh' szóra vezethető vissza. A 19. századi orvosi diskurzusban a női idegrendszerhez kapcsolták, sokáig stigmatizáló diagnózisként használták. Aztán mindenkié lett: a köznyelvben mára levált a klinikai kontextusról, pejoratív árnyalatot hordoz, a túlzónak, irracionálisnak ítélt érzelmi reakciót nevezi meg. Hisztizik a gyerek, az anyós, a férfi, ha beteg – hisztiznek a költők is!

Sorozatunkban kortárs magyar szerzőket kértünk fel, hogy értelmezzék a kifejezést. 

Bővebben ...

Horváth Benji verse

Én hordozom / az ő viharát, nekem kellett megölnöm / az ő emlékeit is, nekem kell / feltakarítanom a nyomokat, / és én vagyok az, akit megtagadtak. / A reggel pedig halott, / bármit is akarnék tőle.

 

Horváth Benji 1988-ban született Marosvásárhelyen. Költő. Első verskötete A cseplini díva címmel látott napvilágot, a Koinónia Kiadó gondozásában, 2009-ben. Új kötetének címe: Beatcore (Erdélyi Híradó Kiadó – FISZ, 2015.). Látó- és Műút-nívódíjas. Jelenleg Budapesten él.

 

Az amnézia útja

 

Ezek a hidak valamikor
világokat kötöttek össze.
Kertek, sziklák,
forgalmas belvárosi utcák,
titkos kis késdobálók
kinyújtott kezét. Tudtuk,
hogy minden folyik, panta rhei,
ahogyan szívtől szívig is
a megfelelő mederben a vér.
Ez a kilátó őrizte
a farkasok szemét.
 

Ezekben a gödrökben
nyugalom volt és hegedűszó
kísérte az ösvényt. Vihar
mosta a macskakövet
és az volt az igazi ébredés.
Ebben a szobában is volt pillanat,
volt ez a test, volt ez a rés.
Az a test pedig lámpa volt.
Felkapcsoltam, de ő fújta le rólam,
ha már megállt, a port.
Egy darabig. Míg aztán eltört megint.
 

Nem ezek a halottak kezdték,
bármennyit nézem őket.
Nem a homlokzat takarta el a rendjét,
ilyen nincs. Meg fog mutatkozni ez még,
de nem a szél játéka a homokkal,
nem ez az űr, és nem ez a fájás
hordja ki titkait. Nem erre a partra.
Valaki más kezdett el valamit,
de nem lehet megtalálni senkit.
Itt nem. Nem a város átok,
és nem a szó a hűtlen.
Nem te vagy menthetetlen.
Ez az arc valamikor ismerte árkait
és pontosan le tudtam rajzolni
a tájat, amit látok.
Biztosan állt e szürke ház
a gyönge kariatidákon.
 

Itt voltak, ismertem őket.
Könnyű volt nevetni tüzelő macskát,
három millió halált, vészesen
közelgő világvégét, nedves testet,
és távoli atomrobbanást.
És vérbajt, és vihart,
és kétbalkezes elrugaszkodásokat.
De ezt a temetőt is benőtte a gaz,
ezt a várost is eltakarta az akarat,
kibaszott akarat. A lázadók
ellepték ezt a birodalmat,
és ezek az újonc kis bitangok
azt se tudják, mit akarnak.
Hiába hívom a szolgát,
nincs itt, már ő is elhagyott,
nem hoz bort, nem játszik új dalt,
nem lesi senki sötétszép álmomat
és nekem sincs lesnem kiét. Nincs miért.
Csak a vérerek rohanása van,
ahogy megfertőzi az estét,
és kiteljesül a holnapban.
Az égvilágon nincs már, mit tennem.
 

Fölöttem vadászgépek hasítják az eget,
s csak vigasztalódni tér be hozzám minden,
maradandó dolgaim nincsenek,
és nem él már szürke mágus, hogy keressen.
 

Csak üres orgiákat hoz ez a sötétség,
csak villanó húst, és villanyfényeket,
hasznos vagyok, ha bárki megkíván még,
és gyűlölöm a kurva mesterségemet.
 

Már nem beszél hozzám a virágzás,
és nem zúg sehol egy tenger.
Megkaphatok bármilyen látványt,
és nincs még egy ilyen lábfej.
 

A háború már mindent megevett.
Nem tudom, talán én robbantottam ki,
valami kincsekért, amik már nincsenek,
s a mai istent is jobb lesz holnapra hagyni.
 

Pár hete kiengedtem a vadakat is,
hagytam, dúlják fel a szőlőst,
döntsék fel a szobrokat,
törjenek be ajtót, ablakot,
oltsák ki az összes tüzet.
Mert ez a ház már nem hoz kenyeret,
bort, a valamennyi sok is kevés,
a hold süket, nincs hangom,
ami eljutna hozzá. Én hordozom
az ő viharát, nekem kellett megölnöm
az ő emlékeit is, nekem kell
feltakarítanom a nyomokat,
és én vagyok az, akit megtagadtak.
A reggel pedig halott,
bármit is akarnék tőle.

 

 

(2013-2016)