Hírlevél feliratkozás

Please enable the javascript to submit this form

Keresés

Horváth Benji verse

Én hordozom / az ő viharát, nekem kellett megölnöm / az ő emlékeit is, nekem kell / feltakarítanom a nyomokat, / és én vagyok az, akit megtagadtak. / A reggel pedig halott, / bármit is akarnék tőle.

 

Horváth Benji 1988-ban született Marosvásárhelyen. Költő. Első verskötete A cseplini díva címmel látott napvilágot, a Koinónia Kiadó gondozásában, 2009-ben. Új kötetének címe: Beatcore (Erdélyi Híradó Kiadó – FISZ, 2015.). Látó- és Műút-nívódíjas. Jelenleg Budapesten él.

 

Az amnézia útja

 

Ezek a hidak valamikor
világokat kötöttek össze.
Kertek, sziklák,
forgalmas belvárosi utcák,
titkos kis késdobálók
kinyújtott kezét. Tudtuk,
hogy minden folyik, panta rhei,
ahogyan szívtől szívig is
a megfelelő mederben a vér.
Ez a kilátó őrizte
a farkasok szemét.
 

Ezekben a gödrökben
nyugalom volt és hegedűszó
kísérte az ösvényt. Vihar
mosta a macskakövet
és az volt az igazi ébredés.
Ebben a szobában is volt pillanat,
volt ez a test, volt ez a rés.
Az a test pedig lámpa volt.
Felkapcsoltam, de ő fújta le rólam,
ha már megállt, a port.
Egy darabig. Míg aztán eltört megint.
 

Nem ezek a halottak kezdték,
bármennyit nézem őket.
Nem a homlokzat takarta el a rendjét,
ilyen nincs. Meg fog mutatkozni ez még,
de nem a szél játéka a homokkal,
nem ez az űr, és nem ez a fájás
hordja ki titkait. Nem erre a partra.
Valaki más kezdett el valamit,
de nem lehet megtalálni senkit.
Itt nem. Nem a város átok,
és nem a szó a hűtlen.
Nem te vagy menthetetlen.
Ez az arc valamikor ismerte árkait
és pontosan le tudtam rajzolni
a tájat, amit látok.
Biztosan állt e szürke ház
a gyönge kariatidákon.
 

Itt voltak, ismertem őket.
Könnyű volt nevetni tüzelő macskát,
három millió halált, vészesen
közelgő világvégét, nedves testet,
és távoli atomrobbanást.
És vérbajt, és vihart,
és kétbalkezes elrugaszkodásokat.
De ezt a temetőt is benőtte a gaz,
ezt a várost is eltakarta az akarat,
kibaszott akarat. A lázadók
ellepték ezt a birodalmat,
és ezek az újonc kis bitangok
azt se tudják, mit akarnak.
Hiába hívom a szolgát,
nincs itt, már ő is elhagyott,
nem hoz bort, nem játszik új dalt,
nem lesi senki sötétszép álmomat
és nekem sincs lesnem kiét. Nincs miért.
Csak a vérerek rohanása van,
ahogy megfertőzi az estét,
és kiteljesül a holnapban.
Az égvilágon nincs már, mit tennem.
 

Fölöttem vadászgépek hasítják az eget,
s csak vigasztalódni tér be hozzám minden,
maradandó dolgaim nincsenek,
és nem él már szürke mágus, hogy keressen.
 

Csak üres orgiákat hoz ez a sötétség,
csak villanó húst, és villanyfényeket,
hasznos vagyok, ha bárki megkíván még,
és gyűlölöm a kurva mesterségemet.
 

Már nem beszél hozzám a virágzás,
és nem zúg sehol egy tenger.
Megkaphatok bármilyen látványt,
és nincs még egy ilyen lábfej.
 

A háború már mindent megevett.
Nem tudom, talán én robbantottam ki,
valami kincsekért, amik már nincsenek,
s a mai istent is jobb lesz holnapra hagyni.
 

Pár hete kiengedtem a vadakat is,
hagytam, dúlják fel a szőlőst,
döntsék fel a szobrokat,
törjenek be ajtót, ablakot,
oltsák ki az összes tüzet.
Mert ez a ház már nem hoz kenyeret,
bort, a valamennyi sok is kevés,
a hold süket, nincs hangom,
ami eljutna hozzá. Én hordozom
az ő viharát, nekem kellett megölnöm
az ő emlékeit is, nekem kell
feltakarítanom a nyomokat,
és én vagyok az, akit megtagadtak.
A reggel pedig halott,
bármit is akarnék tőle.

 

 

(2013-2016)