Hírlevél feliratkozás

Keresés

Műfordítás

Luciana Ratto (f. Sokcsevits Judit Ráhel): Apu, melyikünket mentenéd meg?

Fotó: a szerző archívuma

Azt mondják, a második gyerekkel megduplázódik a szeretet, azt mondják, hogy ezt kell mondani az elsőszülötteknek, de most két kiskutyaszem könyörög, hogy őt válasszam, és hagyjam veszni a másikat.

Bővebben ...
Műfordítás

Andrei Dósa (f. Horváth Benji): Sok erő és egy csipetnyi gyöngédség

Fotó: Veronica Ștefăneț

Igyekszem a lehető legokésabban hozzáállni a nőkhöz, még ha nagyrészt nőgyűlölő és szexista klisék sorozatába csúszik is bele az agyam. Mindenféle disznó vicceken nőttem fel, amelyeknek a főszereplői Móricka és Bulă voltak. Gyakran éreztem kísértést, hogy mint a viccben Bulă, azt mondjam a barátnőimnek, tetszik, ahogy gondolkodsz.

Bővebben ...
Költészet

Holczer Dávid versei

Fotó: Szántó Bence Attila

Isten tudja mire képes / egy ember seprűvel a kezében

Bővebben ...
Próza

Baqais Dávid: nem lenne boldogabb

Fotó: James Herbert

és akkor se lenne boldogabb, ha aztán öt vesztes pályázat után elkezdene egy kocsmában pultozni, hogy leplezze az ismerősei előtt az örökölt transzgenerációs vagyonát, ami miatt folyamatos bűntudatot érez, de akkor se, ha megtudná, hogy a barátjának háromszor annyi van a takarékszámláján, mint neki, és ő még bűntudatot sem érez

Bővebben ...
Próza

Szeifert Natália: Kopognak

Fotó: a szerző archívuma

részlet a Hóember a Naprendszerben című regényből

Bővebben ...
Költészet

Zsigmond Soma versei

Fotó: Pénzes Johanna

Lépteid alatt felnyög a parketta, ablakot nyitsz, / a levegő idegen csípése nem ébreszt fel.

Bővebben ...
Költészet

Kollár Árpád versei

Fotó: Keller Ami

az almahéjon azt a pici, barna a foltot

Bővebben ...
Próza

Murányi Zita: Halálfélelem

Fotó: a szerző archívuma

A férfiaktól is ösztönösen tartok, képtelen vagyok nem hidegen viszonozni az érintést, ujjaimat egyedül a pusztulás mozgatja, amihez érek, tönkremegy, atomjaira hullik.

Bővebben ...
Próza

Lázár Bence András: Saldanha. Lisszabon. Kacsakagyló.

Fotó: a szerző archívuma

Azt mondják, Lisszabonban, a fehér városban, egészen máshogy megy le a nap. Legalábbis a portugálok ezt hiszik, és azon a csütörtöki délelőttön egy bizonyos Weisz Máté és egy bizonyos Perr Rebeka is ezt hitte.

Bővebben ...
Költészet

Benkő Imola Orsolya versei

Fotó: Szerdahelyi Mátyás

helyzet van a 10. C osztályban a kolléga / túl fiatal

Bővebben ...
Költészet

Saád Anna versei

Fotó: Sárközi Bence

de bennem ragadnak tanításaid / amik szerint élnem kéne

Bővebben ...
Költészet

Vincze Szabolcs versei

Fotó: Pavlovits Gitta

A Braille-írás panaszkodik / a hozzád érő kezekről

Bővebben ...

Horváth Benji verse

Én hordozom / az ő viharát, nekem kellett megölnöm / az ő emlékeit is, nekem kell / feltakarítanom a nyomokat, / és én vagyok az, akit megtagadtak. / A reggel pedig halott, / bármit is akarnék tőle.

 

Horváth Benji 1988-ban született Marosvásárhelyen. Költő. Első verskötete A cseplini díva címmel látott napvilágot, a Koinónia Kiadó gondozásában, 2009-ben. Új kötetének címe: Beatcore (Erdélyi Híradó Kiadó – FISZ, 2015.). Látó- és Műút-nívódíjas. Jelenleg Budapesten él.

 

Az amnézia útja

 

Ezek a hidak valamikor
világokat kötöttek össze.
Kertek, sziklák,
forgalmas belvárosi utcák,
titkos kis késdobálók
kinyújtott kezét. Tudtuk,
hogy minden folyik, panta rhei,
ahogyan szívtől szívig is
a megfelelő mederben a vér.
Ez a kilátó őrizte
a farkasok szemét.
 

Ezekben a gödrökben
nyugalom volt és hegedűszó
kísérte az ösvényt. Vihar
mosta a macskakövet
és az volt az igazi ébredés.
Ebben a szobában is volt pillanat,
volt ez a test, volt ez a rés.
Az a test pedig lámpa volt.
Felkapcsoltam, de ő fújta le rólam,
ha már megállt, a port.
Egy darabig. Míg aztán eltört megint.
 

Nem ezek a halottak kezdték,
bármennyit nézem őket.
Nem a homlokzat takarta el a rendjét,
ilyen nincs. Meg fog mutatkozni ez még,
de nem a szél játéka a homokkal,
nem ez az űr, és nem ez a fájás
hordja ki titkait. Nem erre a partra.
Valaki más kezdett el valamit,
de nem lehet megtalálni senkit.
Itt nem. Nem a város átok,
és nem a szó a hűtlen.
Nem te vagy menthetetlen.
Ez az arc valamikor ismerte árkait
és pontosan le tudtam rajzolni
a tájat, amit látok.
Biztosan állt e szürke ház
a gyönge kariatidákon.
 

Itt voltak, ismertem őket.
Könnyű volt nevetni tüzelő macskát,
három millió halált, vészesen
közelgő világvégét, nedves testet,
és távoli atomrobbanást.
És vérbajt, és vihart,
és kétbalkezes elrugaszkodásokat.
De ezt a temetőt is benőtte a gaz,
ezt a várost is eltakarta az akarat,
kibaszott akarat. A lázadók
ellepték ezt a birodalmat,
és ezek az újonc kis bitangok
azt se tudják, mit akarnak.
Hiába hívom a szolgát,
nincs itt, már ő is elhagyott,
nem hoz bort, nem játszik új dalt,
nem lesi senki sötétszép álmomat
és nekem sincs lesnem kiét. Nincs miért.
Csak a vérerek rohanása van,
ahogy megfertőzi az estét,
és kiteljesül a holnapban.
Az égvilágon nincs már, mit tennem.
 

Fölöttem vadászgépek hasítják az eget,
s csak vigasztalódni tér be hozzám minden,
maradandó dolgaim nincsenek,
és nem él már szürke mágus, hogy keressen.
 

Csak üres orgiákat hoz ez a sötétség,
csak villanó húst, és villanyfényeket,
hasznos vagyok, ha bárki megkíván még,
és gyűlölöm a kurva mesterségemet.
 

Már nem beszél hozzám a virágzás,
és nem zúg sehol egy tenger.
Megkaphatok bármilyen látványt,
és nincs még egy ilyen lábfej.
 

A háború már mindent megevett.
Nem tudom, talán én robbantottam ki,
valami kincsekért, amik már nincsenek,
s a mai istent is jobb lesz holnapra hagyni.
 

Pár hete kiengedtem a vadakat is,
hagytam, dúlják fel a szőlőst,
döntsék fel a szobrokat,
törjenek be ajtót, ablakot,
oltsák ki az összes tüzet.
Mert ez a ház már nem hoz kenyeret,
bort, a valamennyi sok is kevés,
a hold süket, nincs hangom,
ami eljutna hozzá. Én hordozom
az ő viharát, nekem kellett megölnöm
az ő emlékeit is, nekem kell
feltakarítanom a nyomokat,
és én vagyok az, akit megtagadtak.
A reggel pedig halott,
bármit is akarnék tőle.

 

 

(2013-2016)