Hírlevél feliratkozás

Keresés

Költészet

Németh Gábor Dávid versei

Fotó: Szulovszky Mária

Átkeretezés

Hová tevé boldogtalan fiait?
Vörösmarty Mihály: Előszó

Hallom, hogy üvölt elhagyatottságában az óceán.
Ránézek az algás lépcsőről, összerándulunk,
és nincs közünk egymáshoz. Szárnyak kopognak
a maradásra alkalmatlan kikötő oldalán.
Születés helyett tél van és csend.
Ezért késnek nálunk az anyák, mert
szállnak el az angyalok a családtól. A korán
érkezettek. Bár felsírnak, csak egy órát
élnek. Összerándulok minden koppanásra,
és csak az ablakon keresztül merek az égre
nézni. De hiába, az égben semmi sincsen,
ami fiamhoz hasonlítana. Újabban őket keresem
minden parton. A visszatérő vájatokat
bámulom az iszapban, az esztétikáját keresem
mindennek, mintha ez segítene a távolságtartásban.
Elfárad a part az ismétlődésben. Nyomaiban
próbálok nyelvet találni, de nem fordíthatom le
halálukat arra, ahogy megtörnek a hullámok
a tengerirózsák, hínárok és kagylók közt.

 

Alakjamúlt

Amikor a nagypapámtól örökölt borotvapenge-csomag
egyik darabjával végigvágtam a kezemet az ütőér mellett,
mintha egy folyó öntött volna ki az alkaromból. Azóta
esténként benyomom a dugót a lefolyóba, megvárom,
amíg a mosdó megtelik vízzel, belerakom a fejemet,
és nézem a zománcot fulladásig. Fehér szirmú
vadvirágként ölel a csap. Ahogy kiemelem fejemet a vízből,
véletlenszerű mintában hullanak a cseppek. Addig
bámulom őket, amíg jelenteni kezd valamit a formájuk. Közben
arra gondolok, mikor dédszüleim 1918-ban átszöktek
a határon, talán a Szamoson át jöttek, hogy legyen valamilyen
kapcsolatom velük. Sodrásuk feltöltött egy várost.
Állítólag romániai svábok voltak, akaratuk ellenére is
sokkal több nyelvet beszéltek, mint amennyit én
valaha is fogok, mégsem tudnák elmondani,
nem azért küzdöttek, hogy a torkom köré tekerjem
a folyókat. Pedig a vízben gyorsan terjed a hang,
talán gyorsabban, mint ahogy visszahátrálok a télbe,
és a fagyban végleg rögzülnek a távolságok.

 

Németh Gábor Dávid, Budapest, 1994, költő, szerkesztő. Megjelent verseskötetei: Banán és kutya, FISZ, 2017; Lebegő arborétum, Prae Kiadó, 2022. Színházi munkái: Fatima (bemutató: Kolozsvári Magyar Opera, 2021); Emma (A MÜPA 2020-as zeneműpályázatának díjazottja); Az elveszett Hold (bemutató: Zene Háza, 2026).

Próza

Gáspár Sára: András megértő figyelme

Fotó: a szerző archívuma

Már jónéhány hete beszélgettünk, amikor András minden előjel nélkül eltűnt. Nem reagált az üzeneteimre, meg se nyitotta őket. Csak miatta tettem ki melankolikus tájképeket, egyikre sem reagált, én pedig rettegtem attól, hogy rájött, ez nem is én vagyok, pedig én vagyok, de lehet, hogy nem úgy, ahogy ő gondolja, és lehet, hogy megérezte, hogy jobban érdekelnek a csillogós harisnyák és a részeg flörtölések, mint József Attila.

Bővebben ...
Próza

Csermely Mátyás: Labora

Fotó: Zanati Réka

A gyár nagy volt, eszméletlenül. Tornyai szikárak, felhői nehezek, rendszere ütemre lélegző. Egy hatalmas bogárbelsőre emlékeztetett, ami mintha valami felettébb velőset emésztene, olyannyira szuszogni tetszett.

Bővebben ...
Költészet

Berki Ádám versei

Fotó: A szerző archívuma

zavar a páratlan prímszámok figyelmetlensége

Bővebben ...
Próza

Márton Evelin: Öt hegy, öt templom

Fotó: Onda Péter

A nádas megnyílik hamaroson, s az én kóborjaim kijőnek a homályból. Őnekik viszed azt, amit küldök – mondta az Úr és gyöngéd lökdöséssel jelezte Vendelnek, hogy induljon izibe, mert idő van.

Bővebben ...
Próza

Szerényi-Bartók Tamás: Szíverősítő (regényrészlet)

Fotó: Urbán Ádám

Mészkőpor és füstölő szaga keveredett odabent, és mindennek volt egyfajta otthonos mocskossága, de nem erre, még csak nem is a tanár szavaira emlékszem a legélénkebben, hanem egy lányra.

Bővebben ...
Próza

Ádám Szilamér: Hallod ezt? Csend

Fotó: a szerző archívuma

Kinyitotta a méhesház ajtaját, kihúzogatta a kaptárokat, de semmi. Végignézte az egészet, mind a három sort lentről felfelé, majd újra, és mivel nem hitt a szemének, még egyszer, harmadjára is.

Bővebben ...
Költészet

Rieder Anna Róza versei

Fotó: Berta Réka

én isteni parancsot soha meg nem tagadtam

Bővebben ...
Próza

Hegedűs Márton: Meccs

Fotó: a szerző archívuma

A létravértesi középpályás előre ívelte a labdát, és a B középből – a beton lelátóról – mind a tizenhat ultra egy emberként üvöltött, amint az ellenfél fürge hetese levette az elérhetetlennek tűnő labdát, centikkel az oldalvonal mellett, és megtolta a lihegő Laci mellett.

Bővebben ...

Horváth Benji verse

Én hordozom / az ő viharát, nekem kellett megölnöm / az ő emlékeit is, nekem kell / feltakarítanom a nyomokat, / és én vagyok az, akit megtagadtak. / A reggel pedig halott, / bármit is akarnék tőle.

 

Horváth Benji 1988-ban született Marosvásárhelyen. Költő. Első verskötete A cseplini díva címmel látott napvilágot, a Koinónia Kiadó gondozásában, 2009-ben. Új kötetének címe: Beatcore (Erdélyi Híradó Kiadó – FISZ, 2015.). Látó- és Műút-nívódíjas. Jelenleg Budapesten él.

 

Az amnézia útja

 

Ezek a hidak valamikor
világokat kötöttek össze.
Kertek, sziklák,
forgalmas belvárosi utcák,
titkos kis késdobálók
kinyújtott kezét. Tudtuk,
hogy minden folyik, panta rhei,
ahogyan szívtől szívig is
a megfelelő mederben a vér.
Ez a kilátó őrizte
a farkasok szemét.
 

Ezekben a gödrökben
nyugalom volt és hegedűszó
kísérte az ösvényt. Vihar
mosta a macskakövet
és az volt az igazi ébredés.
Ebben a szobában is volt pillanat,
volt ez a test, volt ez a rés.
Az a test pedig lámpa volt.
Felkapcsoltam, de ő fújta le rólam,
ha már megállt, a port.
Egy darabig. Míg aztán eltört megint.
 

Nem ezek a halottak kezdték,
bármennyit nézem őket.
Nem a homlokzat takarta el a rendjét,
ilyen nincs. Meg fog mutatkozni ez még,
de nem a szél játéka a homokkal,
nem ez az űr, és nem ez a fájás
hordja ki titkait. Nem erre a partra.
Valaki más kezdett el valamit,
de nem lehet megtalálni senkit.
Itt nem. Nem a város átok,
és nem a szó a hűtlen.
Nem te vagy menthetetlen.
Ez az arc valamikor ismerte árkait
és pontosan le tudtam rajzolni
a tájat, amit látok.
Biztosan állt e szürke ház
a gyönge kariatidákon.
 

Itt voltak, ismertem őket.
Könnyű volt nevetni tüzelő macskát,
három millió halált, vészesen
közelgő világvégét, nedves testet,
és távoli atomrobbanást.
És vérbajt, és vihart,
és kétbalkezes elrugaszkodásokat.
De ezt a temetőt is benőtte a gaz,
ezt a várost is eltakarta az akarat,
kibaszott akarat. A lázadók
ellepték ezt a birodalmat,
és ezek az újonc kis bitangok
azt se tudják, mit akarnak.
Hiába hívom a szolgát,
nincs itt, már ő is elhagyott,
nem hoz bort, nem játszik új dalt,
nem lesi senki sötétszép álmomat
és nekem sincs lesnem kiét. Nincs miért.
Csak a vérerek rohanása van,
ahogy megfertőzi az estét,
és kiteljesül a holnapban.
Az égvilágon nincs már, mit tennem.
 

Fölöttem vadászgépek hasítják az eget,
s csak vigasztalódni tér be hozzám minden,
maradandó dolgaim nincsenek,
és nem él már szürke mágus, hogy keressen.
 

Csak üres orgiákat hoz ez a sötétség,
csak villanó húst, és villanyfényeket,
hasznos vagyok, ha bárki megkíván még,
és gyűlölöm a kurva mesterségemet.
 

Már nem beszél hozzám a virágzás,
és nem zúg sehol egy tenger.
Megkaphatok bármilyen látványt,
és nincs még egy ilyen lábfej.
 

A háború már mindent megevett.
Nem tudom, talán én robbantottam ki,
valami kincsekért, amik már nincsenek,
s a mai istent is jobb lesz holnapra hagyni.
 

Pár hete kiengedtem a vadakat is,
hagytam, dúlják fel a szőlőst,
döntsék fel a szobrokat,
törjenek be ajtót, ablakot,
oltsák ki az összes tüzet.
Mert ez a ház már nem hoz kenyeret,
bort, a valamennyi sok is kevés,
a hold süket, nincs hangom,
ami eljutna hozzá. Én hordozom
az ő viharát, nekem kellett megölnöm
az ő emlékeit is, nekem kell
feltakarítanom a nyomokat,
és én vagyok az, akit megtagadtak.
A reggel pedig halott,
bármit is akarnék tőle.

 

 

(2013-2016)