Pál Sándor Attila versei

Részletek

Pál Sándor Attila 1989-ben született Szankon. Költő, doktorandusz. Csupa sz-betűs helyhez kötődik: Szeged, Szekszárd, Szentendre. Első kötete 2013-ban jelent meg Pontozó címmel a JAK gondozásában. Jelenleg új kötetén dolgozik. 2015-ben Móricz-ösztöndíjat kapott.

Virrasztóének

A fényes nap immár elnyugodott,

amit ismerek a földön, sötétben maradt.

Kicsiny lámpám fénye küzd csak a

feketeség szélén.

Miután eloltom, a szemem lassan

szokik hozzá a fénytelenséghez.

Minden állat rendelt nyugalmára tér.

A fáradtak megkönnyebbülnek.

Én számba veszem a szeretteimet.

Kezeim összekulcsolása megnyugtat.

Mi van, ha csak én hallom a gondolataimat.

A pontos, tiszta hajnal derengése a szemembe ég.

Az árva asszony balladája

Nyöszörgő hangra lett figyelmes egy hajléktalan,

és a hang forrását követve megtalálta hamarosan.

Már kórházban van. A nyomozás folyamatban.

Vándorének

Elköltözni a második otthonodból, egy déli városból, a szülőfalud után.

Állni az üres lakásban.

Mint kukoricásban, sebes arccal átvágni egy szobányi bezsákolt ruhán.

Kilépni az erkélyre. Gyönyörködni a tájban.

Halotti búcsúztató

A temetés, vagyis az, hogy a halott

ember körül összegyűlnek fajtársai,

igen elterjedt magatartás.

A kutatók úgy gondolják, hogy az

emberek fajtársuk halálából, annak

okaiból tanulnak.

A tetemet felfedező ember, általában a

terület domináns embere, károgni kezdett

és 5-11 további embert hívott oda. A csapat

10-20 percig hangosan károgott, majd lassan

elcsendesedtek és a területet uraló ember

kivételével elrepültek.

Munkadal

A kövesútról letérve egy általam már

nem ismert úthálózat rendje. Lassú

követése a méltóságteljes óriásgépnek

a köhögő dízelautóval.

Makulátlanul fehér tanyafalak, fácáncsoport.

A kocsit megkergető kutyák, közben a félelem,

hogy eltaposunk egyet, hogy testvérem direkt

ráhúzza a kormányt.

Régi korok divatja szerinti, mára munkásruhává

átnevezett rongyok a testen. Végre egy akácerdő.

Meleg november.

Fejemben az út közben látott, határkőre szállt sólyom

vagy ölyv vagy héja vagy sas képe az egyik lapos közepén.

A meglepő szárnyfesztáv, a szenvtelensége.

Kezeimen olajos kesztyűpár.

A szűrt fényben távolabb üvölt a láncfűrész, mint

egy kiszenvedő vadállat. Az erdő zeng, elnyugszik,

reccsenések, a dőlés riasztó hangereje.

Ropogó avar.

Betolakodás a sajátba. A testvérem közli, hogy

enyém a legalantasabb munka, az általuk gondosan

mérlegelve kiválasztott, feldarabolt törzsek, vastagabb

ágak pótkocsira hordása. A magamé.

Nincs sietség, nincs miért szólni. Apámék távolabb.

Este a bortól zsongó fejemben visszhangzik a fák üvöltése.