Pál Sándor Attila versei
- Részletek
Pál Sándor Attila 1989-ben született Szankon. Költő, doktorandusz. Csupa sz-betűs helyhez kötődik: Szeged, Szekszárd, Szentendre. Első kötete 2013-ban jelent meg Pontozó címmel a JAK gondozásában. Jelenleg új kötetén dolgozik. 2015-ben Móricz-ösztöndíjat kapott.
Virrasztóének
A fényes nap immár elnyugodott,
amit ismerek a földön, sötétben maradt.
Kicsiny lámpám fénye küzd csak a
feketeség szélén.
Miután eloltom, a szemem lassan
szokik hozzá a fénytelenséghez.
Minden állat rendelt nyugalmára tér.
A fáradtak megkönnyebbülnek.
Én számba veszem a szeretteimet.
Kezeim összekulcsolása megnyugtat.
Mi van, ha csak én hallom a gondolataimat.
A pontos, tiszta hajnal derengése a szemembe ég.
Az árva asszony balladája
Nyöszörgő hangra lett figyelmes egy hajléktalan,
és a hang forrását követve megtalálta hamarosan.
Már kórházban van. A nyomozás folyamatban.
Vándorének
Elköltözni a második otthonodból, egy déli városból, a szülőfalud után.
Állni az üres lakásban.
Mint kukoricásban, sebes arccal átvágni egy szobányi bezsákolt ruhán.
Kilépni az erkélyre. Gyönyörködni a tájban.
Halotti búcsúztató
A temetés, vagyis az, hogy a halott
ember körül összegyűlnek fajtársai,
igen elterjedt magatartás.
A kutatók úgy gondolják, hogy az
emberek fajtársuk halálából, annak
okaiból tanulnak.
A tetemet felfedező ember, általában a
terület domináns embere, károgni kezdett
és 5-11 további embert hívott oda. A csapat
10-20 percig hangosan károgott, majd lassan
elcsendesedtek és a területet uraló ember
kivételével elrepültek.
Munkadal
A kövesútról letérve egy általam már
nem ismert úthálózat rendje. Lassú
követése a méltóságteljes óriásgépnek
a köhögő dízelautóval.
Makulátlanul fehér tanyafalak, fácáncsoport.
A kocsit megkergető kutyák, közben a félelem,
hogy eltaposunk egyet, hogy testvérem direkt
ráhúzza a kormányt.
Régi korok divatja szerinti, mára munkásruhává
átnevezett rongyok a testen. Végre egy akácerdő.
Meleg november.
Fejemben az út közben látott, határkőre szállt sólyom
vagy ölyv vagy héja vagy sas képe az egyik lapos közepén.
A meglepő szárnyfesztáv, a szenvtelensége.
Kezeimen olajos kesztyűpár.
A szűrt fényben távolabb üvölt a láncfűrész, mint
egy kiszenvedő vadállat. Az erdő zeng, elnyugszik,
reccsenések, a dőlés riasztó hangereje.
Ropogó avar.
Betolakodás a sajátba. A testvérem közli, hogy
enyém a legalantasabb munka, az általuk gondosan
mérlegelve kiválasztott, feldarabolt törzsek, vastagabb
ágak pótkocsira hordása. A magamé.
Nincs sietség, nincs miért szólni. Apámék távolabb.
Este a bortól zsongó fejemben visszhangzik a fák üvöltése.
