Acsai Roland prózája
- Részletek
(galéria nyílik)
Acsai Roland 1975-ben született Cegléden. Zelk Zoltán- és Radnóti-díjas költő, író, műfordító.Az Új Forrás és a Drót szerkesztője. Az Artisjus Felügyelő Bizottságának tagja az Irodalmi Tagozat képviseletében.
A Semmi Kardja és a szamuráj
A télből hirtelen tavasz lett. A langyos szél kifújta a szmogfelhőt a városból, ami abban az évben is több száz emberrel végzett. A szmogfelhőt nem az elektromos kisugárzások, vagy a légszennyezés okozta. Mintha a föld kezdett volna el mérges gázokat kibocsátani, hogy elpusztítsa az emberi fajt. A tavaszias szél tiszta és édes levegőt hozott, újra oxigénmaszk nélkül lehetett járni. Pedig csak január volt.
A tavasz néha nem az évszakon, hanem két emberen múlik.
Minden így kezdődik, ami visszafordíthatatlan.
Egy kisbolygó suhant végig az utcákon, és a Lófej-köd nyihogva vágtázott a sugárúton. Az autók lefékeztek, és egymásba szaladtak. A kiszálló sofőrök káromkodás helyett elképedve nézték a váratlan látomást.
A lány hajában apró virágok nyíltak. Körmei félholdjai felderengtek a homályos szobában, és megvilágították a szamuráj arcát. Tíz félhold kelt fel azon az éjszakán, a lány körmének félholdjai.
A fiú és a lány észre sem vette, hogy lábuk felemelkedett a padlóról.
Aztán lebegni kezdtek a szobában, mint űrhajósok az űrhajóban.
– Mi történik? – kérdezte a lány.
– A súlytalanság állapotába kerültünk – felelte a szamuráj, aki a hetedik életében írónak
született. Olyan írónak, aki saját maga akarta írni az életét.
Függőlegesen emelkedtek, aztán oldalra dőltek, mintha ráfeküdnének a levegőre. A két test vízszintesen forogni kezdett egy tengely körül, amit kettejük teste alkotott, aztán leereszkedtek az ágyra.
Másnap reggel úgy ébredtek, hogy a testük arannyá változott. Betemették őket az aranyesőszirmok. Az ablak előtti aranyeső éjszaka kivirágzott, és a szirmokat befújta a szobába a szél. Minden arany lett. A szőnyeg, a bútorok, a szoba, az egész lakás.
A lány leseperte magáról a virágokat, felkelt az ágyból, az ablakhoz lépett, és kinézett a városra az emeleti ablakból.
Arca falfehérré vált.
A Semmi Kardja közeledett a város felé, mint egy csillogó, hatalmas penge, és szétvágta, ami az útjába került: a házakat, a fákat, a parkokat, a kocsikat, a reggeli, üres játszótereket, és a sebből sűrű folyadék buggyant elő, mint a világ vére, mint a folyékonnyá vált, sötét világűr.
A lány látta már egyszer a Semmi Kardját, nagyon régen, még a születése előtt. Ez volt az első próbatételük. Tudta, hogy a Semmi az egyetlen ellenségük. Ha elnyeli őket, nem születhetnek többé újjá, ami azt jelentette volna, hogy örökre el kell válniuk.
– A Semmi Kardja – fordult a szamuráj felé a lány. – Egyszer már legyőzted.
– Miről beszélsz? – nézett rá értetlenül a férfi.
A lány megrázta a fejét:
– Nincs időm elmagyarázni.
– Mit tegyek?
– Amit mindig. Írd meg, hogyan menekülünk meg, és valóra válik!
– Honnan vagy ebben olyan biztos? – kérdezte aggódva a szamuráj.
– Miért? Eddig nem így volt?
A szamuráj bólintott és előkapta a tollát, aztán a jegyzetfüzetéért nyúlt.
– A bőrömre írj!
A szamuráj írni kezdett a lány csupasz hátára. A lány pórusaiba beivódott a tinta, és a történet belekerült a véráramába, a sejtjeibe. Élete részévé vált, a vérévé, a sorsává.
Mire a szamuráj befejezte a történetet, a Semmi Kardját már csak egy saroknyi választotta el az emeletes háztól, amiben laktak. A lány és a szamuráj az ablakból néztek vele farkasszemet.
Aztán a ház megremegett. A lány először azt hitte, a Semmi Kardjának erejétől. De a ház emelkedni kezdett és lángnyelvek csaptak ki az aljából, mint egy startoló űrhajóból.
Törpülni kezdett alattuk a város, az ország, a földrész, és végül a bolygó is akkorának tűnt csak, mint egy lebegő hógömb.
– Szóval ezt írtad meg – nézett a szamurájra a lány.
– Ezt – mosolygott a szamuráj.
– Megint legyőztük a Semmit.
Talpuk elvált a padlótól. Lebegni kezdtek, és hátat fordítottak az ablak mögött nyíló csillagoknak.
(Részlet a Könyvhétre megjelenő Szívhajítók című kisregényből)
