Géczi János versei
- Részletek
Géczi János 1954-ben született Monostorpályiban. József Attila-díjas költő, író, képzőművész, egyetemi oktató.
(Vörös Dávid felvétele)
… átszúrja.
Az apályt kizárólag a helyiek érzik, nem úgy
a dagályt, amely az északiaknak hőemelkedést okoz.
Barátkozom a szívritmuszavarral, mikor, ha összeforr a víz
az éggel a horizonton s a heg nem látható
a szemnek ellentmond a tapasztalat. Nem keresem a fügében
a férget, cukor fehér hevét a gyümölcsben nem állja.
A tenger a szigetek csúcsánál a szárazföld alá úgy szalad
amint a felsőrész és levált cipőtalp közé
hasítéka a levegőnek, amelybe aláereszkedik olykor
miként langyos lébe a lomha test
a bütykös ujjú láb, amely elárulja az ember korát.
Túl mindezeken, a visszamaradt tócsákban
látom, megreked az univerzum, fodrok
loccsanás, mind, amely a víz, az egészről mesél, s mind a sziklák
a részekből és részletekből felpúposodva. Szoktatom
magam a rímtelen rendhez, a rogyáshoz
amiként az esőből készített szoborhoz, vagy a szélből
faragotthoz, s – a mellérendelt percek rendje szerint –
a villámból kiömlőhöz, amely a levegőt és
a vizet egyként átszúrja.
… idő.
Ugyan tíz éve minden éjjel mellé feküdtem
de ő mindenkor mással hált ezen idő alatt.
Mint aki várta férjurát
mert reggelenként, ha ért hozzám, úgy
láthattam rajta, hogy tudja
az érintés nyoma bosszúért kiált.
Mítoszból mítoszba húzott magával át
mint eb a zsákmányt
mintha nem lett volna eldobható
az ingem, melyet nappalonként magán viselt
s nem villant volna elő szüntelen
ha betért a házba bárki idegen, alóla
hegyes, trák mellbimbója.
A hűségről nincs mit mondanom.
A hűtlenségről annyit, hogy őt én hagytam el
egy délután, pergett a hársról éppen a levél
almát hámozott a tornácon, ahonnan messzire ellátni
felpattant, kifésülte ősz hajából a nyár évszakát
ujjára húzta a fűszálból csavart zöld gyűrűt
s nekifutott a víznek. Mint a szem a végtelen betűknek
az Odüsszeiában, amelyet elolvasott
és már újraolvasni többé nincs idő.
(A DIA-képhez Vörös Dávid felvételét használtuk)
