Hírlevél feliratkozás

Please enable the javascript to submit this form

Keresés

Géczi János versei

az ingem, melyet nappalonként magán viselt / s nem villant volna elő szüntelen ha betért a házba bárki idegen, alóla / hegyes, trák mellbimbója. / A hűségről nincs mit mondanom. / A hűtlenségről annyit, hogy őt én hagytam el / egy délután, pergett a hársról éppen a levél

Géczi János 1954-ben született Monostorpályiban. József Attila-díjas költő, író, képzőművész, egyetemi oktató. 

 

(Vörös Dávid felvétele)

 

… átszúrja.

 

Az apályt kizárólag a helyiek érzik, nem úgy

a dagályt, amely az északiaknak hőemelkedést okoz.

Barátkozom a szívritmuszavarral, mikor, ha összeforr a víz

az éggel a horizonton s a heg nem látható

a szemnek ellentmond a tapasztalat. Nem keresem a fügében

a férget, cukor fehér hevét a gyümölcsben nem állja.

A tenger a szigetek csúcsánál a szárazföld alá úgy szalad

amint a felsőrész és levált cipőtalp közé

hasítéka a levegőnek, amelybe aláereszkedik olykor

miként langyos lébe a lomha test

a bütykös ujjú láb, amely elárulja az ember korát.

Túl mindezeken, a visszamaradt tócsákban

látom, megreked az univerzum, fodrok

loccsanás, mind, amely a víz, az egészről mesél, s mind a sziklák

a részekből és részletekből felpúposodva. Szoktatom

magam a rímtelen rendhez, a rogyáshoz

amiként az esőből készített szoborhoz, vagy a szélből

faragotthoz, s – a mellérendelt percek rendje szerint –

a villámból kiömlőhöz, amely a levegőt és

a vizet egyként átszúrja.



 

… idő.

 

Ugyan tíz éve minden éjjel mellé feküdtem

de ő mindenkor mással hált ezen idő alatt.

Mint aki várta férjurát

mert reggelenként, ha ért hozzám, úgy

láthattam rajta, hogy tudja

az érintés nyoma bosszúért kiált.

Mítoszból mítoszba húzott magával át

mint eb a zsákmányt

mintha nem lett volna eldobható

az ingem, melyet nappalonként magán viselt

s nem villant volna elő szüntelen

ha betért a házba bárki idegen, alóla

hegyes, trák mellbimbója.

A hűségről nincs mit mondanom.

A hűtlenségről annyit, hogy őt én hagytam el

egy délután, pergett a hársról éppen a levél

almát hámozott a tornácon, ahonnan messzire ellátni

felpattant, kifésülte ősz hajából a nyár évszakát

ujjára húzta a fűszálból csavart zöld gyűrűt

s nekifutott a víznek. Mint a szem a végtelen betűknek

az Odüsszeiában, amelyet elolvasott

és már újraolvasni többé nincs idő.

 

 

(A DIA-képhez Vörös Dávid felvételét használtuk)