Hírlevél feliratkozás

Keresés

Próza

Sándor Anna Viola: Nem beszélünk soha

Fotó: a szerző archívuma

Az apja akkoriban éjjelente a fülembe duruzsolt, ne is álmodjak róla, sose fogom megtudni a titkát. Erősen hozzábújtam, ő átölelt, az apja érintését éreztem a bőrömön, a horkolása, a szemébe lógó haja, a karja, a szorítása mind az apjáé volt.

Bővebben ...
Műfordítás

Giulia Caminito (f. Sokcsevits Judit Ráhel): Bársonylány

Fotó: Andrea Ottaviani

Vito úgy hitte, elkapott valami betegséget. Nem talált más észszerű magyarázatot arra, miért ébredt úgy egyik napról a másikra, hogy nem megy neki a verselés. Az ihlet, a ritmus, a szavak, az ötletek hiánya gyötrő volt, elméjének csendje pedig határtalan.

Bővebben ...
Költészet

Szamosvári Bence: bálnacet expressz

Fotó: Kiss A. Kriszta

bokáig letolja két és fél autóbusznyi / ámbráscet-jelmezét

Bővebben ...
Próza

Szilveszter Andrea: Láncszemek

Fotó: a szerző archívuma

Nagyanyám keze a spájzban pakolászik éppen, amikor anyám szeme megpillant egy üvegvázát. Semmit sem értek.

Bővebben ...
Költészet

Vass Alexandra versei

Fotó: A szerző archívuma

azonos távolságra veri / a szögeket / a pajta deszkáiba

Bővebben ...
Próza

Kónya Sándor: Dagadék

Fotó: Kónya Tamás

Érzem a levegőben a zizegését, a nyugtalanságát, rám is átragad. Régen is így volt, de most tudom, tartanom kell magam. Folyamatosan járnak az ujjai és beszél. Arról az estéről beszél, elmondja az egészet.

Bővebben ...
Költészet

Nagy Izabella versei

Fotó: Székelyhidi Zsolt

Egyedül él, mondta, nem kacsintott.

Bővebben ...

Borsik Miklós versei

az emlékezet vidám / fickó, frissen farigcsált gólyalábakon illegeti magát. / Kalimpál, amikor bezársz, az ajtó üvege mögül még látni / a hencegőt. Örök kezdő, vén akrobata, cirkuszaiból / kicsapták

Borsik Miklós 1986-ban született Budapesten. A JAK-füzetek sorozatszerkesztője, az ELTE doktori hallgatója. Prózaverseit, verseit többek között az Élet és Irodalom, az Új Forrás, az Eső és a Prae közölte.

 

Átokkalendárium

 

részletek

(7)

Nyikorgás sötét harmonikában:
csiklandozzák a buszt. Nyikorgás,
izzadó kezekhez illő, és izzadó,
ablakon kinyúló kezek. Mozgékony 
utasok, simogatás. A padló izgatott
bütykei. Bőr, ami ránő a műanyag 
fogantyúra. Belepi, kúszik, vastag
szőrszálak indulnak belőle. A 
kapaszkodó ujjak között makacs
fényeket villantva haladnak át.
Nyikorog a csuklós. Csiklandozzák. 
Visító bőröket hallanál, cipődön,
talpadon száj nyílna szét, ha emelnéd 
a lábad. A nyikorgás erősebb nálad,
és a lábad is kevés. Vársz, amíg fel 
nem rántja egy hirtelen fékezés.

 

 

(6)

A barátaid nincsenek itt, ezért összerakják őket,
állítgatják körülötted, mint jóindulatú bábukat.
Elforgatják, hogy feléd nézzenek, és neki támasztják
az akácok törzsének könnyelmű, de biztos kezek.
Kikandikálnak a fák mögül kedves, komoly fejükkel.
Így figyelik, ahogy jössz a boltból. Az emlékezet viszont
kitáncol a takarásból, és lebarnult karokkal tukmálja
rád a koranyári faragványait. Szelíden nézik a szatyrot.
Középen komótos ember húsa, rajta ruhák. Kenyérrel, sajttal,
sonkával tűnsz el. Párologsz abból, ami erdőnek ritka.
Barátaid nem mozdulnak, de látni látnak. A távolodás
sem ront a képeden. Sőt, a lépcsőházban vagy a legélesebb,
ők viszont elolvadnak. Mire visszanézel, tócsák helyett is
tócsák a hazaút széles mezején. De az emlékezet vidám
fickó, frissen farigcsált gólyalábakon illegeti magát.
Kalimpál, amikor bezársz, az ajtó üvege mögül még látni
a hencegőt. Örök kezdő, vén akrobata, cirkuszaiból
kicsapták. Azóta durcásan nyomkodja, vájja otthon
a plasztikáit. Kijött, ha egyszer tűz a nap. Foga
nem világít, bár mosolyog. Aztán amikor a
lifttel emelkedsz, valami eltörik benne, vagy
megszakad. Görnyed, leugrik, keresni fogja
pocsolyák tükrén az akác mögötti arcokat.