Marno János versei

Részletek

Marno János 1949-ben született Budapesten. Babérkoszorú- és József Attila-díjas költő, műfordító, esszéista. Legutóbbi kötete 2015-ben jelent meg, Hideghullám címmel, a Magvető Kiadó gondozásában.

Az ellenérzés veszte

Ellenérzésemet leküzdve szálltam fel

végül mégiscsak a kedvenc villamosomra,

s hátamat nyomban nekivetve elöl

a vezetőfülke falának, hogy még a

vihogó kamaszlányok közelléte se bénítsa

meg gyúlékony elmémet, melyet egy

agyagos gödörben fognak hamarosan

kioltani vagy magukévá tenni a férgek.

Orromban érzem is éppen a földgáz szagát,

indulóban vidékre, az öregekhez, mert száz

éve nem láttam őket, nem jártak nagyon

az eszemben sem, ellenben Ralph emlékezett

meg róluk egy ma küldött levelében,

melyben arról is ír, hogy nemrég vesztette el

a feleségét. Ralphra magára nem emlékszem,

ahogyan ő sem énrám, ő valahol közép-

Amerikában élhet egy kertes házban, mert arról is

említést tesz, hogy párja halálát követően

talált valamit az udvarukban, amiről

egyelőre hadd hallgasson még rejtelmesen.

Íme, gondoltam erre tétován, az eset, amikor

mégiscsak mintha lángja csóválná a gyufát,

amint az ember a sötétben hirtelen arra riad,

hogy nem tudja, hol van. S csupán úgy érzi, mintha

mögötte valaki ülne egy vezetőfülkében,

aki bele-belebóbiskolva is sejti azért még,

hogy merre haladnak. A visszaalvó pedig

megérzi végre, hogy a lányoknak hal- és nem

hónaljszaguk van, ami nem csupán émelygést,

de valami felkavaróan ódon otthonosság

érzetet is kelt a zárdafolyosón ácsorgó

vidéki szerzetben, akire lassan rásül

a pepitapettyes télikabát, és kiégőben

a szeme körül a lila karikák.

Ha gyufaszál lobban

                        David Lynchnek           

Uram,

a te házad egyetlen lángemlék!

November

November a halálom, sehol egy

fogantyú a homályban, ujjaim

dermedten meredeznek szanaszét,

mikor fújnám ki a herpesztől sajgó

orromat, és a papírzsebkendő

nyomban elmállik. Rendőrt sem látok

az utcákon, középületek előtt,

ivók környékén, vagy nem ismerem már

fel őket a rossz szememmel, mellyel

olvasni is csak a sírok közt tudok,

ha egyáltalán. Húgom a nővérem

lábánál nyugszik egy urnában, ha most

a hasamra ütök, s nem a fejénél,

ami megfordítva képtelenségnek

hatna, hiszen a húgom porrá égett,

s annak tulajdonítani jelentőséget,

hogy hol van a fej a porhoz képest

és merre a láb, már majdnem nevetséges

volna. Őrült régen jártam erre,

serdülőben, biciklivel, tüdőm a port

még bírta, tekertem felhőjében pont           

úgy, mint a sárban, a sportpályától

kanyarodtam le, egy szűk ösvényen

keresztül, a Temető utcába;

az öreg Sarkadihoz, a suszterhez

mentem, téli bakancsomat vittem

hozzá, talpalja meg újra. Tavaly már

megtette, egy forintot fogadott el

fizetségül érte. És most a fejét

csóválta: minek, ha egyszer kinőttem.

Téliromkert

Ó, üres tekintetű lelkekkel

zsúfolt üveges telkek, mi teremhet

vajon még meg bennetek a téli

égiháború után, melyet teljes

lehűlés, majd sarki fagy követett,

a hordóban a káposzta áttetsző,

rozetta mintájú jégsaláta lett,

jégcsákánnyal sem igen tálallható.

Érbetegség, mely gyógyíthatatlan.

Ám van még idő beletörődni

éppen, helyrebiggyeszteni a félre-

fittyedt ajkat, leereszteni a két

- előbőrnek tetsző – szemhéjat, mert

a szerelem alszik csak, nem a lélek.

Fagy

Thomas Bernhard emlékének

Nincs házam, ahonnét kidughatnám

a fejem, majd a lábamat is, tiszta

hó a járda, vagy alatta már jég

lapul, lesben állva lépéseimre.

Nemrégiben le kellett horgonyoznom

az úttesten átkelve kevéssel

a Kínai után, s áldását kérnem

magamban némán egy Mindenhatónak

a halálomra, ha úgy adódnék,

hogy többé nem nyílik járata bennem

a levegőnek se ki, se be. Nem

nehezteltem közben senkire, nem

jutott eszembe senki, ki cserben

hagyhatna ott vagy segíthetne.

Társasház

Hajnalban, ahelyett, hogy végeznék

magammal, kimegyek a konyhába

harapni valamit, teát főzni,

s ismét harapni hozzá még valamit.

Korrektebb húzás talán az volna,

hogyha saját fogammal tépném szét

valamelyik verőeremet, meg

nem mondaná senki, hogy a dühtől

vagy az eszeveszett fájdalomtól

őrjöngenék, bezárkózva fürdő-

szobánkba, egy örökké üvöltő

rádió mellett. Ilyenkor hajnalban

persze mégsem bőgethetem a rohadt

készüléket, higgyék csak, hogy emésztek.