Toroczkay András versei

Részletek

Toroczkay András 1981-ben született Budapesten. Költő, író. Legutóbbi kötete Búcsú Éhestől címmel látott napvilágot 2015-ben, a Magvető Kiadó gondozásában.

Feketemosó (Jegyzetfüzetből)

I. háztartás, kirepülés, Lost

Hogy tériszonyom van még egy sámlin is,
valahogy fel sem merült akkor,
csak hogy egy éve nem vettem semmit
közös háztartásunkba.
Valamiért jó húzásnak tűnt tehát repülni onnan.

Az első alkalommal még izzadt tenyerem,
mintha hullámvasúton lettem voltam.
Észre se vettem, hogyan, már imádkoztam.
Gépeltérítéstől féltem, meg hogy mint az Életben
maradtak című filmben, meg kell majd egyek valakit.
Akkor épp vegetáriánus voltam.
Aztán mégsem, rendben ment minden,
odaértem a szigetre, és mintha újjászülettem volna,
de nem mint Jézus, mondjuk,
hanem mint az emberek a Lostban.

II. Reptér, Mark, kihalt játszótér

Minden sötétkék lett
és a reptéri mosdóban meglepett
a mozgásérzékelős szappanadagoló.
Nem láttam olyat addig.
Aztán a buszvezető is furcsa volt,
egy szavát nem értettem, csak emlékszem,
arra figyeltem, olyan, mint egy kobold
a David Bowie-féle Labirintusban.
A hold, és a város fényei, a városok éjjel
megolvadt ékszerek. Felírtam magamnak.

Ez a kedves ismeretlen ötvenes, Mark,
a buszmegállóban várt,
a coach surfingen keresztül talált rá K.
Mark állandóan mosolygott. Ettől, meg rossz fogaitól,
csapzott, hosszú, ősz hajától kóbor kutyának néztük K-val.
Nem sikerült csöndben az éjszakába átlépni.
Az utazó táskámat Gizi nénitől kaptam kölcsön,
Bristol közepén csörömpöltem vele,
a hálámba szégyen vegyült, emlékszem,
ahogy egy kihalt játszótér
mellett kaptattunk fel.

III. 2009 szóló, tempera, ütvefúró

Pár napig egy bonyolult lakótelep 8. emeleti lakásban.
Kiderült, Mark koszos, művész,
hajléktalanokkal foglalkozik főállásban,
nem lehet sok munkája,
az egész városban 15-20 van összesen,
egy átlagos villamosúton látni ennyit Pesten.
Aztán az is kiderült, hogy süket,
egyúttal jazz zenész, vagy olyasmi,
a bandánk nevét
– neki a kabala nem jelentett semmit –
csak úgy értette, hogy Voodoo Doll.
Elmondta, hogy a szemközti erkélyen
egy néger asszonyság a galambok
ellen ki is rakott egy fekete babát,
azóta nem járt arrafelé madár.
 
Azt is elmondta, hogy barátaival szilveszterkor
2009 szólót vettek fel.
Miközben beszélt, a borzasztó teát
szürcsölve körbenéztem, hol él.
Apple-je volt, meg keverője,
és bakelitek, kazetták, cd-k,
rengeteg. És könyvei, a leszbikus szerelem,
Virginia Woolf, Proust, Simone Weil érdekelték.
Már a profiljából sejtettem, elég valószínűleg meleg,
aztán a furcsa festmények (unalmas tájképeken fehér

temperával falloszok), kongák, kottaállvány,
bicikli. És a növények, kaktuszok,
és óriási vázában nagycsokor lila virág
(pár hónappal később is látom már hervadtan,
meg ugyanazt az egy sodródó vörös lufit a lakótelep közepén,

ezekről verset akartam írni akkor,
de valahogy sosem került rá sor).

Mikor egyedül hagyott, meghallgattam a 2009 szólót,
azt hittem a fenti szomszéd ütvefúrója
is a felvétel része.

IV. bonyolult, Harry Potter, herezacskó

Mark odaadta a kulcsot, míg ő dolgozni ment, mi sétálni.
– kutya, labda, park, híd, sörök,
pubok, idegen pénz csörgése a pulton, katedrális,
folyamatos félelem terroristák támadásától,
telefonvásárlás, zsíros, drága fish&chips, házak,
harry potter, sörök, park, kutya, labda –
Mark azt mondta, a kulcsokkal az van, hogy bonyolult.
Nyilván szakítás után van. Találkozik velünk,
de utálja a pubokat, inkább kávéházba menne.
Elmondja, apja maoista, aztán Bristol történelmét,
dohánygyár, fegyvergyár, vér, rabszolgaság, vér.
Elválunk: egyetemisták, jó nők, pénz,
antikvárium, egyetlen magyar nyelvű könyv: Orwell 1984.
Véletlenszerűen kinyitok egy antológiát és
elolvasok egy verset a herezacskóról.

V. K., feketemosás, hero
 
Newportba Fishguardon keresztül érkezünk.
Útitársam, K. az iwiwen kérdezte, ki jönne ki vele,
két héttel később már repülünk.
Egyszer még az egyetem alatt
megnéztük együtt az M.I.- Mesterséges
intelligencia című filmet,
és testvériesen
megosztoztunk egy kiflin.
Aztán pár hónappal később
összevesztünk egy fél citromon, de
valamiért a közös mozi maradt meg jobban.
Most meglep igényekkel, nyűgökkel, frusztrációval.
Én is idegesítem. Szerinte rosszul dolgozom.
Rossz feketemosó vagyok. A konyhamalacba ne rakjak annyi

szalvétát, se csontot. Találjam meg minden edénynek a helyét

elsőre. Spóroljak a vízzel, meg a szerrel.
A főnök panaszkodik rám – mondja.
Mikor megkérdem a főnököt, kiderül,
a főnök elégedett velem.

Eleinte félek odamenni beszélgetni mindenkihez.
A munkában, ha baj van, K-ra hagyatkozom.
Ő már évek óta jár ki ide.
De úgy tűnik, a helyiek nem nagyon szeretik.
Egyedül kellene csinálni dolgokat többet, gondolom.
Az egyik alkalommal idegösszeomlást kapok a malacnál
egy szalvéta miatt.
A pörgő kés majdnem leszeleteli az ujjamat,
a lyuk fém széle pedig csontig hatoló sebet váj ki kezemből,
mikor hisztérikusan próbálok megfelelni az elvárásoknak.
Utána megnyugtatnak.
Elégedettek velem.
És a hero szó is elhangzik.

VII. Newport, pub, szívműtét

Newport, mint egy képeslap, autentikus wales-i pubok,
Indiai tulaj Srí Lankából, szlovák, magyar, lengyel
mosogatók, a pénzt walesiek kezelik, csapolni nem engednek, a

törzsvendégek angol hölgyek, nénikék,
akik a német sört szeretik.

Aranyosak, néznek, mosolyognak, miközben
valamelyikük szívműtétjéről beszélgetnek, alig értem őket.
Az egyiknek el kell énekelnem a Happy Birthday-t egyszer,

mindenki döbbenten néz, mikor megteszem.
Ezt ők nem értik.
De ez már később volt, a szezon végén,
mikor már pincér vagyok.
A szállás nagyon jó, csak drága, az én szobámból
nem látni az óceánt, de nem hallom a lenti
hatalmas rákokkal teli tartály zúgását sem.
Újabb régiségbolt, már kisebb. Ilyenekben laknak a náci

gyűlölő francia kémek, azt képzelem.
Képregények, könyvek, könyvtárak.
A pubban a munka mozis hangulat, este háromszori felmosás,

kuka, halpucolás. Mindenki kedves.
Kivéve a magyarokat. 

VIII. óceán először, dagály-menetrend

Az első séta az óceánhoz.
A privát boat clubot kocsmának nézem, 
a pasztel színű pulcsis öreg milliomosok közt
snipernek mondom a cydert, ahol
mivel nevetséges vagyok, kiszolgálnak,
és beírhatom a nevem a vendégkönyvbe.
Aztán sirályok veszekedését figyelem,
széllel szemben repülését.
A folyót, fövenyt, óceánt, csónakházat,
nagymamámra gondolok, aki
úgy halt meg, hogy csak tv-n látta a tengert.
Sziklaszirteket,
kutyás, vidám családokat, képeslap-mennyországot,
dagály-menetrendet.
Iszogatva nézem a naplementét.
Nagyon sok az öreg.
Meg a narancssárga bokor.
Meg a fakapu.

IX. telefonfülke, lovely, summer

Van egy telefonfülkéje a városnak,
aminek közelében
csak sirályvijjogás és a szél sírása,
egy telefonfülke,
amin próbálok tartani majd egy kapcsolatot,
hiába, mint tízliteres kannákat azelőtt, mikor
kertésznek próbáltam kiadni magam.
Kicsöng, kicsöng, kicsöng,
mint egy elromlott iskolacsengő
egy elhagyatott általános iskolában.
Az utolsó vendég azt mondja Rihanonnak,
az újságban azt olvasta,
we'll have a lovely summer.

Ami ott marad

Az elmesélhető furcsaságok maradtak meg.
Hogy egyszer egy fiatal szőke fiú a barátnőjével
lovagruhába öltözött át előttem,
nehéz vértet rakott fel apródja segítségével láncingére,
egyik kezébe pallost, a másikba lámpást fogott,
miután komoly arccal rám bízta a családi kólával
viselős reklámszatyraikat. Én őriztem őket,
míg gazdáik körbeértek.

Vagy az egyik bejárattal szemközti ház
földszinti ablakába tett létra, amin fiatal rendőr
mászott be, hogy kihozzon egy több napja halott bácsit.
A hullát nem láttam, siettem a buszhoz,
csak az ácsorgást, hogy nézik a létrán mászó rendőrt.
A szomszéd borisszaképű kocsmáros mesélte utólag,
aki a mi főnökünknek állítólag mindvégig jelentett.
Az utána sokáig kitett öles ELADÓ felirat.
Meg az új család, akik beköltöztek.
Aztán a csokimikulás figurák és később
a nyulak az ablakban.

Vagy a finn boszorkányok, akik meditálni jöttek vagy húszan,
vagy a perverz arc, aki a spanyol diáklányokat követte,
tőlem kértek segítséget, de hogyan tiltsam meg bárkinek,
hogy nézzen, vagy hogy jelen legyen.
Vagy az idegen, aki egy Magyarországon forgatott
vámpíros film helyszíneit jött bejárni,
vagy az a tajvani srác,
azt mondta, five hundred and seven thousand,
ez akkor fontos lehetett, mert felírtam.
Vagy az, hogy egy holland férfi
egy sóhajjal és egy bosszús tekintettel egyszer
megnevettetett.
Vagy a szingapúri félkarú nő,
aki megadta a számát, de végül lemondta a randit.

Vagy hogy a fogyatékosokat sosem
ismertem fel időben. Pedig őket
időben fel kellett ismernem,
hogy ingyen beengedhessem őket.
És volt, akit persze csak én néztem annak.

Vagy hogy megkérdezték
napjában többször, élnek-e ott bent lények, vannak-e
rejtélyek, látok-e sötétben, és csalódottan néztek,
mikor mondtam, hogy nem, csak mi vagyunk itt lenn,
rejtélyek mindenhol vannak,
látni pedig lassan sehol sem látok.
Vagy hogy akkor is csalódottan/rettegve néztek, mikor
azt kérdezték, ugye nem lesz semmi baj,
én meg mondtam, hogy Isten kezében vagyunk.
Vagy mint Han Solo Lando Calrissiannak:
„Sok szerencsét! Szükség lesz rá.”

Vagy, hogy egy időben legyek árasztották el a helyet,
néha poloskák, néha patkányok voltak sokan,
néha ezerlábúak potyogtak a mennyezetből.

Nem a lényeg.
Csak az érdekességek, hogy legyen mit írni a versbe.

A köztes szinteken
ahogy folyamatosan hullottak a fejek.
Ahogy az örökké másnapos ügyvezető igazgató például,
mint egy öreg szellem, komótosan
járt-kelt a kirúgása napján sápadtan.
Előttem jósoltatta meg tarot kártyával
az egyik idegenvezetőt, aki a lapokból megmondta,
csütörtökön fogják kitenni a nőt,
mikor a geológiai séta is volt gyerekjegyért.
A végkielégítést viszont kevesebbre lőtte be.

Vagy hogy voltak, akik nem akarták elengedni a pénzt,
szomorú párok, csúnya emberek, az izzadságszaguk nyáron,
meg néha kedvesek, szerelmesek tavasszal, vidékiek ősszel.
Hogy télen befagyott az ajtó, leesett a kilincs,
a huzattól begyulladt a fülem,
az emberek orra taknyos lett,
a fémérme pedig hideg.

Hogy a legtöbb fiatal lány tárcájában
úgy keresi a papírpénzt, olyan gyengéden,
szipog kicsit, kifestett körmű
kisujját eltartja, úgy nyújtja ezresét.

Vagy az öregek, akkori zöld fülű, kis taknyosok,
akik mesélték, hogy itt minden
este volt egy temetés, mikor itt éltek több ezren
a második világháború idején, és lóhúst ettek,
a fejtetőig érő romok és hullahegyek közül
bányászták ki a lótetemeket,
vajon emlékeznek-e még az ízére, ez jutott eszembe,
de persze kártyáztak is, mikor ezzel végeztek,
gyertyafénynél kártyáztak az egyik veremben.
Őket ingyen beengedtem.

Alig maradt ezekből is, csak ez a vers.

A sok félreértésből, a feleslegesen
letépett, nyolcféle jegyből,
vagy az ÁFA-s számlákból,
a kedvezményből,
a honlap és a szórólapok hazugságaiból,
az ismétlődő problémákból,
az idegeskedésből,
a turistákból és munkatársakból,
és a főnökökből és rendőrökből,
a hatóságból és ellenőrökből,
a hőbörgőkből, az újságcikkekből.

De az idegen angyalokból sem,
akiket legszívesebben órákig öleltem volna
egy-egy kedves mosolyukért,
vagy mert megkérdezték záráskor,
ki énekli azt a dalt, amit csak mi hallottunk.

De ők sem maradtak meg. Belőlük sem a lényeg.
Kísértetek lettek mindannyian. Egy versben érdekességek.

És szerencsére az sem maradt meg igazán,
ahogy a ketrecben ültem,
és a rács túloldalán emberek bámultak,
mint valami majdnem humanoidra,
vagy valami csupasz bőrű madárra,
mint valami vándorcirkuszi látványosságra,
akiből nem néznek ki semmi jót,
aki borzalmas és ezért érdekes.

A fejemre eső fülbemászóak, százlábúak, döglegyek.
Hogy mennyire féltem a patkányoktól,
és a szellemektől az elején.
És hogy egyszer egy csoport kisegítő iskolás előttem állt,
és egy kislány felolvasta a térképet nekik,
– miért éreztem fontosnak ezt is felírni – ,
akik a végén megtapsolták.
Mennyire gyűlöltem őket, szegényeket.
Hogy, mikor nagy nehezen bevánszorogtak,
a folyosókon lépteik még visszhangoztak is.

Alig maradt belőle valami mára az egészből.
És ami megmaradt, nem a lényeg, érzem.
Nem a lényeg, csak az érdekességek.

De lehet, hogy amit én érdekességnek hittem,
az volt benne a lényeg?

Vagy talán mégis valami más, amit
ott hagytam el, ott felejtettem el,
vagy amit akkor értethettem volna meg.
Amit a mai napig nem értek,
de ott kellett volna megértenem?