Hírlevél feliratkozás

Keresés

Próza

Csermely Mátyás: Szocia

Fotó: Zanati Réka

Aztán szétestem. Volt olyan is. Nem szeretek róla beszélni, de ha így vizslatod, hát muszáj. Inkább hallgatok, az az egyszerűbb, kényelmes közöny, mint holmi fura nemet mondás. Így hordtak szét a hangyák, mindenki magának, a maga királynőjének, hátha utána homlokon csókolja őket.

Bővebben ...
Költészet

Demeter Arnold: A szabadságról

Fotó: Ádám Gyula

zsörtölődsz reggeltől / estig, akár medve a hó nélküli teleken

Bővebben ...
Próza

Klein Mari: Ágyban Prousttal

Fotó: a szerző archívuma

Újra meg újra felszítottad a tested, reggel hatig, amíg a maradék félsz ki nem rázkódott belőle. Míg ki nem világosodott. Mert akkor megbizonyosodtál: a denevérek már hazatértek, és bevackoltak a háztömb hasadékaiba.

Bővebben ...
Költészet

Gulisio Tímea versei

Fotó: Székelyhidi Zsolt

Vasalt zoknival fojtják meg anyát

Bővebben ...
Próza

Bali Péter: take this longing

Fotó: a szerző archívuma

Mitteleuropa nem létezik, soha nem is létezett, a porosz nagyhatalmi törekvéseket melegítették újra egyfajta prémium kulturkampf díjcsomagként, melynek lényege annyi, hogy Németország (és a Volkswagen-konszern) neokoloniális törekvéseit támogassák.

Bővebben ...
Próza

Ambrus Máté: A forradalmár

Fotó: a szerző archívuma

Egyszer séta közben baljával belém karolt, a gangkorlát virágjainak rozsdás fémfonatán keresztül nézett az alattunk tátongó mélységbe, s amikor észrevette az udvar foltokban hiányos keramitburkolatát, megjegyezte, hogy az régen nem ilyen volt, a forradalomban szedték fel egy részét, hogy barikádot építsenek belőle.

Bővebben ...
Költészet

Szabó Imola Julianna versei

Fotó: A szerző archívuma

ne tudja senki / hogy nem érzel / csak megkönnyebbülést

Bővebben ...
Költészet

Bene Adrián: Kimérapalota

Fotó: A szerző archívuma

eltévedt bent egyszer egy kimérajaguár

Bővebben ...
Próza

Hegyi Damján: Jonatán a sakk-klub előtt

Fotó: a szerző archívuma

Közelebb lépett, figyelmesen kémlelte, mert nem hitt a szemének. Amit látott: egy kisujj legfelső ujjperce. Az ujjperc vége élénkpirosan vibrált, a köröm rajta olyan egészséges volt, mint egy most szüretelt gyümölcs.

Bővebben ...
Folyó/irat/mentés

Tóth-Csiki Zsuzsanna: „És formák eleven térfogata kitölt alkatot, kompozíciót” – januári, februári lapszemle

Montázs: SZIFONline

Egyik kedvenc szpotom Budapesten a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár központi könyvtára. Nem volt kérdés, hogy oda ülök majd be folyóiratokat olvasni, miután megkaptam a felkérést a szemlére.

Bővebben ...

Markó Béla versei

úgy hallgatnak, szinte egymáshoz bújva, / hogy lámpásként az Úr mindjárt kifújja / a rőt Krisztus-fejet, s rájuk szakad // a félelem, mert lehet, hogy a Mester / feltámad, de nem onnan jött a reggel / eddig soha, ahol kihunyt a nap

Markó Béla 1951-ben született Kézdivásárhelyen. József Attila-díjas költő, esszéista, politikus. Legutóbbi kötete elölnézet címmel látott napvilágot a Jelenkor Kiadó gondozásában, 2014-ben.

 

 

Örök modell

 

Újrateremti mindig a Giocondát,

s letörli később, már üres megint

a vászon, és ilyenkor csak a formák

maradnak érintetlen idekint

 

s belül is tán, csupán a képzelet

próbál kitörni ebből a keretből,

de mégis változatlan képeket

mutat nekünk egy változatlan kertből,

 

mert kezdheti elölről minden évben,

hiába festi meg, amit a télen,

ki tudja hányadszor, megálmodott,

 

ha ugyanaz a száj, a szem, a homlok,

s míg építi, kit nemrég összerontott,

ő múlandó halálán mosolyog.

 

 

Eutanázia

 

Zsíros köd száll az olajfák között,

és mint a méhek egy feldőlt pohárban,

vergődnek csak a fülledt éjszakában,

csapdába esve, mégsem könyörög

 

egyik sem, bíznak még a Messiásban,

ki elnéz hosszan a fejük fölött,

tudja, hogy Júdás vádalkut kötött,

kint már sötétség, míg bent napvilág van,

 

s úgy hallgatnak, szinte egymáshoz bújva,

hogy lámpásként az Úr mindjárt kifújja

a rőt Krisztus-fejet, s rájuk szakad

 

a félelem, mert lehet, hogy a Mester

feltámad, de nem onnan jött a reggel

eddig soha, ahol kihunyt a nap.

 

 

Bőség

 

Tintoretto: Utolsó vacsora, 1591-1594,

olaj, vászon, 365 x 568 cm,

San Giorgio Maggiore, Velence

 

A túlvilág is egy üres edény,

vagyis van, s ráadásul néha-néha

megcsillan, mint egy lábas fenekén

a túl bőséges ünnep maradéka,

 

amit éhsége fogytával az Isten

a teremtésből végül itt hagyott,

hogy ezzel is saját magán segítsen,

valami morzsát, egy-két csillagot,

 

mert így talán majd megtalálhat minket

előbb-utóbb, és szétszórt részeinket

összeszedi, akár a madarak,

 

ha egyenként ő is mind felcsippenti

a hulladékot, ami még a semmi

s közötte egy időre megmaradt.