Fenyvesi Orsolya versei
- Részletek
Fenyvesi Orsolya 1986-ban született. Költő, műfordító. Első kötete 2013-ban jelent meg Tükrök állatai címmel a JAK és a PRAE.HU gondozásában. Új kötete megjelenés előtt áll.
A vihar
Fehérre fehéren a fehér
- nem tudtam felébredni.
Amikor szemem mégis résnyire nyílt,
láttam, tudtam, mert otthonom volt
ez a szoba, hogy évszázadok óta szakad a hó,
és évszázadok szakadnak a hóval,
dúl a vihar. Visszaaludtam.
Látogatóim érkeztek, időről időre,
szemem nyitottam, visszacsuktam.
Aztán egy hosszabb ébredés:
a folyosón a ház keleti oldalára,
a fürdőszobába botorkáltam.
Tágra nyílt szemmel, az ablakban állva
láttam a kertet, és láttam, hogy nyár van.
Hallottam is, mert tombolt és rikácsolt,
pedig én voltam bezárva.
A családom, mint akiket fény és árnyék
összegereblyézett, a fűben heverve
ünnepeltek, mintha mindörökre ébren.
Csak én hiányoztam, a búcsúzni képtelen.
Visszamentem szobámba, aminek ablakán át
tombolt a csendes hóvihar, de lámpát
gyújtottam.
Nem tudom, újra elaludtam-e, mert ekkor
felébredtem. A szobám ablakához léptem,
majd ki az erkélyre, hogy jobban lássam
a meteoritot, ami úgy érkezett
az alattam elterülő völgybe,
hogy nem bántotta se a Föld kérgét,
se a házakat, hanem
finoman közéjük helyezkedett.
Ébredés
Ahogy puhán lélegeztél,
- életed tágult egyre,
mellkasod ringatott –
olyan torzulások emlékévé vált a tér,
amit a minket megtartó szoba
letagadott, olyan csalódások
- görbék, ingerült, ernyedő falak –
idejévé, amit a minket ölelő tér
elfelejtett, így történt
hogy a te álmodó lélegzetedben,
mint dióhéj, amit kibeleztek,
csónakot formált a tőlünk idegen,
minket megőrző anyag
- tárgyaink és otthonunk –
és elhajóztunk messze,
kieveztünk az ablakon.
Sétálni indultál
A természetnek is csak hírei vannak,
és nem lakozik tűz a testben, csak a hiányos
színekben – odakint.
Idegbetegen kapkodnak a lángok
egyik fűszálról a másikra,
egymást csapkodják, nem téged: nem látod.
Színeket látsz, nem formákat
- nincsenek vagy túl sokan vannak -
így nem ég el semmi, csak valami hőség
mondatja veled, hogy megfulladsz.
A dombok felkorbácsolják az eget.
Ráüvöltesz a rovarokra, a rengetegre,
ha közelíteni merészelnek.
Mert hiszed, hogy sűrű bozótokon vágsz át,
pedig a forróságon nem jut át a messzeség.
Nem hullik idő a lábad elé.
Nem hiszel többé a vándorlásban,
úgy sejted, ha voltak is őseid,
nem moccantak egy tapodtat sem.
Meggyűlölöd a történelmet és a könyveket.
Ujjbegyeid közé csippentve
viszed a vizet.
Ha már fogy a levegőd és túl szaporán ver a szíved,
legyen majd, aki téged elvisel.
Ők vártak
Föld volt bennük, és ők
vártak. Vártak,
hogy majd a Nap, hogy majd a másik,
hogy majd önmaguk
horizontként záró kerítései, és
az így vendégül fogadott állatok
és az összes égitestek
megtermékenyítik ezt a földet,
és csak vártak, és nem várt
senki más.
Vártak nappal, vártak éjjel,
várták, hogy ha valami szárba szökkenne,
lenne-e annak helye a világban?
Terméseket tartok a tenyeremben,
gondolkozom, hogyan
fessem őket ezüstre, pirosra, aranyra
- díszévé váljanak
valaminek, ami aztán az enyém.
