Hírlevél feliratkozás

Keresés

Próza

Tóth Vivien: Elefántsimogató (regényrészlet)

Fotó: Szokodi Bea

A többiekkel gyógyszerosztásnál koccintunk az újévre egy pohár vízzel. Még utoljára kinézek az utcára, ahonnan egyre több dudaszó szűrődik be.

Bővebben ...
Költészet

Vida Kamilla versei

Fotós: Sivák Zsófia

mindegy: a sznobokat az első könyvemben már úgyis elijesztettem!

Bővebben ...
HISZTI

HISZTI - Ferencz Mónika: Hiszti

hiszti eredetileg a női testhez kötődött – görög-latin eredetű, a 'méh' szóra vezethető vissza. A 19. századi orvosi diskurzusban a női idegrendszerhez kapcsolták, sokáig stigmatizáló diagnózisként használták. Aztán mindenkié lett: a köznyelvben mára levált a klinikai kontextusról, pejoratív árnyalatot hordoz, a túlzónak, irracionálisnak ítélt érzelmi reakciót nevezi meg. Hisztizik a gyerek, az anyós, a férfi, ha beteg – hisztiznek az írók is!

Sorozatunkban kortárs magyar szerzőket kértünk fel, hogy értelmezzék a kifejezést. 

Bővebben ...
Költészet

Taizs Gergő versei

Fotó: Pápai Zoltán

A cilinderben üregedő nyúl / orrcimpáján a tenger habjai

 

A fénykörön túl

A takarás roppant rendszerében
az emberek úgy változnak,
hogy elfelejtenek szólni róla.
Engem arra szánt az Úr,
hogy vágyni tanuljak,
de sosem tanított meg
jól feledni.
Határozott bizonytalansággal,
szó- és számkivetettségben,
a hallgatás szemhéjnyi zsákutcájában
sosem leszek igazán
egymagam,
fogadkozom,
és lehugyozom a gyanútlan csillagokat.

 

Paphos nélküled

Nyikorog a reggel, a kertkapu, a hintaszék –
minden határos valamivel.
Aztán az ellobbanó felhők.
Az anyag szenvedő szerkezete.
A cilinderben üregedő nyúl
orrcimpáján a tenger habjai.
De mi okozza a bolygók táncát,
az aritmiát a harangszóban,
amikor félrevered szívemet?

 

Taizs Gergő 1984-ben született Tatabányán. Verset ír.
 
Költészet

Farkas Arnold Levente: teketória

Fotó: A szerző archívuma

mint / teketória nélküli szóban / a méla igazság

Bővebben ...
HISZTI

HISZTI - Korda Bonifác: A nagy fölemelkedés

hiszti eredetileg a női testhez kötődött – görög-latin eredetű, a 'méh' szóra vezethető vissza. A 19. századi orvosi diskurzusban a női idegrendszerhez kapcsolták, sokáig stigmatizáló diagnózisként használták. Aztán mindenkié lett: a köznyelvben mára levált a klinikai kontextusról, pejoratív árnyalatot hordoz, a túlzónak, irracionálisnak ítélt érzelmi reakciót nevezi meg. Hisztizik a gyerek, az anyós, a férfi, ha beteg – hisztiznek az írók is!

Sorozatunkban kortárs magyar szerzőket kértünk fel, hogy értelmezzék a kifejezést. 

Bővebben ...
Műfordítás

Tímea Sipos (f. Bori Ági): Öklökkel teli gyomor II.

Fotó: a szerző archívuma

Ha apám tudta, hogyan kell enni, akkor anyám azt tudja, hogyan kell koplalni. Egész gyerekkoromban vagy koplalt, vagy folyékony diétán volt, miközben apám zabált és dohányzott és énekelt és ivott.

Bővebben ...
Műfordítás

Tímea Sipos (f. Bori Ági): Öklökkel teli gyomor I.

Fotó: a szerző archívuma

Amit nem merek elmondani anyámnak az az, hogy ez nem egy egyszerű húgyúti fertőzés. Apám családjában van egy széles körben elterjedt hiedelem, miszerint a szellemek lábtól felfelé hatolnak be egy nő testébe.

Bővebben ...
Költészet

Bodor Eszter Hanna: lebegő

Fotó: Török Levente

sodrást ami elmossa / az elhordozott erőszakot

Bővebben ...
Próza

Kiszely Márk: Kapcsolati tőke

Fotó: a szerző archívuma

Volt ez a csajom Debrecenben. Cseresznyével egyensúlyozott az ajkán, a szemében gurámikat nevelt. Tubás volt, vagy tenorkürtös, nem tudom már, a rézfúvósok között ült, a rendezői balon. Ha a nevén szólítottam, nem figyelt oda. Ha hatszögbe rendeztem a díszköveket a teste körül, magához tért.

Bővebben ...
Költészet

Rostás Mihály versei

Fotó: A szerző archívuma

hogyha kezembe foghatnék / egy maréknyi időt

Bővebben ...
HISZTI

HISZTI - Bartók Imre: 1939. szeptember 23.

hiszti eredetileg a női testhez kötődött – görög-latin eredetű, a 'méh' szóra vezethető vissza. A 19. századi orvosi diskurzusban a női idegrendszerhez kapcsolták, sokáig stigmatizáló diagnózisként használták. Aztán mindenkié lett: a köznyelvben mára levált a klinikai kontextusról, pejoratív árnyalatot hordoz, a túlzónak, irracionálisnak ítélt érzelmi reakciót nevezi meg. Hisztizik a gyerek, az anyós, a férfi, ha beteg – hisztiznek az írók is!

Sorozatunkban kortárs magyar szerzőket kértünk fel, hogy értelmezzék a kifejezést. 

Bővebben ...

Fenyvesi Orsolya versei

mint dióhéj, amit kibeleztek, / csónakot formált a tőlünk idegen, / minket megőrző anyag / - tárgyaink és otthonunk – // és elhajóztunk messze, / kieveztünk az ablakon

Fenyvesi Orsolya 1986-ban született. Költő, műfordító. Első kötete 2013-ban jelent meg Tükrök állatai címmel a JAK és a PRAE.HU gondozásában. Új kötete megjelenés előtt áll.

 

A vihar

 

Fehérre fehéren a fehér

- nem tudtam felébredni.

 

Amikor szemem mégis résnyire nyílt,

láttam, tudtam, mert otthonom volt

ez a szoba, hogy évszázadok óta szakad a hó,

és évszázadok szakadnak a hóval,

dúl a vihar. Visszaaludtam.

 

Látogatóim érkeztek, időről időre,

szemem nyitottam, visszacsuktam.

Aztán egy hosszabb ébredés:

a folyosón a ház keleti oldalára,

a fürdőszobába botorkáltam.

Tágra nyílt szemmel, az ablakban állva

láttam a kertet, és láttam, hogy nyár van.

Hallottam is, mert tombolt és rikácsolt,

pedig én voltam bezárva.

 

A családom, mint akiket fény és árnyék

összegereblyézett, a fűben heverve

ünnepeltek, mintha mindörökre ébren.

Csak én hiányoztam, a búcsúzni képtelen.

Visszamentem szobámba, aminek ablakán át

tombolt a csendes hóvihar, de lámpát

gyújtottam.

 

Nem tudom, újra elaludtam-e, mert ekkor

felébredtem. A szobám ablakához léptem,

majd ki az erkélyre, hogy jobban lássam

a meteoritot, ami úgy érkezett

az alattam elterülő völgybe,

hogy nem bántotta se a Föld kérgét,

se a házakat, hanem

finoman közéjük helyezkedett.

 

Ébredés

 

Ahogy puhán lélegeztél,

- életed tágult egyre,

mellkasod ringatott –

olyan torzulások emlékévé vált a tér,

amit a minket megtartó szoba

 

letagadott, olyan csalódások

- görbék, ingerült, ernyedő falak –

idejévé, amit a minket ölelő tér

elfelejtett, így történt

 

hogy a te álmodó lélegzetedben,

mint dióhéj, amit kibeleztek,

csónakot formált a tőlünk idegen,

minket megőrző anyag

- tárgyaink és otthonunk –

 

és elhajóztunk messze,

kieveztünk az ablakon.

 

 

Sétálni indultál

 

A természetnek is csak hírei vannak,

és nem lakozik tűz a testben, csak a hiányos

színekben – odakint.

Idegbetegen kapkodnak a lángok

egyik fűszálról a másikra,

egymást csapkodják, nem téged: nem látod.

Színeket látsz, nem formákat

-  nincsenek vagy túl sokan vannak -

így nem ég el semmi, csak valami hőség

mondatja veled, hogy megfulladsz.

A dombok felkorbácsolják az eget.

Ráüvöltesz a rovarokra, a rengetegre,

ha közelíteni merészelnek.

Mert hiszed, hogy sűrű bozótokon vágsz át,

pedig a forróságon nem jut át a messzeség.

Nem hullik idő a lábad elé.

Nem hiszel többé a vándorlásban,

úgy sejted, ha voltak is őseid,

nem moccantak egy tapodtat sem.

Meggyűlölöd a történelmet és a könyveket.

Ujjbegyeid közé csippentve

viszed a vizet.

Ha már fogy a levegőd és túl szaporán ver a szíved,

legyen majd, aki téged elvisel.

 

 

Ők vártak

 

Föld volt bennük, és ők

vártak. Vártak,

hogy majd a Nap, hogy majd a másik,

hogy majd önmaguk

horizontként záró kerítései, és

az így vendégül fogadott állatok

és az összes égitestek

megtermékenyítik ezt a földet,

és csak vártak, és nem várt

senki más.

 

Vártak nappal, vártak éjjel,

várták, hogy ha valami szárba szökkenne,

lenne-e annak helye a világban?

 

Terméseket tartok a tenyeremben,

gondolkozom, hogyan

fessem őket ezüstre, pirosra, aranyra

- díszévé váljanak

valaminek, ami aztán az enyém.