Terék Anna versciklusa
- Részletek
Terék Anna 1984-ben született Topolyán (Jugoszláviában). Költő, drámaíró, pszichológus. Az ELTE-PPK-n végzett, 2012-ben. Legutóbbi kötete Duna utca címmel 2011-ben látott napvilágot a Forum Kiadó gondozásában. Jelenleg két drámáját játszák Szerbiában, egyet a Szabadkai Népszínházban és egyet a Szerb Nemzeti Színházban, Újvidéken.
Sziget – Nő
részletek
Temet valakit a tenger.
Olyan gyorsan nyeli a vizet,
hogy ideje sincs üvölteni,
egyre nehezebb, süllyed.
Az emberek a parton
borzasztó csendben állnak
és nézik ahogy amaz
fuldokol, képtelen kijönni.
Pavle a part szélén üvölt,
két kézzel veri a fejét.
A hullámok akkorák,
hogy nem lehet beúszni.
*
Ülünk a szélben.
Szilánkokra töri a víz a napot.
Az idő úgy ül a vállainkon,
mintha repedés nélkül
bírná súlyát a csont.
Pavle a két combom közé
illeszti a kezét és állítja:
pont ott van otthon.
*
Ólommal van tele a tenger.
Húz lefelé, a lábamra tapad.
Ólomba mártja az eget is az este.
Súlyától egyre lejjebb csúszik az ég,
nyomja a várost,
nyomja a vízbe a szigetet.
*
Dühösen jött utánam
az utcán, végig
harminckét lépés távolságban.
Mint akit a bűntudata követ,
éreztem magamon a tekintetét,
tarkómat szúrta, beledöfött vele
bordáim közé, a melltartó pántjába.
Hallom, a zárt ajtó előtt, hogy liheg.
Egy ujjal próbálom lehúzni magamról
a karikagyűrűmet, közben
izzadok, mint aki már
végleg lemondott magáról.
*
Állunk a parton,
Pavle szakállát fogom.
A férjemmel van tele a tenger.
Nézi, ahogy csalom.
*
Gašpar túl korán kel.
Minden nap
megnyalja a hajnalt,
elrág tizennégy imát
(ötmiatyánk-kétüdvözlégy,
majd újra),
keresztbe teszi lábait a csónakban
és kisiklik a tengerre.
*
A szombat reggeleket szeretem.
A gyerek a nyaralókat várja,
két evés között az utcára
szalad, le-föl rohangál
a partig meg vissza.
Egészen leizzad,
esténként sír
a fáradtságtól.
*
Amikor feleségül vett, Gašpar
magában még egy másik nőt siratott.
Első éjjel, feküdtünk szeretkezés után
az ágyban, azt mondta, nem tud és nem akar
elaludni mellettem, mert egy másik nő
emlékét altatja minden éjjel,
már négy éve, a helyemen.
Finom, szép szavakkal,
pont ahogy megkérte a kezem,
küldött ki a konyhába,
hogy aludjak ott.
A kemény kanapét letakarta,
elnézést kért, mosolygott,
szinte ünnepelt,
úgy megkönnyebbült
a saját hangjától,
hogy végre hangosan lehetett
őszinte.
Aztán két évre rá visszaengedett,
s minden forgolódástól azóta is morog.
Úgy próbálok aludni,
hogy mint egy darab fa,
oly mozdulatlan legyek.
Egyre száradok, egyre csak
szálkásodok,
s minden fordulásnál ropogok belül.
Ha hallom, hogy horkol,
mérgemben közénk képzelem Pavlét,
ott fekszik, a mellemet fogja,
fejét a combjaim közé nyomja,
és rettegek, hogy a férjem
ne ébredjen fel.
*
Minden nap akkor ébredek
mikor a nap már csúszik be
a szobába
a függöny lyukain keresztül.
Ha Gašpar tudná,
ketté törné a gerincemet.
A bal oldalamra fordulok,
mintha nem is lenne férjem.
a bal oldalamon fekve
nem látom a párnáját.
*
Egész délután a parton állok,
fújatom magam a széllel.
Egészen előre dőlök,
hogy győzzem a fújást,
bírjam a széllökéseket,
a szatyrok meg csak lengenek,
felváltva verik a térdemet,
egyre lejjebb lógnak, mintha
súlyukkal együtt nyúlna meg
a kezem.
*
Minden nap egy tábla csokoládét veszek
a nyaraló telep mögött,
a fiam markába nyomom,
hogy hallgasson el otthon
mindent az apja előtt.
*
A férjem azt mondja,
valaki más van az arcomban,
mintha valaki más
szólna a számból,
az én hangomon, de nem
hozzá beszél.
*
Minden este, nyolckor
meggyújtja a lámpát
az éjjeliszekrényen.
Már nem szól, csak néz rám,
úgy parancsol maga mellé
a szőnyegre, az ágy oldalára,
hogy imádkozzunk.
Suttogja a miatyánkot.
Ahogy suttogja, köpköd.
Oly feszülten löki ki száján a szavakat.
Elképzelem, hogy minden imasor elején
egy-egy fogát is kiköpi az ágyra.
Összeszorított ujjai remegnek.
