Hírlevél feliratkozás

Please enable the javascript to submit this form

Keresés

Műfordítás

Xaver Bayer prózái

Még a papírpénzt is növekvő sorba raktam a pénztárcámban.
Lesi Zoltán fordításában

Egy nap elért engem is. Vettem egy iratmegsemmisítőt, és ledaráltam az évek óta felhalmozott levelezésemet, személyes feljegyzéseimet. Aztán elkezdtem rendet rakni a lakásban, kipakoltam a fiókjaimat, kidobtam mindent, amire nem volt szükségem, és a többit ergonomikusan rendszereztem. A könyveket, hanglemezeket, DVD-ket és számítógépes játékokat alfabetikus sorrendbe raktam. Amelyik egy kicsit is ciki volt, azt megsemmisítettem. A szekrénysorok látható részein lévő kacatokat kidobtam. Még a papírpénzt is növekvő sorba raktam a pénztárcámban.

Műfordítás

Ivan Wernisch versei

A ravatalozóban aludtunk a templom mögött.
Vörös István fordításában

Kadó mester lehúzta a jobb lábáról a cipőjét, és kidobta az ajtón, aztán megkérdezte: Hol a cipőm? / Ott, az ajtó mögött, mutatta az egyik tanítvány. / Hol a cipőm?, ismételte Kadó mester. / Az udvaron, találgatta egy másik. / Hol a cipőm?, ismételte Kadó mester. / A bal lábán! / Hol a cipőm?

Műfordítás

Friederike Mayröcker verse

a gázlángnak egy fogacskája hiányzik

a gázlángnak egy fogacskája hiányzik. / a pianínó egyedül kezd el játszani. / a lefolyócsatorna sapienzával bemocskolva. / harminc éve vagyunk elválasztva egymástól (amikor te voltál 30, / én épp akkor láttam meg a napfényt). / axiális, te nagy felugró. / variábilis sírba veled.

Költészet

Závada Péter verse

Megáll az álom távolabbi végében.

Folyamatos jelen. A halottak csoszogása / tisztán kivehető a kórus márványpadlóján. / És a bejárat fölött X. Ince hullazöld jobbja — / holtában is valóságosan int felénk, / és a kezek tulajdonosa visszalép / a hallgatás közepére. // Semmi etimológia: a nevet csak a hangzás / kötötte össze az agóniával. A medencék / vizében a tér abszolutizmus-kori képe

Kinder

Ayhan Gökhan gyerekversei

Aztán egy napon / magával ment el. / Lefekvés előtt néha erre gondolok, / s hullámzik a szám, / mint az őszi Balaton.

Vass Tibor verse

Koponyából ezt-azt érts hozzá még, például ötven év gondolat, / úton és útfélen a szeretett út, akár a szó: / szív- és elmeszem, szem- és szívelme.

Vass Tibor 1968-ban született Miskolcon. József Attila- és Kassák-díjas költő, képzőművész, a Spanyolnátha (www.spanyolnatha.hu) című művészeti folyóirat alapító főszerkesztője. Legutóbbi kötete A Nagy Bibin.

 

(Vass Nóra felvétele)

 

Bibinke és a szívszer elme

Készecske A Nagy Bibin és a műlovarnőből*

 

Ha gráfiázni indul útnak,

nem sok mindent visz magával, például a szemét.

Még a mutatóujja sincs nála,

amivel többek közt nyomkodhatna,

hüvelykje, amivel tömbök közt mérhetne fényt,

gyűrűse, kise, középsője sem ismert hozadék olyankor,

viszedék homloka sincs nála, amibe ütlegelhetne masinát,

ha bármi nem úgy sikerül, masina misinász.

De minek is kéne a homlok, ha minden sikk, eres.

Nincs nála sok semmi, mintha csak őszemfelsége,

utolsó szemig eszénél van,

a szíve lüktet még ott és azzal mintha kész az úti leltár,

mondhatni tehát, hogy ennyi, ennyiben maradjunk, ha kérdezik,

hogyan indul útnak és hogy áll kész a gráfiára.

 

Magamagánál nem más ő nagyjából, mint egy szív, látóidegekkel.

Út szívvel, szemmel. Na jó, viszi még az elmét is.

Elmenőben féltek-e, ha azt mondom, a szem nyolc

és teljes takarással veszi körbe a szívét,

amiben meg az elme van, féltek

ékkel. Itt áll a szemléltető eszköz, tessék jól megfigyelni,

az elmeburok a szív

és azon a szemek, mind a nyolc, a szív teljes takarásában.

 

Körbelát, a prédája minden.

Ekvásztrien vs Prédátor.

Ragadozó, vizuális ingerevő, nyolc napig nem eszik,

de aztán nyolcszem-éjes, nyolcszemélyes asztalkánál kínál,

egyed rakott elmeszívszemét, ne csak a szemed kívánja.

 

Koponyából ezt-azt érts hozzá még, például ötven év gondolat,

úton és útfélen a szeretett út, akár a szó:

szív- és elmeszem, szem- és szívelme.

 

A szívszem lót-fut, méreget, úgy képez képeget,

folyton visszatér a tett szívhelyére, semügyre venni dolgokat.

Sem ez, sem az, tallóz a világból, aztán ha döntött,

a világnak annyi, világoz belőle egy ablakbelet.

 

A szívszem ablakbelei a legszebb magyar képmesék oldalain,

ISO, por és hamu, vagy mik. Micsoda fehérek.

A fehér egyensúlya úgy áll be,

mint mérlegen a valóság. Magától kábé sehogy.

Tudni kell hova állni, állítani, ez benne a szakma.

Plusz az ötvenévek, meg a rutin.

 

Hiszen ha gráfiázni indul útnak,

van úgy, hogy bevárják a rendezvényeknél.

Késik egy megnyitóról például,

folyosót képez, amin beszalad, be tudja folyosólni a világot,

átrendezi a szereplőket,

te jobb lennél itt, te meg állj egy kicsit hátrébb,

ezt meg azt csináld, és közben mutass a képre.

Ha kész, beint, tőlem mehet, és kezdhetik.

Vagy balesetek történnek,

és szól a szereplőknek, hogy ismételjenek,

menjenek még egyszer össze,

és azok képesek eljátszani neki ugyanazt.

Megmosakodnak, átöltöznek, ne tűnjön fel rajtuk a hullaság.

Az sem gond, ha valamelyik tagjuk leszakadt,

a kép erejéig minden visszarendezhető.

Egy ideje a nap is hallgat rá, árnyékot a megrendelt helyre vet.

Telihold régtől fogva akkor van, amikor akarja.

 

Van úgy, hogy átrak egy hegyet.

Kénykedvből fordítja meg a szelet, felhőt tol, ahová kell.

Átrendezi a szivárvány színeit,

éjszakára lesz délibáb, kacsásabb az észak, a dél libább.

Ha nyáron havas képet kérnek tőle, nem az archívumban keres,

egy liftben rendezi be a jégeget.

 

Ért az állatok nyelvén,

egyszer József Attila hangján szólalt meg neki a lillafüredi vízesés.

 

A halak azt beszélik, folyásirányt is változtat, ha úgy hozza a sors.

Ki tudja kapcsolni a kutyaugatást.

Ha úgy akarja, öt percig lapos tud lenni a föld.

Lelassítja a hullócsillagot, végleg betömít fekete lyukakat.

 

Az egyetlen ember, akit életében boldoggá akartak avatni,

de a szertartásról elkésett,

és már nem volt kedve visszamenni az időben.

 

Alig pár dolog áll hatalma fölött,

Miskolc tengerszint feletti magassága

és a halak száma a Szinvában.

A Mátyás király útra vezető ösvény széle, hossza,

se szeri, se szer, se száma.

 

Néha belefárad abba, hogy majd’ minden úgy van a képein, ahogy akarja.

Olyankor hanyatt fekve, meztelenül bámulja az eget,

új madárfajokat teremt,

eltűri, hogy mindenét pásztázza vénrokona, az ellenfény.

Hiszen a fények makacs dolgok, magukért beszélnek.

 

Valaki egyszer megpróbált csinálni róla egy képet,

a gépe állítólag visszafelé sült el.

Az áldozat hangrobbanás kíséretében, mosolygósan,

integetve hagyta el a teret,

hollétéről azóta sem tudni semmi biztosat.

 

Nyugalom,

néhány dolgáról nem tudni, mi a titka, a sírba viszi majd.

Ám addig is itt van még századból egy fél legalább,

feltehetően évek formájában.

Hiszen ha gráfiázni útnak, remélni tudni kell.

 

*

Elhangzott Ádám János fotográfus kiállításának megnyitóján, a miskolci Képcsarnok Szőnyi István-termében, 2015. február 6-án