Baranyi Gergely versei
- Részletek
Baranyi Gergely 1989-ben született Keszthelyen. Költő, egyetemi hallgató. Debrecenben él. A FISZ tagja.
(Mészáros Anna felvétele)
Hazaút
Lejutni a legmélyére.
Különben a gyűlölet
– ha nem vakulsz meg –
rácsavarodik a felsővezetékekre,
panelházak teraszára,
és nyersen szétfeszít belül
minden gyámoltalan struktúrát.
Ahogy a köd átszivárog
a redőnyödön –
az ágyban fekszel, épp
magadhoz emeled a bögréd.
Mereven nézel magad elé:
így halsz bele a saját testedbe,
hermetikusan lezárt burokban
forogsz a saját nyelved alatt.
Beáll a busz a padka mellé, és
leoldom a görcsöket az antennákról,
vezetékekről, teraszokról –
e furcsa zarándok-menetről a húst.
Közben arra gondolok, amit
akkor mondtál, amikor először
mentünk haza együtt.
Hazaút II
Nem lehet mögé látni.
Nem vet árnyékot az ablakon túlra,
az utastérben is csak a korlátra
feszülő kezét érzed.
Próbálsz elvonatkoztatni tőle,
párhuzamosokat húzol a kollégium
konyháitól a panelházak tetőteréig:
elmaszatolod az utcákat, a kerteket, és
nem engeded az alakjával összemosni.
Az igazat megvallva akkor sem fordult feléd,
miután meghánytattad egy üres szökőkútba
egyszer úton hazafelé.
Amikor hazaértetek, kapcsolatotok
véget is ért abban a mozdulatban,
ahogy a balerináit a mosdókagylóba dobtad.
A lába elemelkedik a busz padlójától,
néhány ember odébb áll, ahogy előre nyomul.
Utoljára még hallod, ahogy a szökőkútból
feltörő vízzel majdnem egy ütemben
kopognak sarkai a járóköveken.
Hazaút III (gyalog)
Emlékére
Tegyünk banális kijelentéseket.
Például, hogy egy olyan korban élünk,
amelyben mindenki meghal.
Vagy, hogy csupán a lesből marással
győztes győztesek uralják a földet.
Azonban mindez kívülről nézve
már úgysem számít.
Lassan folynak egymásba
a változékony utcaképek,
mint ahogy a troli elmegy egy
rőzsét gyűjtő asszony mellett.
Legutóbb akkor láttalak, amikor
egy játszótér melletti pad háttámláján
ültél és cigarettáztál. Azt kérdezted,
hogy nem én vagyok-e, akivel nem rég
találkát beszéltél meg, még egy nevet
is említettél, de már nem
emlékszem rá pontosan.
Mára összemosódott az illatod
a lakóparkkal és a játszótérrel,
amiket hazaúton naponta érintek.
Hazaút IV
Ha összefutunk a megállóban a nap végén,
nem beszélünk egymással az unalomig
ismételt napi felismeréseinkről.
Például arról, hogy melyik busz melyik után
áll be a padka mellé, de a közösen
elszívott cigarettánkat sem hozzuk szóba.
Ültünk a sáros konyhakövön, úgy
tépted ki a kezemből – mélyen leszívtad
a füstöt. Közben azt ismételgetett,
régóta tudnom kéne, hogy nem vagy jó.
Többet nem akartál elárulni.
Én közben arra gondoltam, milyen lenne
egy az egyben megismételni egy beszélgetést –
egy hangsúlyt sem változtatni akár
öt évvel ezelőtti szavakon.
Az egyes hangokba ivódó füstre, és
az ablakokon betörő fénypászmákra viszont
nem emlékeztet semmi. Talán messzebbről
a busz reflektora látszik – percek óta késik.
