Taródi Luca versei
- Részletek
- Írta: Taródi Luca
Nagy viharok alatt a szél könnyedén dobálta / a halat, / nem bírta már tovább saját terhét; / beroskadt, mintha elúszott volna a tejút alatt, / és az emberek kavicsokként / verődtek össze az ízelt barlangban, / egyre tisztábbra csiszolva egymás testét.
A ponty
János,
aki a ponty gyomrában lakott,
régebben villanyszerelőként
dolgozott, aztán megunta,
és fiatalon átköltözött a halba.
Berendezett magának egy szobát,
otthonossá téve a testet
„egy anyaméh se nézhet ki különbül”
dőlt hátra elégedetten, és bekapcsolta
a tv-ben a halász-vadász csatornát.
Ahogy teltek az évek,
egyre többen jöttek
a hal gyomrába lakni,
gyerekek, nők és erőtől duzzadó férfiak.
János, aki rabja volt megszokásainak,
nem akart elmenni, de beállt közéjük
elvégre, máshol is kezekből épülnek a folyami hidak.
A gyomorbéli világ tágult
és egyre színesebb lett,
– az emberek nagyobb házakat,
és tulipános kerítést akartak –
ezért Jánost tették meg alappillérnek.
Ő állt legközelebb
a halhoz, és dühösen
kérte a teret,
hogy adjon még nagyobb részeket.
Így a nép négykézláb
szürcsölte iszapos vérét,
és olajos húsát harapta,
végtelen szabadságot képzelt a testbe
és nem számolta tovább
a bent töltött éveket.
De mikor a hal már mindenét odaadta,
Jánost összepréselte
a levegő utáni vágy;
beszivárgott a vékonyodó inakba
egy veszélyes gondolat,
mely szerint: kint néha teltebben kel fel a nap,
mint odabent,
és az emberek számolni
kezdték az égen a fényes pontokat.
János a távozás mellett döntött,
többé már nem
érzett a hal iránt vonzalmat. Viszlát – integetve búcsúzott tőle.
Villanyszerelő híján
a csillagok sorra kiégtek;
a ponty boglyas gerincéről lealkonyodtak
az égitestek,
csurig töltve sötétséggel
az odvas birodalmat.
Nagy viharok alatt a szél könnyedén dobálta
a halat,
nem bírta már tovább saját terhét;
beroskadt, mintha elúszott volna a tejút alatt,
és az emberek kavicsokként
verődtek össze az ízelt barlangban,
egyre tisztábbra csiszolva egymás testét.
Amikor évek múlva
egy homokkal borított zátonyra
köpték a habok,
János, gyermeki honvággyal eltelve
rohant a kiszáradt testhez.
Kivett a gyomrából
egy odvas kavicsot,
és óvatosan a füléhez emelte.
Hallotta az édesedő vízben locsogó
lábát,
ahogy ráüvöltenek, mikor
kilopja a befőttből az
uborkát.
János elgondolkodott; hogy a hal
érte vajon könnyeket hullatna?
Így kimászva a vízből vajon még visszamászhatna?
De a hűséges éhező etet;
régi ismerősként fogadta vissza a testbe –
végül is ez az egyetlen hely, ahol
anélkül tarthatja
vissza a levegőt, hogy megfulladna.
Meggymag
A konyhát és az ebédlőt elválasztó fehér függöny mögött
anyám meggyet magoz.
Jobbra teszi a magot,
balra a zselés gyümölcsbelet, kézkrém-illatot
fúj a huzat a függönyön át.
A vékony szövet megszűri alakját,
a születésem előtti negyven évben begyakorolt
mozdulatainak csak a kivetülését szabad látnom,
mint a magzat,
aki csak hangokat hall,
artikulálást még nem láthat a szájakon.
Később talán ő is rájön;
a száraz, görcsös ujjak
ösztönösen dolgoznak azon,
hogy csak olyan mozdulatok látszódjanak át,
melyek évekkel ezelőtt elültettek benne
egy meggymagot, de még nem bonthatja szét
tenyerével a földet.
Taródi Luca 1995-ben született Budapesten, jelenleg az ELTE Irodalom- és Kultúratudomány mesterszakán tanul összehasonlító irodalmat. Főleg kritikaírással foglalkozik, szabadidejében lírát és prózát ír, valamint kirándulni jár.
