Hírlevél feliratkozás

Keresés

Szépirodalom

Szabados Attila versei

Úgy kezdődött, hogy írni akartam

Bővebben ...
Műfordítás

Katie Kitamura (f. Dragon-Túry Melinda): Próbajáték

Fotó: Clayton Cubbit

Változatlanul mosolygott, már az elején felfigyeltem természetes vonzerejére, jó kisugárzására. De most láttam, hogy túl szabadon bánik vele. Nem úgy tűnt, mintha tisztában volna személyisége intenzitásával vagy azzal, hogy a világot, amelyben mozog, emberek lakják. Különösen ebben az értelemben volt még nagyon fiatal.

Bővebben ...
Műfordítás

Gabriela Adameșteanu (f. Szonda Szabolcs): Tökéletlen megoldások

Fotó: a szerző archívuma

Értsd jól, nem akarlak felbosszantani, de csupán te és a lányod nem nevezhetitek családnak magatokat!

Bővebben ...
Próza

Voloncs Attila: A bűvölők (részlet)

Fotó: a szerző archívuma

Valahogy köze van ennek ahhoz, hogy sohasem tudott olyan vérmesen forradalmár lenni, mint a barátai, régi ismerősök közt mindig visszafogottan jelezte a különvéleményét, mintha baloldaliságával nem akarta volna bántani azokat, akik igazán hisznek valamilyen rendes ostobaságban, vagy meg tudnak részegülni a nemzet szótól és a dicső múlt felemlegetésétől.

Bővebben ...
Költészet

Sebestyén Ádám versei

Fotó: Sebestyén Anna

Kikötőink, / a fagyizók, földszinti üzletek sorra bezártak

Bővebben ...
Próza

Sarnyai Benedek: zájed

Fotó: a szerző archívuma

Amíg helyet keresek az érkezési csarnokban, azon tűnődöm, hogy hívják Anna szüleit. Két éve vagyunk együtt, még egyszer sem találkoztam velük. Ismerem az arcukat, annyiszor láttam a profilképüket, hogy a Jóisten is beleunhatott a számolásba. De hogy hívják őket?

Bővebben ...
Próza

Nagy Olivér Ábel rövidprózái

Fotó: a szerző archívuma

azt hogy minden talalkozas semmilyen

nem csinalunk semmit

a beszelgetesek is csak ures fecsegesek

Bővebben ...
Fotó: Szöllősi Mátyás

Bödecs László versei

Ha megérkeznek, feletteseik igyekeznek / eltüntetni nyomaikat, ők sem akarják, / hogy kiderüljön, van lehetőség menekülni, / továbbhordani a sebeket, amiket okoztunk, / egy felesleges, vesztes életben, / ahol az ellenség az úr.

IV.

Belefárad a szem a nézésbe, a kéz az irányításba,
mégis határozott hangon kell a parancsot kiadni.
Az ostrom túl hosszú ideig tartott,
a védők nem voltak hajlandók alkura, feladásra
így nem jelenthet mást győzelmünk,
mint teljes pusztulásukat.

Mészárlásról visznek hírt azon néhányak,
akiket utasításra szökni hagynak,
mint fertőzött rémei a pestisnek,
továbbviszik a félelmet, meggyengítik
az útban lévő városokban a még tudatlan,
de már gyanakvó szíveket.

Ha megérkeznek, feletteseik igyekeznek
eltüntetni nyomaikat, ők sem akarják,
hogy kiderüljön, van lehetőség menekülni,
továbbhordani a sebeket, amiket okoztunk,
egy felesleges, vesztes életben,
ahol az ellenség az úr.

A bevett városban özvegyek és félárvák várják
a győzelemittas katonákat, a bátrak,
akik túl sokáig hitték, az Isten kegyelméből
visszatér a ház ura.

Én mindig a város legerősebb asszonyát
hívatom magamhoz.
Az ellenállás nagy, de felesleges,
ezt a hadi filozófia nem érti még,
ha visszavonulok, én fogok írni róla;

a város akkor vétetik be,
mikor a bennmaradtak is felismerik,
igazán mostantól vannak csak biztonságban,
először láthatod, hogy nem fordítják el arcukat,
szemükben tükröződni a felettük támaszkodó,
győztes megkönnyebbülését.

 

V.

A győzelem valójában nem a csatatéren születik,
nem kényszeríthetsz harckészült hadat megadásra,
és ha harcra kerül sor, mindkét oldal veszít.
Nem ura semminek, aki tetemek között kódorog,
szegett gerinceket, beesett arcokat lát a szemlén,
irányérzéküket vesztett tagokat és tekinteteket,
de a következő cél előtt újra ezek vezérei tartják fel.

A legjobb fiatal tisztjeik közül a nagyravágyókat kell felismerni,
azok közül a gyávábbakat, akik mégse halnának túl hamar –
ha századot vezet az ellenség táborában,
nálunk ezredet fog, és mielőtt harcra kerülne a sor,
megbomlanak soraik, megadják magukat,
elmenekülnek vagy fel sem sorakoznak.

Akik az elejétől velem jöttek, nem tekintik őket árulónak,
most a jó ügy mellett harcolnak, mi vagyunk a jövő,
megtér nekünk, aki nagyságra vágyik, aki élni akar,
de a területeiken elterjed az árulók híre,
az emberek félni és keresgélni kezdenek,
akkor ki védi meg őket, és mi néha harc nélkül érkezünk,
mint a kegyelem, a békét hozzuk nekik.

Akik pedig feltüzelődnek árulóik láttán,
bosszút akarnak vagy megtörnek, harci kedvük fogy,
vagy dühükben egykori tisztjeik fejeit akarják először,
nem is a miénket, mi erősnek látszunk, az árulók gyengék.

Ezért titokban az ellenség kitartó tisztjeit földbe hantoltatom,
terebélyes fák alá, ahogy a tiszteletreméltó családtagjainkat,
s mivel általam estek el ezen bátrak, magam is ásom a sírt,
a legközelebbi segédeimnek sem magyarázom, miért,
az igazság az, hogy a valódi dicsőség magasabb szférákban születik,
elszántságuk, áldozatuk kedves számomra, erre emlékeztet.

 

Bödecs László költő, szerkesztő, kritikus, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem esztétika szakos művészeti ösztöndíjas hallgatója. Legutóbbi kötete: Az árvíz helye (FISZ, 2018). Első verseskötete, a Semmi zsoltár 2016-ban elnyerte a moly.hu Merítés-díját.