Hírlevél feliratkozás

Keresés

Műfordítás

Tímea Sipos (f. Bori Ági): Öklökkel teli gyomor II.

Fotó: a szerző archívuma

Ha apám tudta, hogyan kell enni, akkor anyám azt tudja, hogyan kell koplalni. Egész gyerekkoromban vagy koplalt, vagy folyékony diétán volt, miközben apám zabált és dohányzott és énekelt és ivott.

Bővebben ...
Műfordítás

Tímea Sipos (f. Bori Ági): Öklökkel teli gyomor I.

Fotó: a szerző archívuma

Amit nem merek elmondani anyámnak az az, hogy ez nem egy egyszerű húgyúti fertőzés. Apám családjában van egy széles körben elterjedt hiedelem, miszerint a szellemek lábtól felfelé hatolnak be egy nő testébe.

Bővebben ...
Költészet

Bodor Eszter Hanna: lebegő

Fotó: Török Levente

sodrást ami elmossa / az elhordozott erőszakot

Bővebben ...
Próza

Kiszely Márk: Kapcsolati tőke

Fotó: a szerző archívuma

Volt ez a csajom Debrecenben. Cseresznyével egyensúlyozott az ajkán, a szemében gurámikat nevelt. Tubás volt, vagy tenorkürtös, nem tudom már, a rézfúvósok között ült, a rendezői balon. Ha a nevén szólítottam, nem figyelt oda. Ha hatszögbe rendeztem a díszköveket a teste körül, magához tért.

Bővebben ...
Költészet

Rostás Mihály versei

hogyha kezembe foghatnék / egy maréknyi időt

Bővebben ...
HISZTI

HISZTI - Bartók Imre: 1939. szeptember 23.

hiszti eredetileg a női testhez kötődött – görög-latin eredetű, a 'méh' szóra vezethető vissza. A 19. századi orvosi diskurzusban a női idegrendszerhez kapcsolták, sokáig stigmatizáló diagnózisként használták. Aztán mindenkié lett: a köznyelvben mára levált a klinikai kontextusról, pejoratív árnyalatot hordoz, a túlzónak, irracionálisnak ítélt érzelmi reakciót nevezi meg. Hisztizik a gyerek, az anyós, a férfi, ha beteg – hisztiznek az írók is!

Sorozatunkban kortárs magyar szerzőket kértünk fel, hogy értelmezzék a kifejezést. 

Bővebben ...
Próza

Ádám Gergő: Krumponyász-univerzum (regényrészlet)

Fotó: a szerző archívuma

Róbert bal szeme az óramutató járása szerint, jobb szeme azzal ellentétesen forgott egyre gyorsabban, majd teljes testében rázkódni kezdett, a földre huppant, és nem mozdult többé. A feje sistergett és füstölt.

Bővebben ...
Költészet

Halmosi Sándor versei

Fotó: Székelyhidi Zsolt

Kabátujjukban több élet volt, / mint az Egyesült Nemzetekben ma

Bővebben ...
HISZTI

HISZTI - Veszprémi Szilveszter: Vers, amelyben a költő megint csak hisztikézik, nincs semmi látnivaló benne

hiszti eredetileg a női testhez kötődött – görög-latin eredetű, a 'méh' szóra vezethető vissza. A 19. századi orvosi diskurzusban a női idegrendszerhez kapcsolták, sokáig stigmatizáló diagnózisként használták. Aztán mindenkié lett: a köznyelvben mára levált a klinikai kontextusról, pejoratív árnyalatot hordoz, a túlzónak, irracionálisnak ítélt érzelmi reakciót nevezi meg. Hisztizik a gyerek, az anyós, a férfi, ha beteg – hisztiznek a költők is!

Sorozatunkban kortárs magyar szerzőket kértünk fel, hogy értelmezzék a kifejezést. 

Bővebben ...
Műfordítás

Gabriela Adameșteanu (f. Száva Csanád): A zebrán

Fotó: a szerző archívuma

Kissé félrenyomtad az embereket, szinte lökdösődés nélkül, mégis makacsul, ahogy a te korodra hál’Isten megtanultad. Képes vagy helyet csinálni magadnak közöttük. Diszkréten csináltad, a kíváncsiság nem kínzó betegség, nem alapösztön, nem kell könyökölni miatta.

Bővebben ...
Költészet

Peer Krisztián versei

Fotó: Schillinger Gyöngyvér

és csak menni, menni a nyelvvel / a totál szenilis Sanyi bácsi után

Bővebben ...
Próza

Tóth-Bertók Eszter: Meghaltam

Fotó: Csoboth Edina

A ravatalozónál állnak. Az épület homlokzatán a Feltámadunk-feliratból hiányzik a t, a legjobb barátnőm rögtön kiszúrja. Nézi a d-t, hogy az is eléggé inog, közben arra gondol, hogy mennyit szenvedtünk, amikor a lakása ajtajára illesztettük fel betűnként a nevét és hiába baszakodtunk a vízmértékkel, a mai napig ferde az egész.

Bővebben ...
Fotó: Varga Judit

Szalai Zsolt versei

A cserepekről csúszó hó az ereszen megáll, / míg a teraszról lapátolok, a lavina elmarad. / Délelőtt olvadni kezd, aztán visszafagy, / ahogy átbukik a nap a homlokzat ívén.


A hulladék mecénásai

Zöldül. A vonatról egyre messzebb
a horizont. A kékre nyílt égbe folyik
a felhők narancsos habja.

A vetés egyre nagyobb foltokat vesz el
a szürkére fagyott földtől.
                               Jön a tavasz,
a szerelvény versenyt hasít az autókkal,
nézem, a főúton kik érnek előbb haza,
csukják be maguk mögött a kaput,
                                     és nem engedik
a város feletti burát a kerítésen belülre,
a tetőtéri ablakok fölé.

(akar a homályosan fénylő füst minket is,
takar a zajból és szennyből növekvő árny.)

A cserepekről csúszó hó az ereszen megáll,
míg a teraszról lapátolok, a lavina elmarad.
Délelőtt olvadni kezd, aztán visszafagy,
ahogy átbukik a nap a homlokzat ívén.

Hetek múlva tégladarabokat söprök,
mállik a téglapárkány.
A résekbe fagyott víz
a ház díszeit repeszti először.

Megszoktam, megszerettem, felépültem,
hogy e körforgásban részeire essen az egész.
A bádogos szilikonnal gyógyít,
[TÖMÍTJÜK! KISZORÍTJUK!]
feltartóztatjuk a rontást.
De a víz csak csöpög, szétfröccsen a falra,
a térkő réseiben nőnek a palánták.

A természet rongál,
                          az állat rongál,
                                   nem az ember;
ég a műanyag zsák,
a nyári konyha fölött
opálosan remeg a levegő.

Amit gyűjtünk, azok vagyunk,
a hulladék mecénásai.

Szétszakadnak a zsákok,
a szemét körforog:
a szelektív udvarból a focipályára,
a focipályáról az öntözőcsatornába,
míg betemeti a játékot elunó föld,
és issza, issza sörösdobozok maradékát,
horpad lépteim alatt a szomjas csatornapart.

Kozmogónia

Lesöpörtük a padlást. A csatos üvegeket
meg a literes boros palackokat félretettük,
a nem tudom, mire lesz jó favonalzót,
ónémet tükröt is. Egy rendezetlen élet kellékeit.
Aztán nekiláttunk a födémnek.

A lapáttal fölszedett vályog porfelhőjében
sok ezer csillag gyúlt, maszkban figyeltük
egy világegyetem születését. Amikor leülepedett
a zavaros homály, a hűlő döbbenetben
deszkák réseiből záptojások, kirágott dióhéjak
kukoricacsutkák kerültek elő.

Vödörszám hordtuk le, gyűlt a halom a ház előtt.
Átköltöztetett lett a káosz. A hálószobában már
szkafandert vettünk, ne a nyakunkba folyjon a törekes
homok. Láncban adtuk ki az ablakon, talicskával rohantunk
egyre kisebb lendülettel a magasodó dombra.

Aztán megállt az emelkedés, befejeződött a bontás.
Végül feltártuk a nagy pele múmiáját is, örök álomra
aludhatta magát valamelyik télen.

Egymástól kérdeztük, hogy lesz ebből otthon,
és a ház előtti sitthalmot néztük. Legalább eltűnt a mocsok,
hangzott a civilizált válasz, de láttuk az ablakból.
Három hónapig hordtuk a hulladékudvarba utánfutóval,

végül jött egy munkagép meg egy hatalmas billencs,
és negyed óra alatt eltüntette földtörténetünk nyomait.

Szalai Zsolt 1979-ben született Győrött, Öttevényen él. Költő, kritikus, az Ambroozia folyóirat szerkesztője, a Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeum munkatársa. Megjelenés előtt álló kötete: Gyökeres ház.